A doni katasztrófára emlékezve

Dr. Viczián Antal, sebész. Siófokon írta meg visszaemlékezéseit 1982-ben, ami „Meghaltak a Donnál – Sebészként a háborúban” címmel jelent meg 1989-ben, Szombathelyen.

Az alábbiakban ebből a könyvből idézek néhány szemelvényt:

"Galicsi, 1942. június 16.

13-án éjszaka kivonták zászlóaljunkat az első vonalból, a helyünkre németek jöttek. Még azon az éjszakán észak felé vonultunk és egy nagyon szép, erdős területen, Galicsi község mellett táboroztunk le. Sajnáltuk Dubrovkát, a már megszokott környezetet elhagyni. Közel egy hónapig tartózkodtunk ott. A legénység, akik az első vonalban voltak, azt mondják, hogy a velük szemben lévő oroszokat is sajnálták otthagyni. Mintha valami hallgatólagos megállapodás alakult volna ki a két front között. Tűzharcra csak akkor került sor, ha az oroszok támadtak. A mieink ilyenkor természetesen védekeztek és ha szükséges volt, ellentámadásba is átmentek, mint a Rédey szakasznál is történt.

A mi zászlóaljunk nem kezdeményezett támadást. Tőlünk nem indult akció "nyelv" fogásra, mint a 47-esektől. Mindez persze nem az egymással szemben levő legénységen múlott, ők azt tették, amit parancsoltak nekik. Az azonban már a szovjet, illetve magyar katonán múlott, hogy ha a túloldalon mozgást észlelt, ami nem támadó jellegűnek, hanem a frontvonal mindennapi életével összefüggő békés tevékenységnek látszott, mint tüzelőgyűjtés, latrinára vonulás stb., nem lőttek egymásra. Hetek alatt alakult ki ez a gyakorlat, miután mindkét fél megismerte a túloldaliak szokásait. Ezért sajnálták katonáink a megszokott ellenséget otthagyni. Kaltróy szerint ezt a hallgatólagos megegyezést az utánunk következő németek nem fogják betartani, ismerve agresszivitásukat.

Ha meggondoljuk,az oroszok ezen magatartása méltánylandó, hiszen ok a hazájukat védelmezik, s nem volna csoda, ha a támadókkal szemben nem lennének elnézőek. Egyébként vegyes érzésekkel vonult zászlóaljunk új helyére, mert annak mindenki örül, hogy most pihenőbe kerültünk, nem vagyunk harcoknak kitéve, de ugyanakkor szorongva gondolunk arra, hogy hamarosan megindul a támadás, és abban nekünk is részt kell venni.

Galicsi, 1942. június 23.

Tegnapelőtt, vasárnap mise volt. Bán Jenő, az ezred tábori lelkésze tartotta. Mise után Kaltróy kitüntetéseket osztott ki. Ma tiszti gyűlés volt. Szigorúan bizalmasan közölte az öreg, hogy hamarosan várható a támadás megindítása. Csak attól függ, hogy mikor szakad vége az esőzésnek és szárad föl a talaj. Az utolsó esős naptól számított ötödik napon várható. Mától kezdve minden nap este tiszti futár közli a jelszót valamennyi parancsnokkal. "Budavár" azt jelenti, hogy azon az éjszakán még nem indulunk meg. "Drégelypalánk" jelenti a támadás napját. Délután végigjártuk a körletek egy részét.

Az emberek nyugodtak, fegyverükkel, ruházatukkal foglalkoznak, tisztítják, gombot varrnak, bakancsot pucolnak. Máshol kártyáznak, vagy csak hevernek a fűben egy-egy szájharmonikás köré csoportosulva. Sokan, talán többen mint máskor, tábori lap írásával vannak elfoglalva.Feszültség vibrál a levegőben. Vagy csak én érzem? A katonák többet gondolnak az otthonra, a családra. A nosztalgia egy kicsit mindenkit a hatalmába kerít. Írnak, amit írhatnak az érzéseikről a vágyódásaikról. "Tiszteltetem az otthoniakat... Ha nem térnék haza... Volt-e otthon eső?... Drága kis gyerekünkre vigyázzál... - És hasonlók vannak a tábori lapokban. Ismerem, mert nekem kell cenzúráznom a beosztottaim lapjait.

