Itt és most azért idézzük ezt az írást, mert a napokban volt III. Károly 1713. április 19-én kiadott a törvényének 300. évfordulója.
Az
1918. év második felében érte el tetőpontját a háborúban meggyengült
központi hatalmaknak az ország belsejéből kiinduló szervezett
forradalmosítása. Az év októberében oda vezetett, hogy a bolgár
szövetséges elhagyta a frontot és ezzel megindította a rá következő
események lavináját. Megnyitotta az antant legerősebb szövetségeseinek,
az úgynevezett győzelmes forradalmaknak a kezdetét.Ausztria népeinek
forrongása és az oly csábítóan hangzó wilsoni elvek alapjára való
helyezkedése következtében a császár október 16-án kiadott
manifesztumában, ez országrészeknek föderalisztikus alkotmányt adott,
ami által az 1867. évi kiegyezés alapját képző dualizmus megdőlt. Az
akkori magyar kormány, hogy állami létünk és az Ausztriával való
kapcsolatunk ezen új alakulásának megfelelő új alkotmányjogi formát
alapítson meg, illetve, hogy a magyar szent korona országainak
függetlenségét törvényben is kifejezésre juttassa, törvényjavaslatot
készített. Ennek tárgyalását azonban a rohamosan bekövetkező események
megakadályozták.Ennek a magyar szent korona országai függetlenségéről
szóló törvényjavaslatnak minket érdeklő rendelkezései szerint: „A magyar
szent korona országai minden más országtól független és önálló államot
alkotnak, amelyet Ő Felsége uralkodása alatt álló többi országgal csak
az uralkodó személyének azonossága kapcsol egybe. A trónöröklési rendet
és annak feltételeit szabályozó, a kölcsönös védelme és az Ő Felsége
uralkodása alatt álló többi országgal való együttes és elválaszthatatlan
birtoklást biztosító 1723. évi I., II. és III. törvénycikkek
változatlanul érvényben maradnak”.
Gr.
Károlyi Mihály szintén előterjesztett egy másik javaslatot erre a
kérdésre vonatkozólag, melyet azonban a képviselőház tárgyalás alá nem
vett. Károlyi azonban ebben a javaslatában is csupán az osztrák
birodalmi tanácsban képviselt királyságokkal és országokkal fennálló
közjogi kapcsolat megszüntetéséről tett indítványt, de a magyar
trónöröklési jog megszüntetését még mint lehetőséget sem érinti. Bár
egyik javaslat sem került tárgyalás alá, alkalmat adott azonban, hogy a
pragmatika szankcióról vezető államférfiaink mégis nyilatkozzanak. E
nyilatkozatok közül Gróf Apponyi Albertét és Gróf Tisza Istvánét kívánom
kiemelni.Gróf Apponyi Albert, az utolsó országgyűlés 1918 október
18-iki ülésén benyújtott határozati javaslatának 4-ik pontjában a
következőket mondja:„követeli, t. i. a képviselőház, az 1723: I., II. és
III. t.-cikkeknek érintése nélkül, Magyarország teljes állami
függetlenségét Ausztriával szemben…”Az október 23-iki ülésen az
indemnitás tárgyalása folyamán tartott beszédében pedig teljes
határozottsággal kijelenti, hogy „a pragmatika szankció fennáll és éppen
amikor perszonál-unió terére lépünk, jobbra és balra minden
kétértelműséget ki kell zárni és semmit lefaragni nem lehet…”. Gróf
Tisza István, az október 17-iki ülésen éppoly kétséget kizáróan
állapítja meg, hogy az osztrák viszonyoknak ez az alakulása, mely az
1867. XII. t.-c. fenntartását és alkalmazását lehetetlenné teszi, az
1723-ik évi törvények hatályán nem változtat. Nehány nappal később
tartott beszédében pedig hangsúlyozza, hogy az osztrák viszonyok és a
Magyarország és Ausztria közötti kapcsolat bármely átalakulása
egyáltalában nem érintheti a magyar király törvényes jogait.
Kétségtelen, hogy a pragmatika szankcióból folyó trónöröklési rend
megszűnésének gondolatát az 1918. évi októberi forradalom vetette fel.
