lellemese

„Ma este egyik társunk, alátekintve a
fedélzetről, hableányt látott…”

(Sir Henry Hudson hajónaplójából, 1608. június 15.-i bejegyzés)

Régebben mindenfelé nyüzsögtek a hableányok. Felbukkantak az Indiai-óceánon, alkonyatkor kiültek Martinique szirtjeire, kásás jégtáblák között bukdácsoltak a szürke Novaja Zemlja közelében, vagy trópusi halak közt lebegtek Jáva méregzöld parti sávja előtt; mindez ma nem is érthetetlen, hiszen a szemtanú, aki néhány száz éve ilyen messzire jutott, talán nem mindig mondhatott igazat.

De hát nem szélhámosokról beszélünk és nem az Adriai Sellőről, amelyet (akit?) 1914 előtt bárki megtekinthetett a vurstliban, kopott ponyvasátrak mélyén, kellő belépti díj ellenében. Az Adriai Sellő, tudjuk, szemfényvesztés volt csupán, és az „alapanyaga” sem ismeretlen többé: halfarokból, viaszból, piszkos tüllből és majommúmiából ügyeskedték össze Liliom és társai.

Ami viszont csodálni való, sőt merészség: a sellők a józan XIX. században is felbukkantak, a nagyarányú iparosítás, a mágnesesség, a benzinmotor, a bakelit és a kaucsukgallér korszakában. A századelőn még a legüzletszerűbb és legjózanabb országban: Britanniában is találkozunk velük. A józan ország legjózanabb napilapjában, a „The Times”-ban lapozgatva, 1809 április 25.-én a következő olvasólevélre bukkanunk:

„Hableány megfigyelése Cainthess partjain.”

Mr. Munri megfigyelése

A levélíró nem mutatványos és nem fantaszta, hanem iskolaigazgató Észak-Skóciában, Thurso városából. Íme az olvasói levél hű fordításban:

„Tisztelt Uraim!
Mintegy tizenkét évvel ezelőtt Reay-ben voltam iskolaigazgató, az ottani egyházkerület tanodájában. Egy meleg nyári napon a Sandside öböl felé vittek lépteim; eljutottam egészen a Sandside Head nevű tengeri szikláig. Figyelmemet ekkor mezítelen nőszemélyhez hasonlatos alak keltette fel, aki a sziklán üldögélt.

Homloka domború, arca kövérkés volt, orcái pirosak, szempárja kék, a szájvonala és az ajkak természetes formát mutattak. A keblek és a has, a karok és a kéz ujjai az emberi nem kifejlett formáira utaltak. Ez a lény -miközben figyeltem – három vagy négy percig maradt még a sziklán, s ez idő alatt hajának fésülésével foglalkozott. Hosszú és sűrű hajzatára láthatóan büszke volt. Akkor a tengerbe vetette magát, s többé nem is mutatkozott előttem.
W. Munro”

Valljuk be, hogy a beszámoló minden sora rendkívül józan és mértéktartó, a szemtanú komoly egzisztencia, nem vásári mutatványos; a hableányról adott anatómiai leírás szintén pontos;  a sellő egyszeri és az emberi szépnem többszöri, gondos tanulmányozásáról árulkodik. Talán egyetlen gyenge pont: a jó szemű pedagógus tizenkét év elmúltával írja meg észrevételeit a „The Times”-nak, bár – ha jól megfontoljuk – ez is bizonyos higgadtságra vall.

Azt se tudták fiú-e vagy lány

William Munro iskolaigazgató levele csupán egyike a század sellőkkel foglalkozó olvasóleveleinek és cikkeinek. Ilyen közlemények nem csupán Napóleon korában jelennek meg az angol hírlapokban, hanem végigvonulnak az egész viktoriánus korszakon, amely viszont magát a józan századot kíséri el dédapáink ifjúkoráig. A sellő jelenléte ez idő tájt önmagában is, a társadalmi hátteret tekintve is érdekes, hiszen a viktoriánus kor a polgári szemérem klasszikus korszaka (felejtsük most el a kánkánt és a bordélyházakat), amikor a meztelen asztallábra is csipkés harisnyát húznak. Nos, ebben a szemérben Viktória-korban a polgárházak hálószobáiban unos-untig látunk hableányokat, mármint festményeken és a mennyezetes ágyak kárpitján. A sellőket ábrázoló olajnyomatokat és egyéb műalkotásokat a „tenger-tudatos” viktoriánus ükapák szemrebbenés nélkül elfogadják. Ebben annak is szerepe lehet, hogy a halpikkely jótékonyan elfedi a hableányok elsődleges nemi jellegét, a keblek álcázására pedig mindig kellő mennyiségben áll a művész rendelkezésére az aranyhaj.

