lellemese

„Én rég látom a közép s kivált [a] felsőbb osztályok irányát. Az alku felé mutat”, írta Kossuth már 1860. június 15-én a hazai titkos szervezetnek küldött levelében. Az önkényuralom válságának elmélyülése, az 1860–1861-ben kibontakozó, a tömegeket eladdig páratlan mértékben megmozgató nemzeti ellenállás és nem utolsósorban egy új és közeli olasz–osztrák háború reménye átmenetileg visszavetette ezt a tendenciát. A nagy háború azonban késett, a magyar felszabadító küzdelem céljára a román fejedelemségbe küldött hatalmas olasz fegyverszállítmányt a nagyhatalmak nyomására lefoglalták. Az itáliai magyar légió és a Garibaldi vezette önkéntesek által indítandó önálló akciók kalandos terveivel pedig maga Kossuth fordult szembe a leghatározottabban. Ilyen körülmények között ismét megszaporodtak az ingadozás jelei.

Kossuth 1861. január 18-án küldött levelében – miután becsületesen beszámolt a nemzetközi feltételek átmenetinek ítélt, de kétségtelen rosszabbodásáról – a következő felszólítást intézte a titkos szervezkedést irányító „magyarországi központi bizottmányhoz”: „Én nemzetemet szerencsétlenségbe nem sodrom, de ha oly támaszt szerezhetek, melyről lelkiismeretem megnyugtat, hogy a siker csak nemzetem akaratától függend, én nem rendelem alá hazám függetlenségének kilátásait a félakaratú alkuvók irányának, mert ismerem a népet, s bízom benne, [hanem] kötelességemtől kérek tanácsot, s azoknak, kik a nyilvános mozgalmat irányozzák, elmondom újra a régi jelszót: »Veletek, általatok, ha nektek tetszik; nélkületek, ellenetek, ha kell!«” Majd feltette a kérdést: „Ti, kik a vezéri szerepet vettétek kezetekbe: akartok-e forradalmat, vagy alkut? Választ kérek. Az örökös óvakodás, simogatás és simulás között elvész a haza… Én nem hagyom elveszni, ha megmentésére okszerű kilátást észlelek.”

Odahaza a „központi bizottmány” vezetése Almásy Pálnak, a debreceni országgyűlés trónfosztó ülése elnökének kezéből, aki Teleki László bizalmas barátja volt, de mind több ingadozást mutatott, Komáromy György volt honvédszázados kezébe ment át, de érdemileg semmi sem változott. A titkos szervezet 1860–1861-ben óriási befolyással rendelkező vezetősége, amely az 1861. évi országgyűlés kezdetén még a szilárd többségben levő Határozati Párt politikáját is irányítani tudta, Kossuth minden követelése ellenére sem szabadult meg „a félakaratúak” befolyásától. Teleki László tragédiáját is jórészt az okozta, hogy az általa élre segített vezetőség túlnyomó része szembefordult túlságosan radikálisnak ítélt politikájával. Halála után pedig még inkább azok ragadták magukhoz a vezetést, akik az önkényuralom-ellenességet legfeljebb mérsékelt liberalizmussal társították, és elhárították Kossuth polgári demokratizmusát, intelmeit a korszerűsített érdekegyesítő politika érvényesítésére, mindenekelőtt a tényleges megegyezésen alapuló összefogásra a nemzetiségiek arra készséget mutató erőivel. E nélkül pedig nem számíthattak belső támaszra a Habsburg-hatalommal való konfliktus esetére, sem arra, hogy ellensúlyozni tudják saját félelmeiket és az általuk vezetettekét a két tűz közé kerüléstől. Ennek az Almásy, Komáromy, Tisza Kálmán és Podmaniczky Frigyes által vezetett csoportnak jó alkalmul szolgált a Dunai Szövetség tervének nyilvánosságra kerülése, hogy – némi huzavona közbeiktatásával – végleg megszakítsa kapcsolatait Kossuthtal.