A következő napon is folytatódott az előnyomulás. Veszteségünk kevesebb volt, mint abban a bizonyos rozstáblában, de a terepviszonyok és a szovjet sereg rendkívül ügyes védekező, visszavonuló taktikája miatt, jelentéktelennek sem lehet mondani. Oroszország ezen részére az észak-déli irányba húzódó dombhátak a jellemzők, közöttük völgyekkel, melyekben a nyári szárazságot kivéve víz is akadt a sásos, füzes mélyedésekben. A támadás ezekre a dombhátakra merőlegesen, kelet felé irányuIt. A szovjet egységek a dombélen megjelenő, aztán előnyomuló magyar csapatot gyorstüzelő ágyúkkal lőtték. Pergőtüzet zúdítottak üldözőikre, majd gyorsan kocsira rakták fegyvereiket, és rövid idő múlva már a következő dombról lőttek. Ezeket a 7.65 cm-es ágyúkat katonáink "csinbumm"-nak nevezték el az elsütéskor hallatszó éles "csin" , majd a becsapódás "bumm"-ja miatt. Némelyik lövegük már hernyótalpas önjárón mozgott. Az oroszok a terepet előre előkészítették a védelemre. Olyan jól álcázott bunkereik voltak, hogy csak egészen közelről lehetett őket észrevenni.

A magasabb hadvezetőség későn jött rá, nagy veszteségeink okára. Megalakították ugyan a Major ezredes parancsnoksága alatt muködő gépkocsizó gyorscsapatot, de márkésőn. Hamarabb lett volna rá szükség.

Zászlóaljunkat Rédey László főhadnagy ütege támogatta. Lövegei könnyűek, mozgékonyak voltak.
Lépést tudott tartani a gyalogsággal. Régi világháborús célzási módszerét egyesek kinevették, ennek ellenére hatásosnak bizonyult. Bakáink között gyorsan népszerűvé vált. Előfordult, hogy spontán kiáltották felé az elvonuló katonák:
- Éljen Laci bácsi!
És ő mosolyogva integetett vissza.
Július l-jén értünk Tyim alá. Az utolsó akadály egy harckocsiárok volt, amin zászlóaljunknak erős tűzharc árán sikerült keresztüljutni. Most is gyalog, a kötszeres ládát cipelve igyekeztünk csapatunk nyomába. Megint a sebesültek hátraküldésévei volt a gond. Természetesen a harckocsiárkon kocsival nem lehetett átjutni, és ki tudja, mekkora kerülőt kellett volna megtenni, hogy valahol hidat találjunk. Az utászok földet hordtak az árok fenekére, és lassan, de nőtt a töltés. Délután már átjöttek a kocsik.

Egész nap folytak a harcok a városért. Ahogy később megtudtam, nem volt jó az együttműködés a tüzérséggel (most nem Rédeyék támogattak). A rossz irányítás következtében a mieink is belekerültek a szórásba. Amikor pedig fellőtték a fehér rakétákat, jelezvén, hogy ott már magyarok vannak, az oroszok zúdítottak rájuk aknatüzet. Késő délután sikerült a várost birtokba venni.