Elképzelhető ezek után, hogy a „bűnös kontinens” (és nemcsak Párizs) mennyivel merészebb. Gondoljunk csak z utolsó német romantikus festőre, Arnold Böcklinre, aki mind a giccs határán járó művészetnek, mind a művészet határát súroló giccsnek nagymestere volt. De maradjunk a józan természettudományoknál; a hableányok kultúrhistóriája a témánk.

Amboina természetrajza

Magunk mögött hagyva a józan XIX. századot, még mindig a szkepticizmus és a józan ész, a Raison birodalmában járunk, a felvilágosodás századában, vagyis a XVIII.-ban. Élt a század elején egy holland lelkész, Newton kortársa, Francois Valentijn, akit francia keresztnevén kívül a sors azzal a szerencsével is megáldott, hogy évekig élhetett pompás keblű maláj lányok között, Kelet-India gazdag szigetbirodalmában, a mai indonéz szigeteken.

Van ebben a szigettengerben egy Amboina nevű szárazulat, amelynek trópusi flórája és faunája igen gazdag. Amboina pontos természetrajzi leírása nagy hatást gyakorolt a kortárs tudósokra, főként a botanika szerelmeseire, de magára a nagy Buffonra is, s ezt a leírást éppen Valentijn nyújtotta a századnak. „Amboina természetrajza” című könyve 1726-ban hagyta el a sajtót. Hősünk állítólag szemtanúja volt, miként fogtak ki barna bőrű halászok egy sellőt Amboina partjain. Valentijn nem csupán látta a hableányt, hanem meg is mérte. Testmagassága 59 hüvelyknyinek találtatott; 146,89 centiméteres magasság, nos, ez a sellő filigrán lehetett, bár éppen törpének sem mondható. De ami a legfontosabb, a sellő élve került a halászok hálójába, s elfogása után, természetes elemétől elszakítva is, négy napot és hat órát élet még egy hordó édesvízben. Valentijn szavaival a boldogtalan lény „kis sikolyokat hallatott, mint valami egérke.”

Beszélni tehát nem tudott vagy nem akart, két kis keble azonban koronás fejedelmek figyelmét keltette föl. Kortársunk, Richard Carrington, a londoni Királyi Antropológiai Társaság és a Királyi Földrajzi Társaság tagja, a „Masztodonok és hableányok” című tudós munka szerzője szerint III. György brit uralkodó is, Nagy Péter cár is hevesen érdeklődött az amboinai sellő iránt. III. György „kegyeskedett elfogadni az eredeti amboinai hableányról készült festményt” - írja forrásunk. Csakhogy forrásunkban időzavar mutatkozik; ha Valentijn könyve 1726-ban jelent meg, a lekész ugyancsak vén lehetett, mire a kép eljutott III. György királyhoz, a tizenhárom amerikai gyarmat elvesztője ugyanis csak 1760-ban kegyeskedett a világra jönni.

De Péter cárral is valami kronológiai zavar lehet, ha elfogadjuk Carrington állítását, hogy az uralkodó saját kezű levelet írt a szerzőnek, mert „annyira megragadta Valentijn könyve”, további adatokért sanyargatva a hollandust. A nagy cár ugyanis már 1725. február 8.-án elhunyt, a lelkész könyvét így legföljebb nyomdai levonatok alapján olvashatta a halálos ágyán. Akár megtörtént, akár nem, Carrington szerint a lelkész nem szolgálhatott a cárnak új adatokkal, szolgált viszont friss hírrel – egy másik hableányról. Ezt ugyancsak Amboina előtt fogták ki természetes eleméből a halászok, egy „habférfi”, vagyis hímnemű sellő társaságában. Valentijn szerint mindkettő „zöldesszürke színű volt, s több mint ötven személy látta őket együtt úszni.”

A XVIII. század húszas éveiben is élhettek kételkedők, mert Valentijn némi felháborodással írja Péter cárhoz címzett levelében: „Hadd habozzék hát a makacs világ, mit is számít ez?! Mert hisz’ olyan emberek is vannak, akik Róma, Konstantinápoly vagy Kairó létezésében sem hisznek, pusztán csak azért, mivel ők maguk még nem látták e városokat.” Ötletes érvelés.