Kossuth fokozatos politikai elszigetelődéséhez hozzájárult az is, hogy Szilágyi Virgil és Mezei Lipót, majd Vidacs János letartóztatásával megszakadt a Határozati Párt balszárnyával az 1861. évi országgyűlés végnapjaiban létrejött kapcsolata. Ezáltal még inkább megfogyatkozott a remény, hogy közvetlenebb összeköttetésbe kerülhet tényleges támogatójával, a néppel. 1864 tavaszán pedig – amint azt elsősorban Steier Lajos és Lukács Lajos kutatásaiból ismerjük – az önkényuralmi hatóságok teljesen felszámolták a két ágra szakadt ellenállási mozgalmat. Azt a szervezetet is, amelyik Almásy Pál vezetésével megszakította ugyan a kapcsolatot Kossuthtal, de ezzel korántsem dicsekedett minden szinten, mert maga is beismerte, hogy az ő „neve nélkül nem lehet a népre hatni”. Felszámolták azt a csoportot is, amelyet a Kossuthot személyesen felkereső Nedeczky István volt honvédtiszt (Deák Ferenc unokaöccse) vezetett. Letartóztatásukra azután került sor, hogy 1864. március 13-án Pest belvárosának utcáin Kossuthot éltető nagy tüntetést rendeztek –hosszú ideig az utolsót. Hiába csillant fel a tömegekben újra és újra a remény, hogy Kossuth hazatér, és élére áll annak a küzdelemnek, amely valóra váltja álmaikat, a nagy száműzött politikai hatékonysága a mélypontra süllyedt 1864 és 1866 között. Odahaza az irányítás mind egyértelműbben azoknak a kezébe került, akik nem lévén hajlandók megfizetni a népre támaszkodás és a nemzetiségiekkel való megegyezés – Kecskeméthy Aurél fogalmazása szerint – túlságosan magas „árát”, az önkényuralom felszámolását kizárólag a Habsburg-hatalommal kötendő kiegyezés útján keresték. S ennek érdekében készen állottak az állami önrendelkezés és a polgári alkotmányosság követelményeinek részleges feláldozására is.

Személyes okok is közrejátszottak abban, hogy Kossuth politikailag viszonylag tétlen maradt ezekben az esztendőkben. Nagyon tehetséges lányának, Vilmának korai távozása 1862 őszén soha nem gyógyuló sebet ütött rajta, s nehezen viselte őszintén szeretett feleségének 1865-ben bekövetkezett halálát is. A kettős veszteség miatt is keretezte nemcsak levélpapírját és névjegyét, hanem egész további életét a gyász feketéje.

Deák Ferenc kiegyezési ajánlatának, a Húsvéti cikknek megjelenését, még inkább a többségében a kiegyezés útjára lépő országgyűlés megnyitását követően azonban ismét gyarapodtak a vélt és valóságos híveinek küldött politikai tanácsai: mit kell tenni „az alku” megakadályozására. A nemzetiségi megbékélés szükségességére és a Habsburg-hatalmat immár két oldalról fenyegető háborús konfliktus elkerülhetetlenségére utalt a legnyomatékosabban. De most még kevésbé rendelkezett a hazai politikai vezető réteg befolyásolásának eszközeivel, mint az 1860-as évek elején, a személyét a népmesék hősei közé emelő tömegekhez pedig el sem jutott szava.