Már a november 12-én megjelenő lapok közlik Károlyi Mihálynak az ú. n.
nemzeti tanácsban tett kijelentéseit, hogy már benne vagyunk a
köztársaságban Károlynak Ausztria császári trónjáról való lemondása
folytán, vagyis Károly megszűnt Magyarország királya lenni, mivel nem
császára többé Ausztriának.Ez a magyar állami függetlenséget, önálló
államiságot megtagadó forradalmi gondolat ismétlődik abban a
törvénytervezetben, mely az effektív forradalmak félretétele után
alakult magyar kormány miniszterelnöki javaslatával szemben ugyanazon
kormány igazságügyminisztériumában készült, de tárgyalás alá nem került.
Ennek a kérdésnek még egy közismert fejlődése van, az ú. n. trónfosztó
nemzetgyűlési törvény, mely a külföldi hatalmak kényszerére és az
országot állítólag érhető végveszélyre hivatkozva mondja ki, hogy az
1723. évi I. és II. t.-c. hatályát vesztette.Hivatott politikusok és
jogászok a múlt évek során gyakran foglalkoztak a pragmatika szankció
kérdésével, - mégis ma, amikor az 1918 októberi forradalom mentalitása,
úgy eredeti, mint változott és új formában, habár kétségtelen kisebbség
által képviselve még mindig fennáll és megzavarni igyekszik a tiszta
alkotmányjogi felfogást és többszázados nemzeti hagyományok szentségét, -
akkor ma mégis szükséges, hogy újra és újra foglalkozzunk ennek az
alaptörvényünknek lényegével és mai érvényével. Ha a pragmatika szankció
(1) lényegét és mai érvényét meg akarjuk állapítani, nem lehet csupán
magát az 1723. I., II. és III. törvénycikket tennünk tanulmány tárgyává,
hanem foglalkoznunk kell a Habsburg-háznak Magyarországgal való
kapcsolataival és a királyi trónra való igényeivel, törekvéseivel és a
trónöröklést megelőzőleg szerzett jogokkal, ezenkívül magának a
törvénynek közvetlen előzményeivel és létrejöttének körülményeivel is.
Már a XIII. században azon az alapon formálnak igényt a Habsburgok
Magyarország trónjára, hogy IV. Béla király a tatárok betörése idején
segítséget kért II. Frigyes császártól, mely segítség ellenértékéül, a
váci püspök útján, felajánlotta Magyarországot, a német birodalom (a
császár) hűbéres tartományául.Bár a császár segítséget nem nyújtott és
így IV. Béla ajánlata a pápa kijelentése szerint is érvényét vesztette,
mégis Habsburg Rudolf, IV. László király halála után fiának Albrecht
ausztriai hercegnek adományozta hűbérjoggal Magyarországot. Albrecht ez
alapon fel is lépett III. Endre ellen, azonban eredménytelenül, minek
folytán a hainburgi békében lemondott Magyarországra való
trónigényéről.Az első Habsburg, aki tényleg elfoglalta a magyar trónt,
Zsigmond király veje, Albert osztrák herceg volt. Zsigmond király
uralkodásának utolsó éveiben két igénylő állt szemben és pedig Habsburg
Albert és Ulászló lengyel király. Itt veszi kezdetét a Habsburgok és a
Jagellók küzdelme a magyar trónért. Zsigmond épp ezért ajánlotta a
magyaroknak Albert megválasztását, hogy ezzel elkerülhetők legyenek a
küzdelem káros következményei, melyek e két hatalom összeütközéséből az
országra háramlanának. Albertet a magyarok Zsigmond halála után
kilencedik napra csakugyan királlyá választották. Őt a trónon
közvetlenül Ulászló követte, mint választott király és csak annak halála
után választották meg Albert fiát, V. Lászlót, az utószülöttet. Ezt a
tényt csak röviden kell érintenünk, mivel ezek az események és a
Habsburg-párt és a Jagellók hívei szembenállása a mi kérdésünk lényegét
nem érintik. Ugyanígy csak puszta tényként említjük fel, hogy az
elégedetlenkedő Szilágyi Mihály Garáékkal egyetértve, öccsével Hunyadi
Mátyással szemben, akit tudvalevőleg ő tett királlyá, utóbb Habsburg
Frigyest választatta meg a trónra. Ezt kiegészítve említésre méltó, hogy
Frigyes választói e királyválasztásról felvett okiratban a Habsburg
rokonságot is felemlítik a választás egyik indokául. Ennél a teljesen
átmeneti és jogi erő nélküli ténynél fontosabb az a Habsburgok javára
történt szerződési lekötés, amelyet Hunyadi Mátyás a korona