Henry Hudson sellője

Most visszafelé haladva a történelemben elérjük az 1600-as éveket. A hableányok ominózus módon szaporodni kezdenek, mármint szaporodnak a róluk szóló információk. Még mindig szenvtelen hangon szólnak róluk, amúgy „William Munro módra”, mintha csak delfinekről vagy óriásteknősökről kellene beszámolniuk a szemtanúknak. Felbukkanásuk érdeklődést kelt, de korántsem akkorát, mint elvárnánk.

Itt van például Sir Henry Hudson, a híres hajós, akinek nevét megannyi „River”, „Land”, „Street”, és „Bay” őrzi ma is a térképeken. Híres hajós, aki furcsamód halála előtt négy évvel kezdett csak el hajókázni, előbb a Moszkóviai Társaság szolgálatában keresve az átjárót Kelet felé, az arktikus vizeken. 1607. május 1-én vág először az útnak, vagyis 57 éves korában; születési dátumát, mint az Erzsébet-kor annyi kapitányáért, nem őrizte meg az anyakönyv. (Azt sem tudjuk, melyik napon érte el a halál; negyedik útján, 1611. június 23.-án fellázadt matrózai – fia és hét hű tengerésze társaságában – nyílt vízen csónakba teszik a mai Hudson-öbölben. Senki sem hall róla többé.) Igen, az ő emlékét őrzi a Hudson River is, New York egyik folyója, amelyet holland szolgálatban fedezett fel, Halve Maen (Félhold) nevű vitorlásán.

Egyszóval, életét, halálát és fölfedezéseit tekintve Sir Henry romantikus alak, de semmiként sem eleven tollú író. Hajónaplója tárgyszerű, száraz olvasmány. Hableánya éppoly váratlanul bukkan fel a szövegből, mint az eredeti sellő 168. június 25.-én a szürke Jeges-tengerből, Novaja Zemlja partjai közelében. A naplóban a következő tárgyilagos sorokra figyelünk fel:

„Ma este egyik társunk, alátekintve a fedélzetről, hableányt látott. Ekkor odaszólította egyik társát, tekintené meg ő is. Mire a másik odaérkezett, a hableány egészen a hajó oldaláig úszott és komolyan tekintett a férfiakra. Kevéssel ezután jött egy hullám, hátára fordítva a sellőt. Köldökétől fölfelé a háta és a keble olyan volt, akár egy asszonyé, azok szerint, akik látták. Teste ugyanakkora, mint a mienk, bőre igencsak fehér, hosszú haja pediglen, mely a hátán csüngött alá, fekete színű. Amikor alábukott, látták a farkát, olyan volt, mint a delfiné, azután meg pöttyös, miként a makréláé.”

Többet nem is szól Sir Henry a hableányról. Azt mondhatná valaki: nem is a sós tengeri szélben edzett kapitány a szemtanú, hanem két ismeretlen matróz. Ez azonban nem is érdekes. Az érdekes az a hidegvérű, szikár leírás, amit a kapitány a hajónaplóba ró. Társai észlelését minden kommentár nélkül adja tovább. Talán Horatiussal vallja: Nil admirari, ne csodálkozzunk semmin. Főként akkor ne, ha ismeretlen vizeken hajózunk…

–~~~~~~~~~~~~–

Tengeri ördög, tengeri püspök

Amint tovább haladunk visszafelé vezető történelmi sétánkon, az emberek egyre természetesebb módon hisznek, s egyre kevésbé csodálkoznak. A XVI. században, Luther, Erasmus, Vesalius századában már valósággal hemzsegnek a hableányok. Dunát lehetne rekeszteni velük, annyi van belőlük. Konrad Gesner Halkönyvében a nevezetes Fischbuchban is. Gesner nem csupán híres zoológus volt, hanem nagyszerű rajzművész is. Rajzaiból pedig kiviláglik, milyen emberszabású szörnyekkel népesítette be a képzelet a felfedezések korának óceánjait. A „közönséges” sellőkön kívül ott acsarkodik a Fischbuch lapjain a tengeri ördög. Feje szarvakkal ékes ebpofa, alsó teste haltest. Ugyanitt tárja karját a tengeri szerzetes, mintha azt mondaná az imbolygó tengeren tartott boszorkányszombaton: Oremus, imádkozzunk az ördögért. A tengeri szerzetes ugyanis halpikkelyes csuhát visel. De ott vicsorog a leggonoszabb is, a tengeri püspök. Az utóbbi kettőről Gesner siet megjegyezni, hogy ezek a tengeri gonoszok a sekély vízben fickándoznak, játékosságot sejtetve, amíg a boldogtalan halászember karját nem nyújtja feléjük. Ekkor megragadják, a sós habokba vonják magukhoz és tűhegyes fogukkal leharapják a fejét.