1866 júniusában, amikor valóban kitört az osztrák–porosz–olasz háború, Kossuth tőle telhetően mindent elkövetett, hogy „kültámaszt” nyújtson nemzetének, ha az mégis elszánná magát a felszabadító küzdelemre. Mindenekelőtt az olasz szövetséget újította fel, de – megfelelő biztosítékok ellenében – kész volt az együttműködésre Bismarckkal is. Kossuth erőfeszítéseit azonban sokban keresztezte, hogy nála jóval kevésbé aggályos emigránsok és a valójában már felszámolt hazai titkos szervezet nevével visszaélők férkőztek a porosz kancellár bizalmába. A magyar száműzöttek egy részén kívül Kossuth oldalára állt azonban többek között G. Stratimiroviæ tábornok, aki 1848–1849-ben a szerb felkelők főparancsnoka volt és I. I. Tkalac, a Habsburg-birodalom demokratikus szláv föderalistáinak vezető publicistája. Újra kapcsolatot kerestek vele cseh és lengyel száműzött politikusok is. A dunai fejedelemségek vezető körei katonai bázisokat és fegyveres támogatást ígértek. Cuza fejedelem, aki indokoltan félt mind a cári hatalomtól, mind a trónját veszedelmesen ingató retrográd belső erőktől, állítólag úgy nyilatkozott, hogy kész immár „a dunai confoederatio programmot a legloyalisabb módon elfogadni”. S minden jel arra mutatott, hogy Mihály szerb fejedelem sem felejtette el azt a Kossuth szájából még 1859-ben hallott érvet, hogy egy magyar középhatalom helyreállítása azért mellőzhetetlen érdeke Szerbiának, mert az olyan erős sohasem lesz, hogy elnyeléssel fenyegesse, de arra igen alkalmas, hogy szövetséges társa legyen kivívandó függetlensége megvédelmezésében. Kossuth erőfeszítései azonban hiábavalóknak bizonyultak. A Habsburg-hatalom a háború harmadik hetében elszenvedett óriási vereség után fegyverszünetet kötött, s az azt nyomon követő békében inkább kilépett a Német Szövetségből s lemondott a velencei tartományról, mintsem engedte volna, hogy a kiegyezés útjára lépett magyar politikai vezető réteget a nem várt fejlemények megingassák. Ettől tartva napolták el egyébként a háború kitörését közvetlenül követően a magyar országgyűlést, Deák hozzájárulásával, aki pártjának többsége ellenére is tartott attól, hogy egy, a Habsburg-hatalomra kedvezőtlen fordulat radikalizálhatja a képviselőházat.

Kossuth felismerte, hogy odahaza legjobb esetben is csak a kiegyezés adott formájának ellenzői juthatnak szóhoz a sajtóban, hiszen az önkényuralmi sajtórendszabályokat nem helyezték hatályon kívül, s az „alku” tényleges ellenfelei nem kaptak lapengedélyt. Emellett zárva maradtak a megyegyűlések termei, a kormányzat 1861-ben játszott közvélemény-formáló szerepük keserű tanulságai miatt nem állította helyre a megyék önkormányzatát. Kossuth elhatározta tehát, hogy maga emel szót „azon egyesek, azon családok és azon osztályok” által képviselt politika ellen, amely Magyarország jövőjét a – szerinte – halálra ítélt Habsburg-hatalom sorsához köti. Negyvenkilencz címmel „politikai folyóiratot” adott ki Helfy Ignác segítségével olasz földön, de – a nagyobb nyomaték kedvéért és a lap becsempészésének legalábbis időleges megkönnyítése érdekében – Debrecent jelölve meg a kiadás helyéül. Néhány tudósításon és okmányközlésen kívül a lapban közreadott cikkeket Kossuth írta, s azt – stílusát ismerve – a szerző feltüntetése híján is gyaníthatta legtöbb egykorú olvasója.