Ebben a harcban az egész 9. könnyű hadosztály kivette a részét, de a legnagyobb vesztesége megint a mi zászlóaljunknak volt. Este találkoztam Kaltróyval. Fáradtnak, levertnek látszott. Érdeklődött a sebesültek számáról. Jelentettem neki, hogy a támadás megindulása óta, az elmúlt négy nap alatt csaknem 300 sebesültet láttunk el. Megítélésemszerint ennek 10 százaléka volt életveszélyes. Szomorúan csóválta a fejét. A századoktól hozzá beérkező jelentések szerint ennél nagyobb volt a sebesültek száma. Voltak, akik valamilyen járművön, a segélyhely megkerülésével jutottak hátra az egészségügyi oszlophoz, mások a kavarodásban valamelyik szomszédos alakulat segélyhelyére
kerültek.
- A németek elégtelen felderítése miatt - mondta - nagyon nagyok a veszteségeink. El lehetett volna kerülni. A mi korszerűtlen felszerelésünkkel nem lett volna szabad ilyen remek harcmódot folytató ellenséggel harcolnunk. Itt hiába a vitézség, nem azon múlik a siker. A legdrágábbal, emberi életekkel kellett fizetnünk technikai elmaradottságunkért. Ha csak néhány páncélosunk volna, lényegesen kevesebb veszteséggel érjük el ugyanezt az eredményt. Hogy hányan estek el, azt pontosan nem tudom. Ha Kaltróyt kérdeztem, kitérő választ adott. Véleményem szerint legalább negyvenen haltak meg, nem számítva azokat, akik a szállítás közben vagy kórházban hunytak el.

Egynapos pihenő után, most már harcok nélkül menetelt a zászlóalj Sztarij Oszkol irányába.
Úgynevezett erőltetett menetben gyalogoltunk. Ez napi 35 kilométert jelentett. Az esők megszűntek, kánikula köszöntött be. Eleinte a menetelés még egymagában nem lett volna különösebben megterhelő, ha biztosítják hozzá a megfelelő élelmezést. A hadsereg-ellátóoszlop nem volt kellő számú gépkocsival ellátva, amelyek az élelmet megfelelő ütemben tudták volna a csapatok után szállítani. Kicsi volt a gépkocsipark, és használt, ún. "bevonultatott" tehergépkocsikból állt. A gépkocsivezetők nagy része nem rendelkezett megfelelő gyakorlattal. Nyúzták, gyötörték az autókat az amúgy is rossz utakon. Sok kocsi tönkrement, s még súlyosabbá vált a helyzet. Az elonyomuló csapatoknak tehát élelem ért szekereket kellett visszaküldeniök, némelykor egynapi járóföldnyire is. El lehet képzelni, milyen nehézségek árán és mennyire késve érkezett az élelmiszer, amikor a csapat a következő napon már 30 kilométerrel előbbre volt.

Bármennyire tiltva volt a háború következtében amúgy is elszegényedett lakosság fosztogatása, ezt nem lehetett elkerülni, hiszen nem volt ennivalójuk a katonáknak. Azt hiszem, kevés baromfi maradt élve azokban a falvakban, amelyeken áthaladtunk.

A lakosság kitelepítése...

A másik gondot a nyári hőségben a vízhiány okozta. Megkönnyebbülést jelentett, amikor az Oszkol völgyében végre folyó partjára értünk. Víz most már volt, csak rendkívül szennyezett. Fokozott mértékben be kellett tartani az eloírásokat; a víz - fogyasztás előtti - szűrését és forralását. Nehezen lehetett a katonákat rászoktatni, hogy a tikkasztó, 40 fok feletti hőségben meleg teát igyanak. Nem volt lehetőség a tea vagy forralt víz lehűtésére, legfeljebb éjszaka hűlt le valamennyire. A nagy melegben a forró tea fogyasztása célszerű, a trópusokon szokásban is van, de a magyar baka ehhez nem tudott hozzászokni. Voltak víztisztító berendezéseink, azbesztszűrős, szivattyús készülékek, de azokon rendkívül lassan, cseppekben szivárgott csak át a víz. Nem győzték a vízigényt kielégíteni. Persze itták a katonák a szűretlen, forralatlan vizet is. Nem lehetett megakadályozni. Ennek aztán meg is lett a következménye, egyre több bélhurutos beteg jelentkezett. Ez a kritikus időszak néhány napig tartott.