visszaszerzése érdekében tett Frigyessel szemben. Eszerint az
országgyűlés által is elfogadott egyezség szerint, ha Mátyás király
törvényes fiutód nélkül halna meg, örököse Frigyes császár lesz, ennek
előbb bekövetkezett halála esetén, ha csak egy fiutódja van, az lesz a
magyar király, ha ellenben több, akkor ezek közül a nemzet választ. E
szerződésben foglalt jogaikat a Habsburgok még sem tudták érvényesíteni,
mert Miksával, Frigyes fiával szemben, akit e szerződés szerint a
magyar trón illetett volna, a nemzet Jagelló II. Ulászlót választotta
meg királlyá.Miksa, aki ilyképpen nem nyerhette el a magyar trónt, arra
törekedett, hogy azt legalább a jövőre nézve teljes mértékben biztosítsa
a Habsburg-ház részére. Ezt a célt kívánja szolgálni az Ulászlóval
létrejött szerződés és az a törekvés, hogy ezt a szerződést a főpapok,
főurak, városok és az ország egyéb rendei országgyűlésen és azonkívül
ünnepélyesen elfogadják. Ennek 1491. november 7-én létrejött
szerződésnek idevonatkozó lényeges megállapodása az, hogy mindkét fél
kölcsönösen elismeri egymás magyar királyságát, Miksa a magyar királyi
címet használhatja és Ulászló elismeri az 1463. évi azt a megállapodást,
hogy az ő – Ulászló – családjának kihalása esetén Miksáé vagy utódaié
legyen a magyar trón, illetőleg Miksát vagy utódait kell királlyá
választani.Ezek a megállapodások is részei azoknak a jogcímeknek, melyek
alapján azután I. Ferdinánd igényt támaszt a magyar trónra, aki
emellett nejének, Annának, Ulászló leányának leszármazására is alapított
jogcímet a korona elnyerése érdekében. Valóságban azonban a trónt nem
örökösödés jogcímén nyerte el, hanem királlyá választották a nádor által
kifejezett azon érvelés alapján, hogy az adott viszonyok között az
egyetlen ember, az egyetlen hatalom, mely az országot a török ellen
megvédheti és annak elveszett részeit visszaszerezheti. Nem szabad
elfelejteni, hogy abban az időben a Habsburgokkal ellenségként állott
szemben a cognac-liga, melyhez a pápa is tartozott, azonkívül Velence és
a legelkeseredettebb ellenség, a francia király. Ferdinándnak ezen
megválasztásával a magyar közjogi felfogás szerint a Habsburg-házat, a
dinasztiát választották a magyar trónra és amikor ezt kifejezetten is
kimondják az 1547. V. t.-c.-ben azzal, hogy nemcsak
Ő
Felsége, hanem örökösei uralmának és hatalmának minden időkre
alávetették magukat, akkor ezzel a kijelentéssel kapcsolatban is csak
azt az óhajt nyilvánítják, hogy a király, ha más elfoglaltsága miatt nem
tartózkodhatik az országban, rendelje el, hogy legalább fia, Miksa, a
jövendő magyar király, tartózkodjék majd ott. A Habsburg-ház
trónraválasztása után a közjogi gyakorlat szerint mindenkor az
elsőszülöttet választották, illetőleg ismerték el királynak, II. Mátyás
kivételével, miután Rudolf nem hagyott hátra fiúgyermeket.Az uralkodóház
tagjai körén belül elvileg fennállott ezen királyválasztás helyébe az
1687. évi t.-c. a fiági törvényes örökösödést léptette és ezt azzal
indokolta, hogy az ország a Habsburg-uralkodóháznak hálával tartozik,
mert a törököt elűzte, Budát visszafoglalta és az ország legnagyobb
részét felszabadította.A pragmatika szankció megértésénél, ebben az
indoklásban kifejezett gondolaton kívül, különösen az a szempont bír
jelentőséggel, hogy e törvény 3. cikkében a család osztrák ágának
kihalása esetére a spanyol ág férfitagjaira, fiágára is kiterjesztették a
törvényes örökösödést. Ezt azért szükséges kiemelni és azért fontos a
pragmatika szankció szempontjából, mert a Habsburg-ház nagykiterjedésű
és szerte fekvő birtokai fölött akkor még nem egységesen és nem egy és
ugyanazon uralkodó személyében gyakorolta a hatalmat, illetőleg az egyes
részeket nem a többi összes részekkel együtt kormányozták. Így a még
egységesen uralkodó I. Miksa császár unokája, Károly, viszonyossági
szerződést kötve, megosztozott öccsével, Ferdinánddal, minek
következtében az ausztriai ház szétvált az önálló ausztriai és spanyol
ágra.