Kossuth a beköszöntő cikkben leszögezte, hogy Magyarország tényleges állami létét csak fegyveres küzdelemmel lehet helyreállítani, minden más csupán keserű következményekre vezető önáltatás. „Nem forradalmi viszketeg mondatja velünk” ezt, hangsúlyozta, hiszen „nagy, igen nagy szerencsétlenség, ha egy nemzet csak forradalomban találhat menedéket”. Szerinte a Habsburg-hatalomnak a „birodalmi egység” továbbéltetésére és a „nagyhatalmi állás” fenntartására irányuló politikája teszi elkerülhetetlenné a fegyverhez nyúlást. Azonban ugyanebben a számban a Lapunk korszerűsége című cikk azt is világossá tette, hogy Kossuth nem a kiegyezés vagy az azonnali fegyveres küzdelem alternatíváját állította fel, hanem a függetlenség helyreállítása kedvező feltételeinek kivárását, kialakítását szembesítette a szerinte befejezett tényeket, orvosolhatatlan tragédiát teremtő kiegyezés megkötésével. Többek között így írt: „Nem arra szóllítjuk mi fel Deákot, hogy álljon a forradalom élire… Csak arra szóllítjuk fel, segítse a nemzetet: nyitva tartani a jövendő ajtaját.” (Negyvenkilencz, 1866. 1. sz.) Az 1848-as törvények tervezett revíziójára épített kiegyezésben nemcsak nemzeti szempontból látott „végzetes” „jogfeladást”, hanem olyan kötelezettségvállalást a Habsburg-birodalom továbbéltetésére, ami „szükségképp kiengesztelhetlen ellenségeinkké tenné” a hatalmi osztozkodásból kisemmizett népeket. Mert Kossuth nem rejtette véka alá azt a véleményét, hogy a kiegyezés korántsem két nemzet alkotmányos szövetségét teremti meg, hanem „a magyar elem conservativ, reactionarius és színleg liberalis részének az osztrák németek szabadságot utáló részéveli szövetkezését jelenti a többi nemzetiségek és népfajok elnyomására”. Ezzel szemben – zárta le A »közös ügyek« hálója című cikkét – „a nemzet feladata egészen átlátszó és világos: mindent elkövetni, hogy Ausztria a civilisatióra nézve már a legközelebbi jövőben is haszonvehetetlen, magát túlélt s felbomlásnak indult anachronismusnak tekintessék, mert valójában az. Bizonyos, hogy Ausztriának okvetlenül bekövetkező megsemmisülésénél fogva nagy feladat vár mind a magyar nemzetre, mind azon nemzetiségekre, melyeknek földrészeit a Duna habjai mossák. …A világmíveltség kívánalmaival szemközt éreznünk kell különösen nekünk magyaroknak ama nagy kötelességeket, melyeket hazánk nyelvviszonyai ruháznak reánk; beható figyelemmel szükség kísérnönk délkeleti szomszédainknál a haladási törekvések erős áramlatát. És mindezekkel szemközt hivatásunk tevékenyen munkálkodni és vezérszerepet vinni a szabadság és jogegyenlőség nagy kérdéseinek úgy politikai, mint társadalmi téren való megoldása körül. Hivatásunk elől menni azon munkában, melynek feladata a Duna mentében kifejteni s megszilárdítani a szabadságnak és a népek békés együttélhetésének erőteljes alakzatát.

A mely nemzetnek nincs hivatása, az elpusztul menthetlenül. De jaj azon nemzetnek is, melyre nagy hivatást ruházott a gondviselés, de a mely vagy felfogni nem képes ezen hivatást, vagy annak megfelelni az erkölcsi erőt nélkülözi. A magyar nemzet emelkedjék fel hivatásának magasztos öntudatára. Vesse ki lelkéből azokat, a kik örökké csak Ausztria megmentésével foglalkozva a magyar nemzet romlását és elpusztulását siettetik. Egy gondolata legyen minden magyarnak: Ausztria megsemmisülésének siettetésével a népek szövetségét, s e szövetségben a szabadságot megalapítani.” (Negyvenkilencz, 1866. 1. sz.)

A közös ügyek „hálójába” való bonyolódás felelősségét nem hárította egyedül a kiegyezés nyílt támogatóira: „Tisza Kálmán magatartása nem kevéssé tette lehetővé azt, hogy a közelebbi hat év alatt [tehát 1861 óta] a baloldal jóformán csak a Deák-párt színpadi diadalainak decoratióját képezte.” (Negyvenkilencz, 1866. 2. sz.) Ezen a kemény ítéleten nem sokat változtatott, hogy az országgyűlés új ülésszakán a Tisza vezette Balközép a Deák-párt javaslatainak revízióját kívánta, s leszavazása után, 1866. december 6-án vezetőinek egy része is köszöntötte azt a kiegyezésellenes tömegtüntetést, amely ismét Kossuth nevének kiáltásával töltötte meg Pest utcáit. De mindez épp olyan kevéssé hatott a Deák-párti többségre, mint Kossuthnak a Negyvenkilencz hasábjain továbbfolyó érvelése.

