lellemese

Interjú az Amerikai Ateistákkal

AMERIKAI ATEISTÁK: Mr. Adams, Önről egyszer azt mondták, "radikális ateista". Pontos ez a megfogalmazás?

D. A.: Igen. Azt hiszem, a radikális kifejezést elég lazán használom, inkább csak nyomatékként. Ha az ember úgy jel­lemzi magát, hogy "ateista", néhányan azt szokták kérdezni, "Nem »agnosztikusra« gondolt?" Ilyenkor meg kell ismételnem, hogy valóban ateistára gondoltam. Tényleg nem hiszem, hogy van Isten – tulajdonképpen meg vagyok róla győződve, hogy nincs Isten (árnyalatnyi különbség) . Nem látok szemernyi bizo­nyítékot sem, ami azt sugallná, hogy van. Könnyebb azt mon­dani, hogy radikális ateista vagyok csak azért, hogy jelezzem, komolyan gondolom. Sokat gondolkodtam rajta, és erősen ki­tartok a véleményem mellett. Vicces, mennyien őszintén meg­lepődnek, hogy egy vélemény ilyen erősen kifejeződik. Úgy tű­nik, Angliában a ködös, semmitmondó anglikanizmustól a kö­dös, semmitmondó agnoszticizmus felé haladtunk – vélemé­nyem szerint mindkettő azt a vágyat fejezi ki, hogy a dolgokról ne kelljen túl sokat gondolkozni.

Aztán az emberek gyakran mondják, "de igazán, csak jobb agnosztikusnak maradni a biztonság kedvéért?" Ez számomra olyan mértékű butaságot és zűrzavart jelent, hogy általában in­kább kivonom magam a beszélgetésből, ahelyett, hogy belemé­lyednék. (Ha kiderül, hogy végig tévedtem, és valójában van Is­ten, és még az is kiderül, hogy ez a fajta jogászkodós, végig-fog­tam-a-kabátgombom, Clintonos kiskapu hatással van rá, akkor úgy gondolom, hogy egyébként sem imádnám.)

Mások azt kérdezik, hogyan is állíthatom, hogy tudom az igazságot. Az a hit, hogy nincs Isten, talán nem ugyanolyan ir­racionális, arrogáns stb., mint az a hit, hogy van Isten? Erre én több oknál fogva nemmel válaszolok. Először is nem hiszem, hogy nincs Isten. Nem értem, a hitnek mi köze van ehhez. Hi­szek vagy nem hiszek a négyéves lányomnak, amikor azt mondja, nem ő csinálta a rendetlenséget a padlón. Hiszek az igazságban és a tisztességes versenyben (bár nem tudom pon­tosan, hogyan érjük el ezeket másképp, mint hogy folyamato­san próbálkozunk a siker minden lehetséges valószínűségével szemben). Hiszem azt is, hogy Angliának csatlakoznia kellene az Európai Monetáris Unióhoz. Messze nem vagyok egy képzett közgazdász, hogy élénken megvitassam a témát egy hozzáértő­vel, de az a kevés, amit tudok – egy nagy adag rámenősséggel megtámogatva –, erősen azt sugallja, hogy ez a helyes irány. Nagyon könnyen kiderülhet, hogy tévedek, és ezt tudom. Szá­momra ezek a legitim területei a hinni szó használatának. Mindazonáltal, úgy gondolom, hogy a szónak sok félreértésért kell felelnie amiatt, hogy páncélként védelmez irracionális vé­leményeket legitim kérdésekkel szemben. Tehát, nem hiszem, hogy nincs Isten. Mindazonáltal meg vagyok róla győződve, hogy nincs Isten, ami teljesen más hozzáállás, és elvezet a má­sik indokomhoz.

Nem fogadom el azt a manapság divatos kijelentést, hogy minden vélemény automatikusan annyi tiszteletet érdemel, mint bármilyen azonos és ellentétes vélemény. Az én vélemé­nyem az, hogy a Hold kőből van. Ha valaki azt mondja nekem: "Nos, nem volt még ott, ugye? Nem látta a saját szemével, így az én véleményem, hogy norvég hódsajtból van, éppolyan érvé­nyes" – akkor még csak eszembe sem jut, hogy vitatkozzam. Létezik egy olyan dolog, hogy bizonyítási kötelezettség, és Isten esetében, mint ahogy a Hold összetételének esetében, ez radi­kálisan megváltozott. Régen Isten volt a legjobb létező magya­rázatunk, és ma már messze jobbak vannak. Isten ma már nem magyarázat semmire, hanem inkább olyasvalamivé vált, ami­nek önmagában van szüksége elképesztő mennyiségű magya­rázatra. Tehát nem gondolom, hogy a meggyőződés, miszerint nincs Isten, olyan irracionális és arrogáns vélemény, mint a hit, hogy van. Nem hiszem, hogy a két dolog pártatlanul összevet­hető.