Emellett
időlegesen az ausztriai ág az ausztriai, tiroli és stájer ágakra is
oszlott.Ez a birtokmegosztás folyománya volt annak, hogy a Habsburg-ház
trónöröklési rendje a germán hűbérjogon alapult, melynek értelmében az
uralkodó halála után birtokai leszármazói között oszlottak meg.II.
Ferdinánd, akinek kezében különben a Habsburg-birtokok már újból
egyesítve voltak, 1621 május 20-iki végrendeletében a hűbéri örökösödés
helyébe az elsőszülötti majorátust, a primogeniturát tette és
elrendelte, hogy összes királyságai és tartományai az elsőszülöttség
elve szerint a legidősebb egyenes leszármazóra szálljanak, eltiltva
minden későbbi felosztást és elválasztást, annál is inkább, mert a
birtokoknak egy kézben való egyesítése a legnagyobb biztosíték külső
veszedelmek és belső zavarok elhárítására. Ezt a szabályozást a később
szerzendő tartományokra is kiterjeszti 1635. évi pótvégrendeletében.
Noha I. Lipót még egyszer megosztotta birtokait fiai, József és Károly
között, egyiknek az osztrák, másiknak a spanyol birtokokat juttatva,
mégis továbbra fenntartotta a két örökös, illetve ezek ágainak kölcsönös
örökösödését, amit mindkettő magára nézve is kötelezőnek ismert el.Az
1703 szeptember 12-iki titkos családi egyezményben az összes
Habsburg-birtokok elválaszthatatlan és feloszthatatlan együttes
birtoklását állapítják meg, amelyben az örökösödés a nőágra kiterjedőleg
is az elsőszülöttség rendje szerint illeti meg az ott felsorolt
örökösöket.
Ezen
kölcsönös örökösödésről szóló egyezség alapján III. Károly addig, amíg
házasságából gyermek születik, bátyjának, Józsefnek elsőszülött leányát
nyilvánította trónörökössé. Ezt a titkos családi szerződést 1713 április
19-én a titkos tanács előtt kihirdette. Ez a tulajdonképpeni pragmatika
szankció, amelyet kiegészít a család gyakorlata és Mária Jozefának
1719-iki férjhezmenetele alkalmából kiállított lemondási nyilatkozata.