Kossuth perbe szállt a kiegyezés érdekében szót emelő Horvát Boldizsár állításával, hogy Ausztriát „ugyanazon elemek fenyegetik” felbomlasztással, mint Magyarországot, így „érdekközösség” áll fenn köztük, és az a „legtermészetesebb szövetség alapját képezi”. Kossuth így értelmezte az akkor már miniszterjelöltnek tekintett Horvát érvelését: „Más szavakkal ez annyit tesz: Ausztria, mely a nemzetiségeket leigázta és elnyomta, szétfoszlik a szabadságra törekvő nemzetiségek felébredése folytán; mivel pedig hazánkban is több nemzetiség van, tehát igyekezzünk, ne magunkhoz csatolni, megnyugtatni s kielégíteni e nemzetiségeket, nem, hanem igyekezzünk szövetkezni Ausztriával a többi népfajok elnyomására! Ki tudná megmondani, vajjon ez insinuatióban [gyanúsításban] az őrültség e nagyobb vagy a bűn?… Nincs érdekközösségünk Ausztriával! A magyar nemzetnek érdekközössége van a románnal, a horváttal, a tóttal [szlovákkal], a szerbbel; érdekközössége van a szabadság kiküzdésében, a jólét megállapításában.” Majd leszögezte a német egység még lezáratlan folyamatára is utalva, hogy a magyarságnak nem szabad támogatást adni a Habsburg-hatalomnak ahhoz, hogy „az osztrák németeket, a tiroliakat, a salzburgiakat a Németországhozi csatlakozásban meggátolja, a cseheket leigázni, a galicziaiakat féken tartani, a tiroli s isztriai olaszokat megrendszabályozni segítsen”. (Negyvenkilencz, 1866. 2. sz.)

A Magyarország sírásói és Az osztrák absolutismus legújabb formája című, tanulmány méretű írásaiban az állami önrendelkezés követelményeinek „feláldozásánál” is nagyobb hangsúlyt kapott az, milyen „végzetes” hatással lesz a kiegyezés a magyarság és a nemzetiségek, illetve a magyarság és a szomszéd népek viszonyára. Alkotmányjavaslatának alapelveit felsorakoztatva Kossuth ugyanakkor azt a reményét fejezte ki, hogy általuk a „szabad nemzetiség a szabad államban” jelszó jegyében megvalósul a népek békés együttélése, hiszen „önkormányzat lenn a községekben, a megyékben, önkormányzat fenn az ország közügyeiben, okvetlenül oda vezetne, hogy minden nemzetiség megnyugvást és kielégítést találjon azon elv érvényesítésében, amely szerint minden testület, minden politikai organismus önmaga határozza meg azt, hogy mely nyelven akar beszélni, épségben tartván és tisztelvén a kisebbségnek jogait is”. Majd azt fejtegette, hogy „a teljes és valódi alkotmányosság,… kivált most az utóbbi húsz évnek gazdag tanulságai után, okvetlenül a nemzetiségeknek a szabadság élvezetében s a jólét előmozdításábani egyetértésére, a viszályt okozható kérdések megoldására, s minden nemzetiségnek az osztrák absolutismus elleni szövetkezésére vezetne. Sőt elvezetne még tovább.”

S itt tért rá arra, miért bízik abban, hogy ha a magyarság nem lép a dualizmus útjára, a demokratikus jogokban részesített nemzetiségiek nem felbomlasztói lesznek Magyarországnak, hanem az amúgy is kívánatos kapcsot jelentik majd közte és szomszédai között: „Magyarország nem lehet elszigetelve az európai küzdelmektől. A Magyarországon lakó nemzetiségek nem maradhatnak ki azon eszmeforrongásból, melyben a hánykódó elemek majd egymásba ütközve, majd egymás mellett haladva nyugpontot keresnek. E küzdelemben a Magyarországon és az Alduna mentében lakó nemzetiségek őszinte, szoros szövetkezésre vannak utalva… Ezen szövetkezés szüksége Magyarországot, Románországot, Szerbiát, Horvátországot [az autonóm Erdélyt feltehetően az 1862-ben tapasztalt felháborodás miatt most nem említette külön] ellenállhatlanul vezeti azon útra, hogy teljesen független állami életük fentartásával, sőt épen e czéllal, a szabadság és jólét biztosítása végett a szoros védelmi szövetkezésnek alakját és feltételeit megtalálni igyekezzenek. És meg is fogják azt találni kétségtelenül.” A kérdéskör nemzetközi vonatkozásait illetően pedig ismét arra mutatott rá, hogy ellentétben a Habsburg-birodalommal, amely belső gyengeségénél fogva minden egyensúlyozó szerepre alkalmatlan, az önálló Magyarország és „Horvátország a velünki szorosabb kapcsolatban, Roumania, Szerbia (s tán Cseh ország is) a velünki védszövetségben találhatják azon függetlenségnek legbiztosabb támpontját, melyre Európa józanon felfogott súly egyenének szüksége van”.