Amikor elhagytuk az Oszkol völgyét, és már egyenesen a Don felé tartottunk, a helyzet javult, s megfelelő kutakból lehetett már vizet nyerni. Sztarij Oszkol után a németek vették át az üldözést. Mi már csak második lépcsőben vonultunk utánuk. A harcok alatti súlyos veszteségek, komoly létszámcsökkenés, a rossz ellátás legyengítette, alkalmatlanná tette hadosztályunkat bármilyen harci cselekményre. Egymagában a menetelés is megerőltető volt. Egyre több katona került a kocsikra, akik különböző okok miatt járóképtelenné váltak. Az egészségügyi kocsin is állandóan hárman-négyen ültek. Szerencsére az utak fölszáradtak, így a lovak elbírták a nagyobb terhet is. Nehézséget legfeljebb az emel kedők okoztak. Itt akit lehetett, leszállítottunk a kocsiról. Járóképtelenné váltak a bélhurutosok is a néhány napos folyadékhiány miatt. A súlyosabbak természetesen az egészségügyi oszlophoz kerültek. Sok volt a lábfájós. Egy részüknél megvolt az oka a panaszoknak, de többeknél semmiféle elváltozás sem magyarázta a járóképtelenséget. Amíg lehetett, amíg volt hely, felültettem őket a kocsikra. Igaz, néha vitatkoznom kellett Gézával, mert ő meg a lovait féltette a túlterheléstől, de azért mindig meg tudtunk egyezni.

Sztarij Oszkolnál a németek oxigénelvonó fegyvert alkalmaztak. Én nem láttam a hatását, de ahogy Géza elmondta, megdöbbentő látvány lehetett.
- Az erdő szélén magányosan álló épület előtt - mesélte -legalább 30 orosz harckocsi állt, mintha egy javítómuhely udvarán várakoznának. Semmi külsérelmi nyom nem volt rajtuk. Sejtelmünk sem volt arról, hogy miért állnak ott. A németek a következőképpen magyarázták: repülőfelderítés alapján megtudták, hogy az oroszok nagy páncélos erőket vontak itt össze. Ennek elhárítására alkalmazták az oxigénelvonó lövedéket. A hatás döbbenetes volt. A harckocsikban lévők, az épületben pihenők abban a helyzetben fulladtak meg, ahogy éppen voltak. A priccseken félkönyökre támaszkodva beszélgetők úgy maradtak. Semmi más nem látszott az embereken, csak az orrukból szivárgott vér...

Rudkino, magyar katonai temető a Don mellett, Voronyezstől 25 klilométerre délre.

...A frontélet azonban nemcsak harcokból áll. Aki nincs szolgálatban, az egészen békés, az otthonihoz hasonló foglalkozást talál magának. Ma délelőtt Tihanyi Laci szakaszánál voltam: éppen pálinkát főztek. Laci szállásának udvarán rendezkedtek be. Elég sok vadkörtefa van a faluban. Összegyűjtötték a lehullott körtét, ebből készült a cefre. Gondolom, hogy hosszas kutatás, keresgélés eredményeként összehozták a szükséges felszerelést, a főzőedényt, a rézcsöveket, az egész desztilláló berendezést. Nem tudom ki volt a mester, de biztos, hogy otthon már nagy gyakorlatot szerezhetett a pálinkafőzést terén. Itt nyugodtan főzhettek pálinkát, nem kellett a fináncoktól tartani, legfeljebb „rövidujjú Jack” golyóitól, de azok elől könnyebb volt elbújni, mint a fináncok elől otthon. Megkínáltak a frissen főzött pálinkával. A kupicát a cső végéhez kellett tartani, ahol cseppekben jött a pálinka. Amint megtelt a kupica és lehűlt a nedű, már fogyasztható is volt. Említettem már, hogy nem szeretem a tömény szeszt, de most meg kellett kóstolnom, nem sérthettem meg őket. Legalább olyan rossz volt, mint Farkas alezredes pálinkája. Égette a torkomat, mintha tüzet nyeltem volna. Amíg ott tartózkodtam, rájöttem ki volt a fő szervező és irányító. Megkérdeztem, hogy otthon is főzi-e a pálinkát?

- Természetesen!

- És nem fél a fináncoktól?

- Nem , mert a foglalkozásom pénzügyőr.”

Pages

lellemese