Ebben kijelenti, hogy lemond az összes királyságokra és tartományokra
vonatkozó minden jogról nemcsak a III. Károlytól származó
főherceg-fiúörökösök és ivadékok, hanem a tőle származott főhercegnők és
mindezek törvényes örököseinek és jogutódainak javára azért, hogy az
ausztriai ház összes országai az elsőszülöttség jogán
elválaszthatatlanul egy örökös alatt egyesülve maradjanak.Ezt a
pragmatika szankciót azután III. Károly örökös tartományaival
elfogadtatta. A magyar korona országai közül a horvát tartománygyűlés,
hatáskörét túllépve, még 1712-ben kijelentette, hogy magára nézve
elfogadja a Habsburg nőági örökösödést még abban az esetben is, ha ennek
következtében Magyarországtól el kellene válnia. Az erdélyi 1720-iki
országgyűlés rendei is elfogadták az osztrák ház nőágának örökösödését
az eléjük terjesztett oklevelek értelében és egyenként aláírásukkal
ismerték el azt. Magyarország közhangulata eleinte ellene volt a
pragmatika szankció elfogadásának és ellene volt Szluha Ferenc nádori
ítélőmester is, Rákóczinak egykori híve. Azonban maga az országgyűlés,
amely a nőági örökösödés kérdésével foglalkozott, teljesen megváltozott
hangulatban maga kezdeményezte és a supplicatio, az úgynevezett könyörgő
eljárás formájában tette meg előterjesztését. Ennek eredménye az 1723.
évi I., II. és III. t.-c. Ez a törvény a felséges osztrák ház nőágát
Magyarország királyi kormányára és a szent koronához tartozó részek,
országok és a tartományok királyává választja és az örökösödést a
fiágéval azonos elsőszülöttség rendje szerint oly módon állapítja meg,
amint azt a király Németországban és azon kívül fekvő örökös országaiban
és tartományaiban már szabályozta. Ezen elvi megállapítás után
kijelenti az országgyűlés, hogy III. Károlynak és elődeinek az ország
érdekében, különösen a török háborúk alatt szerzett érdemeiért, valamint
azért ajánlja fel a trónöröklésnek ezt a szabályozását, - ami a
feloszthatatlan kapcsolatnak is célja – hogy a kereszténységnek és
Magyarországnak előnye, szerencséje, méltósága és védelme külső
hatalmakkal szemben biztosítassék, valamint hogy mindenféle belső
mozgalom ás az uralkodás szüneteléséből könnyen támadható és régóta igen
jól ismert bajok gondosan megelőztessenek. Ennek érdekében az
elfogadott nőági örökösödés szabályozására kimondják, hogy III. Károly
király férfiágának megszakadtával az öröklési jodutódlás Magyarországon
és a szent korona többi országaiban, úgyszintén a még visszaszerzendő
országok, részek és tartományok fölött az osztrák ház nőágát illeti meg,
még pedig elsősorban Károlynak, utána Józsefnek, végül Lipótnak
leszármazóit és ezeknek törvényes, római katolikus, mindkét nemű
ausztriai főhercegi utódait, az uralkodó által Németországban és azon
kívül fekvő, Magyarországgal és a hozzákapcsolt részekkel, országokkal
és tartományokkal feloszthatatlanul és elválaszthatatlanul, kölcsönösen
és együttesen, örökösödésileg birtoklandó, más országaiban is
megállapított elsőszülöttségi rend szerint.
Hangsúlyozzuk,
hogy e három ágra való korlátozás eltér az osztrák pragmatika
szankciónak nem korlátozott, az egész ház kihalásáig menő örökösödési
rendjétől. Továbbá, hogy a római katolikus vallás kellékét, amelyet a
német birodalomban, valamint az Erdélyben élő protestánsok miatt az
eredeti osztrák és az erdélyi pragmatika szankcióba fel nem vetek, ebben
a magyar törvényben külön fölvették.A három ágra való korlátozással
függ össze azután a szabad királyválasztás ősi, helybenhagyott és bevett
szokásának, előjogának fenntartása arra az egyetlen esetre, ha a fent
említett három ág, nőágon is teljesen kihal. Az itt főbb vonásaiban
ismertetett trónörökösödési törvény kiegészítéséül fel kell említeni az
1791. évi I., II. és X. t.-c.-nek egyes rendelkezéseit. Ezek az 1723-as
I., II. törvénycikk által megállapított örökösödésének önálló magyar
voltát ás minőségét kétségtelenül azon idők küzdelmeinek eredményeként
tünteti föl. Világos ez annak kiemeléséből, hogy bár az auztriai ház
nőágának az 1723. évi I., II. t.-c. által a magyar királyságban és a
hozzákapcsolt részekben megállapított örökösödése ugyanazt a fejedelmet
illeti, akit a megállapított trónöröklési rend szerint a Németországban
és azonkívül fekvő, elválaszthatatlanul és feloszthatatlanul birtoklandó
többi országokban és tartományokban illet, mégis Magyarország szabad,
független, más országnak vagy résznek alá nem vetett, saját állami
léttel és önálló alkotmánnyal bír. A magyar szabályozásnak önállóságát
juttatja kifejezésre az a még később említendő törvény is, amely a
Ferenc Ferdinánd házasságkötése alkalmával tett nyilatkozatot cikkelyezi
be.