A népekkel és nemzetekkel kötendő megegyezésnek ezekkel a vonzó távlataival szembesítette azt a sok veszedelmet, amit szerinte a halálra ítélt Habsburg-hatalommal kötendő kiegyezés a magyarságra zúdít. A nemzetiségek és a birodalom népei úgy fogják értékelni, ahogy azt a kiegyezés egyes szószólói hirdetik is, hogy ellenükre kötik meg az alkut, s ennek megfelelő lesz a reakciójuk mind a belpolitikában, mind a nemzetközi színtéren. S a Habsburg-birodalom továbbéltetése esetén elkerülhetetlen nagy háborúban „mi nem mint osztrák ellenségek [ellenesek], hanem mint osztrák bűnrészesek fogunk számba vétetni. Magyar légióról többé nem lesz szó, hanem lesz szó cseh, horvát, szerb, oláh légióról.” A háború – Kossuth a keleti és a német kérdésben számított újabb háborúra – „a birodalmat szét fogja bomlasztani, de szét bomlasztja úgy, hogy a szerte omló romok súlya Magyarországot is eltemeti, mert a szétbomlásnál mi nem mint önálló tényezők jelenendünk meg, kikkel számolni kell; hanem mint préda, melyel a győztesek rendelkezendnek”. A felismert veszélyek szenvedélyessé izzították előadását: „az osztrák sas átokterhes társasága gyengékké teszen, mert belerőnket megoszlatja, természetes barátainkat, sőt polgártársaink egy részét is ellenségeinkké teszi, isolál a világtól, elkülönít azoknak érdekeitől, kikre különben számíthatnánk a veszély órájában, s nem hágy fel számunkra más dicsőséget, mint hogy mi legyünk a máglya, melyen az osztrák sas megégettetik, – égve magunk is”. (Negyvenkilencz, 1867. 4–5. sz.)

Mi volt Kossuth célja cikkei közreadásával? Vajon tényleg olyan naiv lett volna, hogy feltételezi, becsempészett lapjának érvei kisebbségbe szorítják a kiegyezésnek a félalkotmányos választásokon biztos többséghez jutott táborát? Aligha. Tudta, hogy ez az országgyűlés el fogja fogadni a kiegyezést, még akkor is, ha leszavazására buzdított lapjában. A cikkei által is szaporítani remélt ellenszavazatok, sőt egy petíciós mozgalom kibontakoztatása révén nyomós bizonyítékot kívánt teremteni arra, hogy a kiegyezésnek számottevő parlamenti és hatalmas parlamenten kívüli ellenzéke volt Magyarországon már elfogadtatása idején. Így árulta el valóságos célját a Magyarország sírásói befejező részében: „ha van a nemzetnek egy tekintélyes része, mely máskép gondolkozik; nyilatkozzék. Hadd lássa a világ, hogy Deák által csak egy párt szól, nem a nemzet. Ha látja a világ, hogy van egy tekintélyes része a magyar nemzetnek, mely nem akar függetlenségünkről lemondani, nem akarja hazánkat az osztrák dynastia ambitiójának vontató kötelére akasztani, ha látja a világ, hogy van Magyarországban erő, a melyre más irányban is számolni lehet, talán lesznek, kik más irányban is számba vesznek bennünket a legközelebbi válságnál.” (Negyvenkilencz, 1867. 4–5. sz.)

Mire Kossuth lapjának ez a száma Magyarországra érkezett, a képviselőház 257 szavazattal 117 ellenében, 22 tartózkodás mellett „általánosságban” elfogadta a kiegyezés lényegét magában foglaló „közös ügyi” javaslatot. Kossuth Deákhoz intézett nyílt levelének megjelenését közvetlenül követően, a részletes vita lezárásakor pedig a kiegyezés mellett 209-en, ellene 89-en foglaltak állást, és 83-an tartózkodtak a szavazástól.

