65 éve tetőzött Dél-Szlovákiában a reszlovakizációs kampány, amely keretében a csehszl. hatóságok felajánlották Dél-Szlovákia megmaradt magyar ajkú lakosságának az állampolgári jogok és a tulajdon visszaszolgáltatását cserébe nemzetiségük szlovákra való változtatásáért.
Azok a tényezők, akik felvállalták a reszlovakizáció bonyolítását, rendkívül érzékeny, fontos és a nemzetbiztonság szempontjából lényeges feladatot vállaltak.
Nagyon sok személy jelentkezett reszlovakizálni. Ha csak olyan emberekkel lenne dolgunk, akik világ életükben kétkezi munkával keresték kenyerüket, és akiket a zord sors elűzött oda, ahol az ellenség kiszakította őket nemzetünk testéből, a reszlovakizáció könnyedén és zökkenőmentesen folyna. Semmiféle fejfájást nem okozna. Valószínű, hogy az, aki nehezen megküzd a mindennapi betevő falatért, nem fog politikai szemfényvesztésbe keveredni, és visszatérése az anya keblére természetesen és teljesen simán fog zajlani, mert odahúzza a szíve, csakis a szíve.
Az is érthető, hisz az ember csak ember, ha egy elmagyarosított indifferens ember felébred és keresi az utat a szülői házhoz a szép örökség reményében. Az élet sértő karmai elidegenítették a z otthoni tűzhelytől. Itt olyan csoportról van szó, amelynek mindeddig sem ideje, sem oka, de elégséges tudása sem volt merengeni a történetek történelméről. Ezek esetében is valószínű, hogy jövőbeli viselkedésük nem lesz megterhelve a múlttal. Viszont nagyon aggályos, és a nemzetbiztonság szempontjából bizonyosan káros az a jelenség, amikor reszlovakizálni jelentkeztek olyan elemek is, amelyek eddigi szereplését röviden csak úgy lehetne jellemezni mint a szlovák nemzet folyamatos és tudatos megkárosítása, ellenséges magatartás minden ellen, ami szláv. A legjobb szándékkal sem tudsz mentséget találni számukra. Ők ugyanis csaknem mindannyian az "értelmiségiek" körébe tartoznak, akik tudták mit akarnak, és mit csinálnak. Vannak közöttük egyének, akik a maguk 50-60, de néha 70 évükkel a szlovák "bölcsőben" szeretnék találni magukat, ismét csak a legnyilvánvalóbb önző materiális indíttatásból, hogy öregségükre tartsák el őket azok, akiket mindeddig kizsákmányoltak, és akiket még most is megvetnek. Nem szégyellik magukat így cselekedni - ahogy azt egy tisztességes ember feltételezné - annak ellenére, hogy még ma is kivételezett és előjogokat élvező dzsentriknek képzelik magukat.
Nincs is miért szégyenkezniük, szívükben megmaradtak azoknak a régi magyaroknak, akik továbbra is Nagy Magyarországról álmodnak, jelszavuk a "Mindent vissza!" és akik úgy gondolják, hogy a reszlovakizáció ennek a folyamatnak a biztató kezdete, és hogy szlovákokként jobb anyagi és politikai feltételeik lesznek az irredenta politikájuk megvalósítására. Sokan közülük évtizedek alatt sem voltak képesek megtanulni szlovák "anyanyelvüket", nem is beszélve magyar rokonaikról, akiknek ereiben tiszta magyar vér csordogál. Megvetéssel tekintenek a szlovákra, és a szlovák hang csak egy fintort csal ki arcukon. Azért - ha egymás közt vannak, kizárólag "mondókujú" és még ha beszélik is a szlovák nyelvet, a szlovák szavakat beszédükben csak a gúny céljából használják.
És ami még rosszabb, csaknem mindannyian a haladás ellenségei és a legsötétebb reakció sorait gyarapítják. Felbátorkodva az utóbbi fejleményeken, és bizonyos "megvilágosult" körök ígéretein, sokan közülük hivalkodóan és arrogáns módon viselkednek. Nyilvánosan hirdetik, hogy miután visszakapják "jogaikat", mindjárt elűzik az ellenállókat "saját" házaikból, lakásaikból, gyáraikból, iparukból, hivatalaikból, stb. Szép kis kilátásokat festenek az új állami rend építői elé a Szlovák Nemzeti Felkelés harmadik évfordulóján!