***
Az
itt ismertetett pragmatika szankció értelmére és érvényére vonatkozó
felfogásokat, amennyiben azoknak ma jelentőségük van, a következőkben
foglalhatjuk össze:
1.
Ferenc Ferdinánd trónörökös házassága alkalmából Jászi Viktor,
debreczeni jogakadémiai tanár, azt a gondolatot vetette fel, hogy a
pragmatika szankció értelmében Magyarország királya csak az lehet, aki
uralkodó ausztriai főherceg. Ez lett azután egyik érve annak a
felfogásnak, melyet 1918. évi forradalom alapul vett.
2.
I. Károly osztrák császárnak (IV. Károlyként magyar király) Ausztria
trónjáról történt lemondása folytán megürült a magyar királyi trón.
3.
Miután a Habsburg-ház elvesztette Ausztriát, ezzel az együttbirtoklás
lehetősége megszűnt, a magyar király is elvesztette trónját és megszűnt a
trónöröklés joga is.
4.
Végül az 1921. XLVII. ú. n. trónfosztó nemzetgyűlési törvény
megszüntette a pragmatika szankció érvényét.Ezen felfogások közül
először az ú. n. trónfosztó nemzetgyűlési törvénnyel foglalkozunk, és
pedig azért először, mert ha ennek érvénye volna, a többivel való
foglalkozás tárgytalan lenne.Ezzel a trónfosztó törvénnyel különben is
röviden végezhetünk.
A
nemzetgyűlés ilyen törvény alkotására nem bírt hatáskörrel, mert az
annak rendeltetését magában foglaló 1920. évi I. nemzetgyűlési t.-c. már
címében és szövegében is kifejezetten megmondja, hogy ez a nemzetgyűlés
arra kapott és fogadott el a nemzettől megbízást, hogy a magyar
alkotmányt helyreállítsa, nem pedig arra, hogy annak leglényegesebb
alaptörvényét és intézményét lerombolja. Uralkodót vagy
uralkodóházat detronizálni csak forradalom útján lehet, mert fogalmilag
nem létezhetik oly alkotmányos fórum egy államban, amely királyt
letehetne. Magyarországon még különösen a szent korona tanánál fogva sem képzelhető a nemzet királyától különváltan és vele szemben. Reiner János egyetemi tanár ugyane tárgyról tartott előadásaiban és írásaiban felemlítette,
hogy a közfelfogás azért tekinti ezt a törvényt érvénytelennek, mert
jogtalan kényszer hatása alatt jött létre. Ezzel szemben ő arra az
álláspontra helyezkedett, hogy az a nemzetgyűlési törvény a törvény
fogalmát tekintve nem törvény, mert nem a nemzet akaratkifejtése, hanem
csak védelmi intézkedés, minden belső hatály nélkül, amit utóbb gróf
Apponyi Albert akként fejezett ki, hogy „pusztán diplomáciai aktus”. Ezt
a felfogást elfogadva megállapíthatjuk, hogy ennek a törvénynek semmi
jogerőt nem tulajdoníthatunk a magyar alkotmányjog szempontjából, hiszen
ellenkező felfogás esetén, gyenge kormány mellett, egy-két monitorral,
ágyúlövéssel vagy akár puskalövéssel lehetne Magyarországon alkotmányt
kodifikálni. Épp ilyen egyszerű a válasz arra a felfogásra, hogy az
osztrák trónról való lemondás folytán megürült volna a magyar
trón.Ténybelileg ugyan az sem helytálló, hogy Károly lemondott volna az
osztrák trónról. A Lammasch által szerkesztett nyilatkozat nem
trónlemondás, de ha az lenne is, akkor utóda következett volna az
osztrák trónon. De Magyarországra ennek sem lett volna semmiféle
kihatása, mert erre az esetre pozitív rendelkezése van közjogunknak. Ott
van az 1867. III. t.-c.-be foglalt jogszabály, mely szerint az
Ausztriában történt lemondás Magyarországra semmiféle joghatállyal sem