Kossuth 1867. május 22-én Párizsban keltezte Deákhoz intézett nyílt levelét, amit a kiegyezés „általánosságban” történt elfogadása után végre sajtóorgánumhoz jutó következetes ellenzékiek vezetője, Böszörményi László lapjában, a Magyar Újságban megjelentetett, de állítólag ötvenezer példány különnyomatban is elkelt belőle. Az Irányi Dániel és Simonyi Ernő ösztönzésére megírt nyílt levélben Kossuth mintegy összegezte a Negyvenkilencz hasábjain felsorakoztatott kiegyezésellenes érveit, a töretlenül baráti hangütéssel akarva-akaratlanul még fokozva is a politikai felelősségre vonás súlyát. Emlékeztetett arra, hogy 1848 szeptemberében közös határozattal utasították el Bécs követelését az állami önrendelkezés szentesített törvényekbe emelt vívmányainak részleges feláldozására. S ha az önvédelmi háború vereséggel végződött is, „annyit mindenesetre eredményeze, hogy úgy a hatalmak politikájában, mint a népek érzelmeiben, a magyar nemzet még bukásában is azon önczélú, életerős tényezők közé lőn sorolva, melyekkel az európai történelem progressusában [fejlődésmenetében] számolni lehet, számolni kell, s melyeknek a történelem logikája jövendőt ígér, ha csak a história önálló tényezői sorából öngyilkos kézzel maguk magukat ki nem törlik”.

Miután Kossuth Magyarország 1848–1849-ben szerzett (hadd tegyük hozzá: már korántsem csorbítatlan) erkölcsi tőkéje megőrzésének fontosságát Deák figyelmébe ajánlotta, így folytatta: „Midőn 1861-ben felirataidat olvasám… megnyugtatást kerestem és találtam a gondolatban, hogy a nemzet önállásából s alkotmányos jogaiból, miket nem kevesb férfiassággal, mint bölcsességgel világosságba helyezél, nem fogsz engedni egy hajszálnyit is semmi áron… magad mondád, s helyesen mondád: hogy a jogot, melyet az erőszak elveszen, vissza lehet szerezni, s veszve csak az van, a miről a nemzet maga lemondott. – Nem vélek hibázni, midőn állítom, hogy azon nagy, azon példátlan befolyás, melyet a nemzet határozataira gyakorolsz, azon álláspont következése, melyet 1861-ben választottál. S nem vélek hibázni, midőn állítom, hogy a roppant erkölcsi hatalomnak, mely kezeidben van, kulcsa abban fekszik, hogy a romlatlan nép ösztönszerűsége Téged, a nemzeti jogok békés úton visszaszerzésének terén vezérét, még mindig az 1861-ki jogalapon vél állani. – Pedig már régen nem állasz ott. A jogvisszaszerzés álláspontjáról a jogfeláldozás sikamlós terére jutottál.” (Kossuth érvelése egybecsendült a következetes ellenzékiek vezetőjének, Böszörményi Lászlónak a Deák-párti többség által már elvetett, a képviselőház feloszlatását és új választások kiírását követelő határozati javaslatának indoklásával. Böszörményi többek között arra hivatkozott, hogy a népnek, amely 1865-ben a Deák-pártot többséghez juttatta, meg kell adni a lehetőséget, hogy „18 évi elnyomás után a köztörvényhatósági élet és szabad sajtó jótékonysága alatt magát némileg tájékozhassa a legdrágább érdekeit fenyegető rendkívüli átalakulás iránt, melyről a múlt választások alkalmával sejtelme sem lehetett”. S annyiban mindkettőjüknek igaza volt, hogy Deák általánosságban mozgó Húsvéti cikke ugyan ismert volt idehaza, de a kiegyezés alapelveit összegező „májusi program”-jának legfontosabb fejezete a választások előtt nem jelent meg Magyarországon, nem is szólva arról, hogy 1867 márciusáig még a törvényhozók sem tudtak az 1848-as törvények bécsi követelésre elfogadott lényegbevágó módosításairól.)

Kossuth a nyílt levél további szakaszaiban vitatta, hogy a nemzet olyan kényszerhelyzetben lenne, amiből „jogfeláldozással” kell szabadulnia, mégpedig a Habsburg-hatalom 1866-ban elszenvedett veresége ellenére is. Hasonlóképpen, mint azt a Negyvenkilencz hasábjain tette, a kivárás alternatívájára utalt, a fegyverhez nyúlás feltételeinek megérésére azonban, amit a kivárás biztosíthat, ez esetben nem. Így írt: „Nemzetnek lehet elnyomást tűrnie, de jogai valósításának reménye iránt semmi körülmények közt nem szabad kétségbe esnie, s azért, mert valamely jogát nyomban nem képes valósítani, nem szabad arról önként, örök időkre lemondani.”