Ezzel szemben reméljük, hogy népi-demokratikus államunkat nem ezeknek az ősellenségeinknek és kizsákmányolóinknak az érdekében harcoltuk ki. Ezért is fordulunk most a reszlovakizáció felelős vezetői felé, hogy legyenek éberek. Sajnos elég gyakran van dolgunk saját testünkből való fekéllyel, a közelmúlt átkozott örökségével. Nincs szükségünk még idegen fertőzésre is, amely állami szervezetünk számára még nagyobb veszélyt jelent.
Természetes, hogy saját reakciósaink megpróbálnak segíteni e retrográd elemeknek. Hiszen számukra ez kész, olcsó és gazdag nyereséget jelent. Arra van szükségük, hogy minél több felforgató, az új rendünkkel szemben ellenséges elemet mozgósítsanak, akiknek vissza kellene adni a tulajdonukat, amelyet a szlovák munkáskezek kizsákmányolásával szereztek.
Elvárjuk, hogy a felelős tényezők a legnagyobb határozottsággal és eltökéltséggel visszautasítják ezeket a próbálkozásokat és a rosszakarókat a nyilvánosság előtt leleplezik.
Nem, nem lesz ez egy egyszerű feladat a felelős tisztségviselőinknek. De a legveszélyesebbek felderítésére - akik egész életüket a magyar irredentizmusnak szentelték, a Magyarpárt tagjai, sőt vezetői voltak - a hatóságok rendelkeznek a szükséges eszközökkel.
Így is kötelességünk mindenkit éles fénybe állítani és átvilágítani, hogy méltó-e arra, hogy szlovákká váljék és nem jelent-e veszélyt a szlovák nemzet számára.
Ebben az ügyben semmiféle engedményeket nem szabad tenni a magyar hivatali köröknek sem. Bár tudjuk, hogy ezekre az elemekre Magyarország sem tart igényt. A magyar reakció annak örülne, ha - mintegy ötödik hadoszlopként - itt maradnának. A magyar társadalom haladó része meg nem kívánja, hogy ott okozzanak zavarokat.
Viszont pont a jószomszédi viszonyokra való tekintettel kell visszautasítanunk és leráznunk ezt az "értékes" ajándékot. Semmi esetre sem szabad befogadni őket az állampolgársági kötelékbe, ha nem akarjuk saját magunk alatt ásni a vermet!
forrás: Týždenník Partizán 12. sept. 1947
4 megjegyzés:
Halihó!
Kössz.
kösz
Abszolút jó a sztori.
Amúgy a módszert nem a szlovákok találták ki, ez volt a módi már az ellenreformáció idején (úgy is hívták: rekatolizáció). Aki felesküdött Máriára, annak megmaradt a jóazága és a feje, aki nem... Nagyjából erős 10 év elég volt arra, hogy a protestáns - katolikus arányt 90 - 10%-ról az ellenkezőjére fordítsák. (ha más nem, a 40 gályarab prédikátor története mindenkinek ismerős, az is ebből a korból való)
Innen hiányzik egy hozzászólás, arandria2012. szeptember 16. 15:01. Íme:
Nem másolódott át a hozzászólásom, ezért ideteszem újra. És mive a hsozzászólás nem lehet több, mint 4 096 karakter, ezért 2 részletben.
Apukám egyik útikönyvében, amit most szkenneltem be, találtam egy idevágó történetet, amit idemásolok.
Kati néni nagyon örül nekünk, mert szívesen és szépen, hibátlanul beszel magyarul, pedig, amint mondja, erre itt nem sok alkalma van. Így hát este nagy beszélgetés következett, amelynek során Kati néni elmondta a maga tanulságos történetét.
A történet 1946-ban kezdődött. Alapja pedig a csehszlovák kormány 1945. évi kassai programja volt, amely a magyaroknak Csehszlovákiából való teljes kitelepítésére irányult. Az az idő volt ez, amikor minden magyar fasiszta gazembernek számított nemcsak Csehszlovákiában, hanem még Magyarországon is.Tízmillió fasisztával kell itt építeni a szocializmust, mondotta akkor a magyar nép nagy tanítómestere, Sztálin legjobb magyar tanítványa. A csehszlovák-magyar lakosságcserére vonatkozó egyezményt a két kormány megbízottai 1946 elején írták alá Budapesten. E szerint Csehszlovákiában annyi magyart lehetett kötelezni a Magyarországra való áttelepülésre (magyarul kirúgni), ahány önként jelentkező szlovák akad Magyarországon, aki Csehszlovákiába kíván áttelepülni. Szóval nem valami egyenjogú egyezmény volt ez. Ennek alapján Csehszlovákiából 68 407 magyart tettek át Magyarországra (akár akarta, akár nem ), Magyarországról pedig 73 273 szlovák költözött önként Csehszlovákiába. Ezek egyike volt Kati néni.