bír.Hátra van még a másik két érv, t. i. a tényleges birtoklásból és az
együttbirtoklásból származtatott érvelés. Ezekre vonatkozóan tartsuk
szemünk előtt, hogy a nőági örökösödés és annak részletes szabályozása
önálló magyar törvénnyel történt, melynek ezt a minőségét külön is
hangsúlyozza az 1791. évi országgyűlés, ahol még az örökösödési fonal
megszakadásának gondolatát is felvetették. Az 1723. évi törvénynek célja
és indító okául felhozott érvelése a török és egyáltalában a
külellenséggel szembeni védelem. Ez a Habsburg-dinasztia legelső
megválasztásától kezdve a fiági örökösödés megállapításáig folyton
ismétlődik anélkül, hogy ebből valaha azt a következtetést lehetett
volna levonni, hogy a magyar királyi trón betöltése attól függene, hogy a
királynak egyúttal meglegyenek tényleg összes egyéb birtokai és
országai.Azt szintén tudjuk, hogy a magyar közvélemény, többek közt
Szluha Ferenc is, ellene volt az Ausztriával való bensőbb kapcsolatnak.
Szinte lehetetlennek tartották, hogy a méltóságában nagyobb királyság
egy hercegségnek (az osztrák főhercegségnek) legyen alárendelve. Ezért
elképzelhetetlen, hogy mégis ezt a kapcsolatot egyenesen feltételévé,
létalapjává tették volna annak, hogy a magyar király csak akkor lehessen
a megválasztott osztrák ház nőágából, ha annak Magyarországon kívüli
birtokai mind megvannak.A Habsburgok korábban és a nőági örökösödés
elfogadása idején is oly sok ellenséges törekvés középpontjában
állottak, hogy már ezért is lehetetlen elképzelni oly feltétel
elfogadását, amely végre is csupán a hadiszerencsétől függ. Valóban, az
osztrák ház birtokainak igen nagy részét azóta el is vesztette. Már
Mária Terézia kénytelen volt Poroszország javára lemondani
Alsó-Sziléziáról és Felső-Szilézia legnagyobb részéről, lemondott
ezenkívül a spanyol infáns javára Párma, Piacenza és Guastalláról. Maga
Ausztria a német birodalomból kivált, németalföldi, valamint olasz
birtokait elvesztette és időközi veszteségeknek egész sora is érte
(Salzburg, Berchtesgaden, Görz, Trieszt, Krajna stb.) Azonban soha fel
sem merült emiatt a trónörökösödési jog megszűnésének gondolata, pedig
ezen történelmi események után következik be az 1849. évi április 14-iki
forradalmi nyilatkozat, amelynek legalább is erre, mint legerősebb
érvre, hivatkoznia és támaszkodnia kellett volna. Ha erre a tényleges
birtoklásra, mint az örökösödés feltételére gondoltak volna, akkor a
rendi országgyűlés a maga beszédes stílusában ennek leghatározottabban
kifejezést is adott volna, aminthogy a három nőág kihalása után a nemzet
szabad királyválasztási joga feléledésének határozott kifejezést is
adtak.Ám, ha tényleg feltétel lett volna is az együttbirtoklás, akkor is
az említett birtokveszteségek után érvényesült hosszú, évszázados
gyakorlat közjogi szokásjog erejével eldöntötte volna a kérdést abban az
értelemben, hogy a magyar trón az 1723. t.-c. szerinti jogutódlás
alapján töltetik be, tekintet nélkül arra, hogy az ott előírt
kellékekkel bíró osztrák főhercegnek megvannak-e a Németországban vagy
azon kívül fekvő birtokai.Az osztrák főhercegi méltóság a törvény
szerint kétségtelenül családtörténelmi, genealógiai fogalom, amelyet
ezen a helyen nyelvészeti szómagyarázatokkal tárgyalni fölösleges. Elég,