Hagyományosabb hableányokról is olvashatunk ebben a korban. Portugál krónika beszéli el az Úr 1560. esztendejében, hogy a Malabar-parton esett fogságba mindjárt hét hím- és nőnemű sellő. A halászok Portugál-India fellegvárába Goába vitték az értékes zsákmányt, amely – fájdalom – már egy szálig holtan érkezett. Demas Bosquez, a portugál alkirály orvosa boncolta fel a különös lényeket; boncolati jegyzőkönyve szerint „belső szerkezetük minden tekintetben az ember belső szerveinek felelt meg.”

Ugyanebből a századból hallunk egy naturalista beszámolót. Martinique partjai előtt egész csapat matróz figyeli meg szinte testközelből a hableányt, amelyik odaúszik vitorlásukhoz; látják hogy nedves arcát törölgeti, sőt hallják, amint orrát fújja, és harákol. Csak nem fázott meg szegény?

Hableányok a dómokon

„Szerdán, január 9.-én… amikor az Admirális fölkereste az Aranyfolyót, azt mondotta: látott három hableányt… nem voltak olyan szépek, ahogy pingálják őket, bár arcuk az emberi archoz hasonló.
Azt mondotta (az Admirális), látott már néhány évvel korábban is néhányat ezek közül, még Guinea partjai előtt.”

Az év: 1493. Az Aranyfolyó – talán – a Rio Yaque del Norte, Haiti szigetén. S az Admirális igazán nevezetes ember: Cristoforo Colombo, igen, maga Kolumbusz Kristóf, aki alig három hónappal korábban látta meg először az Újvilágot.
A középkor homályosabb századaiba érve ott visong Mélusine, a szülő nők védnöke, aki halandó férjét elhagyva visszatér a mágikus világba az evilági dolgok birodalmából, s aki a megszokott hableányoktól abban is különbözik, hogy denevérszárnyakon suhan ki-be a vártorony ablakán.

Ekkoriban már nem ritka az a tengeri sellő, aki földi halandót választ férjül. Jorge Luis Borges, a nagy argentin író, aki kötetbe rendszerezte a képzelet szülte lényeket, ír egyről, aki 1403-ban a nyílt tengerről valahogyan átevickélt a zsilipen a békésebb holland csatornákba, és Haarlem városában élt haláláig. Beszélni nem tanult meg hollandul (ez nem is csoda), szőni-fonni viszont igen. Ráadásul nagyon istenes módon élt, „ösztönösen tisztelve a keresztet.” Egy XVI. századi németalföldi krónikás sokat spekulálhatott rajta, milyen mértékben lehetett asszony ez a névtelen haarlemi sellő, és milyen mértékben hableány. A krónikás megmaradt az arany középúton: hal nem lehetett, mert halat még senki sem látott a rokka mellett, de asszony sem igen, mert az viszont nem él meg a vízben.

Vég nélkül sorolhatnánk a hableány heraldikai, vagyis címertani előbukkanásait Berkeley püspökének címerpajzsától a varsói kardos Syrenáig vagy a winchesteri katedrális kőfiguráiig. A lyoni székesegyház faragványain egész sellőcsalád fickándozik, a családapa bánatos arccal hegedül, a hableány anya pedig, aki feltehetőleg nem leányanya, hiszen eresztény dómon bukkan elénk, szőke fürtös gyermekét öleli keblére. Mindenképpen érdekes itt a „pogány” motívumok keveredése az egyházi jelképekkel; mezítelen sellő ugyan bűnös gondolatokat kelt, a hal viszont az első keresztények szimbóluma. Gondoljunk csak az IHS betűkre a papi paláston, amely a görög „ikhtüsz”, vagyis a „hal” szó rövidítése.

De honnan ered a sellők képzőművészeti ábrázolása?