A A: Mikor lett nem hívő, és mi vitte erre a felfedezésre?

D. A.: Nos, ez egy elég elcsépelt történet. Tinédzserként elkötelezett keresztény voltam. A hátteremből adódott. Tulaj­donképpen az iskolai kápolnának dolgoztam. Aztán egy nap, ti­zennyolc éves koromban az utcán sétáltam, amikor meghallot­tam egy utcai hittérítőt, és kötelességtudóan megálltam hallgat­ni. Ahogy hallgattam, kezdtem belátni, hogy teljes képtelensé­geket beszél, és jobb lenne, ha gondolkoznék egy kicsit rajta.

Ezt egy kissé banálisan adtam elő. Amikor azt mondom, rá­jöttem, hogy képtelenségeket beszél, a következőre gondolok. Azokban az években, melyeket történelem, fizika, latin, matek tanulásával töltöttem, megtanultam (keservesen) valamit az érvek követelményeiről, a bizonyíték követelményeiről, a logika követelményeiről stb. Tulajdonképpen csak azt tanultuk meg, hogyan szúrjuk ki a logikai tévedések különböző fajtáit, és hir­telen nyilvánvalóvá vált számomra, hogy mintha ezek a köve­telmények vallási kérdésekben egyszerűen nem teljesülnének. A vallási oktatás során megkértek minket, hogy tiszteletteljesen hallgassunk meg olyan érveket, amelyeket, ha olyan vélemény támogatására terjesztettek volna elő, mint mondjuk, hogy a ku­koricatörvényeket miért törölték el akkor, amikor eltörölték, ki­nevettek volna mint buta és gyerekes és – a logika és a bizony­ság kifejezésével élve – egyszerűen hibás érvet. Miért volt ez?

Nos, a történelemben, noha még az események, okok és kö­vetkezmények megértése is értelmezés kérdése, és noha még az értelmezés is sok szempontból vélemény kérdése, minden­esetre azok a vélemények és értelmezések töredékükre fogytak az érvek és ellenérvek megsemmisítő kereszttüzében, és azok, amelyek még mindig állnak, ki vannak téve egy egész újabb kör ténybeli és logikai kihívásnak a történészek új generációjának részéről – és így tovább. Nem minden vélemény egyenlő. Né­hány jóval erősebb, kifinomultabb, logikai érvekkel jobban alá­támasztott, mint a többi.

Tehát már ismertem és (attól félek) elfogadtam azt a véle­ményt, hogy a fizika logikája nem alkalmazható a vallásra, hogy ők az "igazság" egy másik fajtájával foglalkoznak. (Ma már azt hiszem, hogy ez süket duma, de hogy folytassam...) Ami ennek ellenére megdöbbentett, az az a felfedezés volt, hogy a vallási elképzelések érdekében felsorakoztatott érvek mennyire gyöngék és buták voltak a történelem mint értelmező és véleménye­ző dolognak az erőteljes érveihez képest. Tulajdonképpen za­varba ejtően gyerekesek voltak. Sosem voltak kitéve annak a fajta nyílt kihívásnak, ami bármilyen intellektuális törekvés bármely más területének normális velejárója. Miért nem? Mert nem állnák ki a próbát. Tehát agnosztikus lettem. És gondol­kodtam, és gondolkodtam, és gondolkodtam. De nem volt elég ahhoz, hogy folytassam, így nem igazán jutottam döntésre. Bor­zasztóan kételkedtem Isten létezésében, de egyszerűen semmi­ről sem tudtam eleget ahhoz, hogy legyen egy jól működő mo­dellem bármi más magyarázattal arra, nos, hogy az életet, a világmindenséget meg mindent a helyére tegyen. De folytattam, és tovább olvastam, és tovább gondolkodtam. Valamikor a har­mincas éveim elején rábukkantam az evolúciós biológiára, egész pontosan Richard Dawkins könyveire, Az önző génre és A világtalan órásmesterre, és hirtelen (azt hiszem, Az önző gén másodszori olvasásakor) minden a helyére került. Döbbenete­sen egyszerű koncepció volt, de természetesen az élet végtelen és zavarba ejtő összetettségének adott utat. Amellett a félelem­mel vegyes tisztelet mellett, amit bennem keltett, őszintén szól­va butaságnak láttam azt a félelemmel vegyes tiszteletet, amiről az emberek a vallásos élmények kapcsán beszéltek. A megértés tiszteletét bármikor a közöny tisztelete fölé helyezném.