ha Jászi Viktor erőlködéseivel szemben legkiválóbb közjogászaink
egyértelmű megállapításaira hivatkozunk, amiket a törvény keletkezése és
szövegezése kétségtelenné tesz. Ezek szerint – és a törvény olvasása
alapján is – bizonyos, hogy a törvény sehol sem beszél a területileg
úgysem kiforrott, egységes Ausztriának törvényszerinti uralkodó
főhercegéről, hanem a törvényes születésű ausztriai főhercegről.Az
elválaszthatatlan együttbirtoklás történelmi magyarázatát már a
pragmatika szankció keletkezésének ismertetésénél láttuk. Ott
elmondottuk, hogy II. Ferdinánd az elsőszülöttségi majorátust hozta be a
Habsburg-családba. Ennek az a lényege és következménye is, hogy az
ahhoz tartozó minden birtok, ország és tartomány egyetlen személy
birtoklásában, ebben az esetben egy monarcha uralkodása alatt
elválaszthatatlanul együtt maradjon és ne oszoljon meg a család több
tagja között egymással kevésbé szorosan összefüggő részekre. A
leszármazásra és az elsőszülöttségre vonatkozó szabályokat, a
házszabályoknak megfelelően, a törvény állapította meg az ausztriai
főhercegi minőségnek értelmezésével, a Ferenc Ferdinánd házassága
alkalmával tett nyilatkozat becikkelyezésekor. Ezt a magyar törvényhozás
hiteles törvénymagyarázat útján az egyenrangú házasságból való
származás kellékének megállapításával tette.
***
Ő
felségének és nagy nemzeti ügyünknek egyik híve valahol a közelmúltban
úgy nyilatkozott, hogy hagyjuk ezeknek a problémáknak a feszegetését, a
pragmatika szankció kérdését, magyarázgatását, várjuk meg azt a nagy
embert, aki az adott helyzet ügyes kihasználásával, a nemzet nagy
többségének óhaját követve, lehetővé fogja tenni Ő felsége visszatérését
hazájába és annak trónjára.Nem tartom helytállónak ezt a felfogást,
mert nem lehet egy nemzetnek, egy nemzet államiságának legéletbevágóbb
kérdését egy olyan kiváló férfiúra bízni, aki még nincs, aki ki tudja,
hol rejtőzködik akkor, amikor a bennünk élő eszmének magának, a nemzet
összességének kell minden eszközzel arra törekednie, hogy nemzeti célját
elérje.Különben mi célja lett volna az elmúlt századok nagyjai, kiváló
jogászai vitáinak, küzdelmeinek az alkotmány terén? Vajon Deák Ferenc
feliratai, vagy a Lustkandlok, Turbák, Bernatzikok, Tetznerek munkája
ellen folyó tudományos viták teljesen hiábavalók voltak-e és
feleslegesek?
(1)
A következőkben a pragmatika szankció kifejezést fogom használni, amely
nem teljesen megfelelő megjelölése ugyan az 1723. I., II. és III.
t.-cikkeknek és tulajdonképpen összefoglaló elnevezése az osztrák
trónöröklési szabályoknak, de miután a köztudatba átment és az 1848. évi
törvények előbeszéde, az akkori sajtótörvény és az 1867. évi XII.
t.-cikk is alkalmazza ezt a kifejezést, azért bízvást használhatjuk mi
is, de rá kell mutatnunk, hogy amit itt pragmatika szankció néven
nevezünk, nem más, mint a magyar trónöröklési jog alaptörvénye: az 1723.
I., II. és III. törvénycikk.
Írta: Szentirmay Imre.
Forrás: http://monarchista.blogspot.hu
1 megjegyzés:
Irul-pirul, tényleg nem szólnék, ha nem a cím alatti harmadik sorban lenne, de tényleg
„a napokban volt III. Károly 1913. április 19-én kiadott a törvényének 300. évfordulója.”???
Tudom, a háborús évek duplán számítanak, de (nekem) akkor sem ez jött ki...
Megjegyzés küldése