Férfiból – hableányok

A legősibb hableányok persze az ókori keleten tűnnek fel, mint minden, ami az európai kultúra kezdeteit képviseli. Az őstípus azonban nem asszony, hanem férfi. Berosus, a babiloni pap és csillagász „Szíria története” című, bizonnyal még ősibb forrásokra támaszkodó krónikájában, amely időszámításunk előtt 260 táján keletkezett, már olvashatunk egy hal-istenségről, amelynek nevét a hellenisztikus görögség Oannészra torzította. Mezopotámia régebbi lakói Oesz, Hoa, Ea, Ana, Aun és Oan néven is tisztelték. Néha még a bibliai Noéval is azonosítják, alakja mindenesetre a sémi népek sátraiban született.

Első ábrázolása több ezer évvel előzi meg Berosus művét, hiszen ott díszeleg már a babilóniai agyagpecséteken. Néha olyasforma hím sellő, mint Gesner könyvében a tengeri püspök. Hosszú haja és szakálla tiszteletet ébreszt, fején papi vagy királyi süveg, kezét áldóan tárja szét. De a tenger habjait hasítja; alsó teste haltest. Más képeken nem találjuk a pikkelyes halfarkot; vízzel való közeli kapcsolatra csupán asüvegről aláomló halbőrdísz utal.

Hogyan lett a lányból férfi? A magyarázatot ismét a keleti mítoszokban találjuk. A görögös alakban Ategartisznak, a latinosban Dercetónak nevezett holdistennő még kétségkívül nőnemű, ő lehet a hablány mintája: Lukianosz szerint „félig asszony, aki a combtól lefelé halfarkot úsztat.” A halnak annyiban van köze a Holdhoz, hogy hétköznapi megfigyelések szerint az ezüstös korong éppen a tengerből emelkedik fel, égi útja végén pedig nemritkán ismét a hullámok közé hanyatlik. Következésképpen, amikor a holdistennő nem látható az égen, a tenger mélyén kell pihennie vagy lubickolnia. Az Ategartisz-kultusznál azonban minden bizonnyal régebbi a babiloni Dagon istenalak, ő már férfitorzó és halfarok kombinációja: ha az ősi keletiek kitaláltak egy férfi sellőt, később kitalálhattak mellé hasonló nőalakot is. Láthattuk, hogy jóllehet szívesebben képzeljük el nőalakban a sellőket, még Gesner rajzos könyvében is, a középkori dómokon is van hímnemű élettársuk.

Tritónok, najádok, szirének

Hogy a hableány, vagyis a sellő alakja egyenest a középkorból vagy a görög mitologián keresztül ágazik-e az ókori Kelet felé, ezt most ne vizsgáljuk, hátha nem is tudunk felelni a fogas kérdésre. De a görög mítoszokban is ott fickándozik Oannész ikertestvére, Tritón, ez a félig ember, félig hal formájú isten, aki dagadt orcával fújja kagylótrombitáját. Későbbi auktorok szerint nem egy, hanem számos tritón van, továbbá két tengeri „öreg”, mindkettő jóstehetséggel megáldva, Proteusz és Nereusz; alakjuk villámsebesen változik, amint a víz is mindig kiömlik az ember markából, nem lévén állandó alakja. Nereusz lányai a jóságos nereiszek vagy nereidák; ők a játékos hullámok nőnemű szimbólumai.

A felsorolt tengeri lények alakja később egybevegyül a szirénekével. A régi magyar nyelvben is szirén vagy syrena a sellő neve, itt elegendő a költő Zrinyi művének címképére és főcímére gondolnunk; a Szigeti veszedelem 1651. évi bécsi kiadásának címe ugyanis ez: Adriai tengernek syrenaia. Csakhogy – eredetileg – a szirénnek semmi köze sincsen a hableányhoz. Hiába lapozgatjuk Homérosz Odüsszeiájának tizenkettedik énekét, a szirének személyleírását nem találjuk, csupán halálos-édes énekükről hallunk beszámolót. Ovidius már pontosabb, a sziréneket vöröses tollazatú, leányarcú lényekként írja le. Rhodoszi Apollonius szerint is ilyenek: felső testük női torzó,   viszont tengeri madarakéhoz hasonlatos. A tenger „egyik nyugati szigetén laknak”, Kirké varázslónő szigete közelében; egyet holtan, a hullámok által partra vetve találnak Itáliában, bizonyos Parthenopé nevezetűt, ő adott nevet annak a görög gyarmatvárosnak, amelyet ma Nápoly néven ismerünk.