A A: A rajongóihoz intézett beszédében utalt ateizmusára ("ez volt azon néhány alkalmak egyike, amikor tényleg hittem Istenben"). Köztudott az ateizmusa a rajongói, a barátai és a munkatársai körében? A barátai és munkatársai körében sokan mások is ateisták?

D. A.: Ez egy kicsit rejtélyes kérdés számomra, és azt hi­szem, kulturális különbséget rejt magában. Angliában nem túl jó üzlet ateistának lenni. Azokkal az emberekkel kapcsolatban, akik egy bizonyos véleményt erőteljesen hangsúlyoznak, enyhe aggodalom tapasztalható, míg egy tárgyilagos semmitmondó­ság esetleg elfogadhatóbbnak tűnik – így az agnoszticizmus preferálása az ateizmussal szemben. És az agnoszticizmustól az ateizmusig való elmozdulás – úgy gondolom – sokkal nagyobb elkötelezettséget igényel az intellektuális erőfeszítés iránt, mint amekkorát a legtöbb ember hajlandó vállalni. De nincs benne igazából semmi üzlet. Sok ember, akiket ismerek és akikkel találkoztam, tudós, és azokban a körökben az ateiz­mus teljesen normális. Gondolom, azok közül, akiket egyéb­ként ismerek, a legtöbb agnosztikus, és nagyon kevés az ateis­ta. Ha meg kellene próbálnom a barátaim, a családom és a kol­légáim között istenhívő embereket keresni, valószínűleg az idő­sebbek és – hogy teljesen őszinte legyek – az alacsonyabb vég­zettségűek között keresném őket. Van egy-két kivétel. (Majd­nem odatettem – megszokásból –, hogy "tiszteletre méltó kivé­tel", de ezt valójában nem gondolom.)

A A: Milyen gyakran próbálják meg rajongók, barátok vagy munkatársak "megmenteni" az ateizmustól?

D. A.: Egyáltalán soha. Angliában egyszerűen nincs meg bennünk ez a fajta fundamentalizmus. Jó, talán ez nem teljesen igaz. De (és most iszonyatosan arrogáns leszek) azt hiszem, egyszerűen nem szoktam ilyen emberekkel összefutni, ahogy olyan emberekkel sem szoktam összefutni, akik napközben szappanoperákat néznek vagy a National Enquirert olvassák. És hogyan reagál az ember általában? Nem foglalkozom vele.

A A: Ütközött bármilyen akadályba a szakmai életben az ate­izmusa miatt (ateizmussal szembeni vakbuzgóság), és hogyan kezelte ezt? Milyen gyakran fordult ez elő?

D. A.: Még ritkán sem. Ez elképzelhetetlen helyzet.

A A: Szerepel néhány gondtalan utalás a könyveiben Istenre és a vallásra ("kétezer évvel azután, hogy egy fickót rászögeltek egy fára"). Hogyan befolyásolta az ateizmusa az írásait? Hol (milyen jellemekben vagy helyzetekben) fejeződik ki legponto­sabban személyes vallási meggyőződése?

D. A.: Engem lenyűgöz a vallás. (Ez teljesen más dolog, mint hinni benne!) Felmérhetetlenül nagy hatása volt az emberi ügyekre. Mi ez? Mit jelképez? Miért találtuk ki? Hogyan mű­ködik? Mi lesz belőle? Szeretem folyamatosan piszkálni és bi­rizgálni. Olyan sokat gondolkoztam rajta az évek során, hogy annak a lenyűgözöttségnek muszáj szétáradnia az írásaimban.

A A: Milyen üzenetet küldene ateista rajongóinak?

D. A.: Helló! Hogy vagytok?