Majd így összegezte azt a véleményét, hogy a kiegyezés ellentétben áll az európai fejlődés fő irányával, s veszedelembe sodorja Magyarországot: „igyekeztem magamat, mennyire embertől kitelhetik, a Te álláspontodba belegondolni, s a vélt kénytelenségnek még csak árnyékát sem vagyok képes fölfedezni; hanem látom azt, hogy a magyar nemzet éppen azon perczet választja kétségbe esni állami jogainak teljes valósíthatása felett, midőn minden nemzet, a nagy Angliától a kis Crétáig, érzi, hogy a kor szelleme, kor iránya s a politikai viszonyok a jogvisszaszerzésnek vagy a jogfejlesztésnek kedvezők.

Ilyenkor mond le Magyarország legbecsesebb állami jogairól és lemond oly módon, lemond magát oly politikának eszközéül szegődtetve, mely szomszédainkat úgy nyugat, mint kelet felé ellenségeinkké teszi; a nemzetiségi belkérdés kielégítő megoldását, a Horvátországgali kiegyezkedést lehetetleníti, s szemlátomást közelgő európai bonyodalmaknál hazánkat a vetélkedő ambitióknak czéltáblául tűzi ki.„

S Kossuth, aki, mint Kölcseytől Vörösmartyig nemzedékének legjobbjai közül annyian, sokat viaskodott „a nemzethalál” rémével, most az általa haldoklónak tekintett Habsburg-hatalommal való összeölelkezésben félelmei beteljesülésének kezdetét látta. Nem hatásvadászként, hanem őszinte hazaszeretetből fakadó szenvedélyességgel fejezte be így nyílt levelét:

„Lassan-lassan fellebben a fátyol a Béccseli alkudozások titkairól. Úgy látszik, mind ez már kicsinált dolog, s az országgyűlés csak arra van hivatva, hogy a bevégzett tényt registrálja [itt: rögzítse].

De én e tényben a nemzet halálát látom; s mert ezt látom, kötelességemnek tartom megtörni hallgatásomat; nem a végett, hogy vitatkozzam, hanem hogy isten, a haza s az utókor nevében esdekelve felszólítsalak: Nézz körül magasb államférfiúi tekintettel, s fontold meg a maradandó következéseket, melyek felé vezeted a hazát, melynek élni kellene, midőn a mi csontjaink már rég elporlottak; a hazát, melyben nemcsak a jelen röppenő perczét, de a változhatlan múltat s a közelgő jövőt is szeretnünk kell. – Ne vidd azon pontra a nemzetet, melyről többé a jövőnek nem lehet mestere!

Megőszültem a tapasztalásokban gazdag szenvedések iskolájában, az évek súlya s a bú és bánat alatt. Nem személyes érdek, nem ingerültség, nem fontoskodási viszketeg szól belőlem. Nekem személyemre nézve nincs semmi várni, nincs semmi kívánni valóm, sem a nemzettől, sem az élettől. De keblemben fiatal erélylyel él, s fog élni halálomig a kötelesség érzete hazám iránt.

E kötelességérzet ösztönzött e felszólalásra. Bocsásd meg azt a kútfő kedvéért, melyből eredett…

Tudom, hogy a Cassandrák szerepe hálátlan szerep. De Te fontold meg, hogy Cassandrának igaza volt!„

Trójában senki sem hitt a jövendőmondó Kasszandrának, s Trója elpusztult, mert „Cassandrának igaza volt”. A dualista Monarchia Kossuth által „megjövendölt” pusztulását a magyar nemzet óriási veszteségek árán, de túlélte. Nem teljesült be tehát Kossuth „jóslata”. De abban hogy nem vált valóra, fontos szerep jutott neki magának is. Aktív politikai tevékenységével felhagyva nemcsak a dualista rendszer elleni „élő tiltakozást” testesítette meg, hanem a legfontosabb láncszemet is a múlt értékei és a jövő lehetőségei között. Kapcsot jelentett a nemesi liberalizmus legjobb hagyományai és a polgári demokratizmus követelményei közt, tanúságtevőt, hogy a magyarság nem az elnyomás, hanem csak a szabadság közösségében valósíthatja meg nemzeti érdekeit, bontakoztathatja ki igazi értékeit.

Forrás: http://mek.niif.hu/04800/04881/html/szabadkpp0011.html