A mitikus zoológiában valahol ugrás történt> a vázaképeken még emberarcú, pontosabban nőarcú, satnya kis madarak keringenek Odüsszeusz hajóárboca körül, a VI. századi félbarbár Wales-ben viszont már „félig asszony – félig hal” formában veti partra a tenger a szirént. Talán házasságra lépett a kagylókürtös Tritón ivadékaival Képzőművészeti szempontból mindenesetre így történhetett.

Kiábrándító tengeri tehenek

Most már feltehetjük azt a kérdést is: hol tévedtek mindazok, akik Pliniustól Mr. William Munróig hableányokat láttak?

Több állatfaj is él a tengerekben, amelyeknek felületes megfigyelése alapján babonás korok emberei azt hihették, halfarkú asszony fésülgeti haját a sziklán vagy tekint fel komoly szemekkel a matrózokra. A fókák családjában a Sirenia nőneműeket kell megemlítenünk, kiábrándító hétköznapi nevükön a tengeri teheneket. Ezeknek a kedves állatoknak hátsó végtagjai elkeskenyednek, távolról tehát halfarokra hasonlítanak, szívesen napoznak a sziklákon (jóllehet aranyhajuk éppenséggel nincsen), mellső uszonyaikban is van valami kézszerű. Tekintetük értelmes, kerek szemük mindenesetre vonzóbb, mint azoké a hölgyeké, akikkel a matrózok a brit kikötőkben szórakoznak, írja önkritikusan az angol Carrington.

Carrington professzor azonban azt a kérdést is megvizsgálta, vajon a tengeri tehenek családjának egyik tagja, a Rhytina Stelleri zavarhatta-e meg a közvéleményt, vagy netán más tengeri állatfaj. A Rhytina Stelleri, prózaibban Steller tengeri tehene bő száz éve kipusztult, és ez gyanús, mert körülbelül azóta nem olvasunk sellőkről a „The Times” hasábjain. Csakhogy ez a lomha tengeri emlős néha kilenc méteresre is megnő, azt viszont senki sem állította, hogy a hableányok ilyen Brünhilde-méretűek.

Marad tehát a manati és a dugong. Mindkettő tengeri emlős. A manati Amerika keleti partvidékein és Nyugat-Afrikában él, kedveli a folyamok torkolatvidékét, a folyókon messze felúszik. Ő harákolt volna Martinique előtt? A dugong az Indiai-óceán lakója, ameléy felbukkan Ausztrália partjain és az indonéz szigetvilágban.

Sem a manati, sem a dugong nem olyan esztétikus látvány, mint egy aranyhajú, telt keblű „syrena”, anatómiai szempontból mégis találunk halovány rokon vonásokat a hableányok és az említett tengeri emlősök között. Termetük emberméretű, nem úgy, mint Steller tengeri tehenéé. Melső végtagjaik  - távolról – kézszerűek, kerek emlőik is vannak, méghozzá a felső testükön. Ez is emberi vonás, de bűbájosnak aztán nem bűbájosak, legföljebb egymás számára. Felső ajkuk vastag, lefittyed, „arckifejezésük” üres, a dugong még oldalszakállt is visel, mint valami öreg hajóskapitány. Ezek a szépséghibák viszont távolról elenyésznek.

Mindez még nem magyarázza ugyan sir Henry Hudson hableány-észlelését, vagyis társaiét, mert ezek az állatok a Jeges-tengerből igyekeznek minél távolabb kerülni. Sir Henry sellője tehát fóka lehetett, annyi azonban bizonyos, hogy a trópusi hableányok létezésére kielégítő magyarázattal szolgálnak a felsorolt anatómiai vonások.

Így ezután, vagy az történt, hogy a régi matrózok eleve abban a hitben szálltak tengerre, hogy léteznek hableányok, s ha hittek bennük, végül is láttak néhányat (mármint manatit vagy dugongot), vagy pedig a modern kikötők olajos vize, a hajószirénák gyászos búgása, a propellerek acéllapátjai űzték el a partok közeléből a hableányokat. A két felfogás közül a felvilágosult ember hajlamos elfogadni az elsőt…

(Sz.-H.E.)

http://www.lenolaj.hu/muvelodestorteneti_morzsak/a-hableanyok-termeszetrajza/all/1/

lásd még:
http://hdl.handle.net/2437/101352