Az ő jelentkezése nem egészen volt önkéntes. Egész életében Pilisszentkereszten lakott; sok testvére és 90 éves anyja ma is ott él. Amikor azonban ott is működni kezdtek a csehszlovák kormány áttelepülési propagandistái, akkor Kati néni férje is jelentkezett, egész családjával. Összesen négy gyerekük volt akkor.
Ezen az egész Pavlinják család felháborodott. Kati nénit próbálták lebeszélni. Ő maradt is volna szívesen, de a férje, az nem. Nyilvánvalóan hozzájárult ehhez, hogy a szlovák propagandisták fűt-fát ígértek nekik, ha áttelepülnek.
Sőt, nemcsak ígértek. Azt mondták a pilisszentkeresztieknek, válasszanak maguk közül két embert, akikben megbíznak. Azok majd átjöhetnek, és megnézhetik, hová kerülnek majd, akik jönnek.
A megbízottaknak azután megmutatták a csallóközi virágzó magyar falvakat. így hát ezek azzal jöttek vissza, hogy érdemes elmenni, jó helyre kerülnek majd.
Azután két évig nem történt semmi.
folytatás arandria - tól:
Már csaknem megfeledkeztek az ügyről, amikor megjött a hír, hogy kitűzték az indulás napját. Lett a faluban nagy sírás-rívás. Nem használt. A kitűzött napon hajnalban megjelentek a szlovákok nagy katonai teherautói, és aki feliratkozott,azt mind elvitték.
Semmi holmijukat nem vihették magukkal. Azt mondták nekik, felesleges. Az új helyen lesz minden.
Aztán csak mentek, mentek, egész nap és egész éjjel. Már régen meg kellett volna érkezni az új helyükre, de még mindig csak mentek.
Kérdésükre, hogy hát hová is mennek voltaképpen, azt a választ kapták, hogy hát a Csallóközbe, sajnos, nem lehet menni, mert a magyarok még ott vannak, de semmi baj, lesz ugyanolyan jó hely máshol. És elvitték őket a Szudétavidékre, az onnan kitelepített németek helyére.
Azok már nem voltak ott. És mielőtt elmentek, a házukból minden elmozdíthatót leszereltek, elvittek, megsemmisítettek, amit pedig nem lehetett leszerelni, azt összemocskolták. Ilyen helyen kellett az új életet megkezdeni. Hát bizony nem így gondolták.
De hát mindez már régen volt, Kati néni azóta elvált a férjétől,(aki iszogatós ember lett, és férjhezment másodszor is, egy nagyon derék cseh emberhez, akit mi is megismertünk. Gyerekei mind itt a környéken vagy innen nem nagyon messze laknak. Vannak már unokák is,szép számmal. De az egyik lánya a kitelepítéskor tüdőgyulladást kapott és belehalt. Kati néni már megszokott Itt. De mégis elmegy minden évben Pilisszentkeresztre; és a magyar turistának a legszebb szobáját adja.
Nem tartozik már Kati néni történetéhez, de az elmondottak teljessége miatt mégis meg kell említeni, hogy a szlovákiai magyarok közül megúszhatta a kötelező kitelepítést, aki, amint akkor mondták, "reszlovakizált", azaz kijelentette, hogy elmagyarosodott szlovák, és az igazi szlovákok ezt elhitték neki. Beadtak 410 820 ilyen kérvényt. 1947. december 31-ig 200 000-et elfogadtak, 81 000-et elutasítottak. 1948-ban jött a februári fordulat, és azután a kommunisták az egész ügyet, amelyet kezdettől sem helyeseltek, beszüntették. A későbbi népszámlálásokból meg kiderült, hogy távolról sem magyarosodott el ennyi szlovák a Felvidéken.
Megjegyzés küldése