Ellenben képesek vagyunk egy filmet vagy regényt - légyen az bármekkora fikció - "normális" emberek módjára maradéktalanul kiélvezni anélkül, hogy árgus szemekkel anakronizmusokra, történeti hiteltelenségekre vagy blődségekre vadásznánk. Ha az ember egy pillanatra mégis az orrára biggyeszti az egyiptológiai pápaszemet, általában csak azért teszi, hogy a történeti valóság és a fikció közötti finom áthallásokat ízlelgesse, hogy játszadozzék velük, mint macska a pamutgombolyaggal.
Egy ilyen játék tökéletes alanya lehet például Roland Emmerich mára műfajában klasszikussá avanzsált filmje, a Csillagkapu (Stargate). A hollywoodi szuperprodukciót 1994-ben mutatták be, s még abban az évben (nálunk 1995-ben) boltokba került a Dean Devlinnel közösen jegyzet könyvváltozat is. A nüansznyi eltérések ellenére film és regény nagyszerűen kiegészíti egymást; a mozi kínálta vizuális csoda papíralapú megfelelője az aprólékosan megfestett karakterek, a részletgazdag háttértörténet és az eseményfolyam szép ívű levezetése. Mit tagadjam, imádom!
Maga a sztori, úgy hiszem, nem szorul bemutatásra, vessünk inkább egy pillantást a mű azon elemeire, melyek a Csillagkaput a hasonszőrű, mitológiai alapokra helyezett science fiction alkotások fölé emelik.
A forgatókönyv kiagyalói zseniális érzékkel egy olyan ötletet ástak elő az íróasztalfiók mélyéről, mely bár ókorászok és egyiptológusok garmadát kergette az őrületbe, mégis hihetetlen népszerűségnek örvendett. Igen, nyilván mindenki kitalálta már mire gondolok: a "földönkívüliek építették a piramisokat" teóriára és ennek oldalhajtásaira. Az elgondolás, mely szerint a korai civilizációk idejében idegenek látogattak és földre, hogy elvessék a magaskultúra magvait, Erich von Däniken bestseller könyvei (A jövő emlékei, A szfinx szemei) óta más szerzők műveiben is visszatérő motívum. Véleményük szerint a megalitikus építészet remekművei a technológia és értelem szintjén magasan az ember felett álló paleoasztronauták "keze nyomát" őrzik, és szintén az ő alakjukat tükrözik vissza a vallásos ikonográfia valamint a különböző mítoszok, mondakörök istenfigurái. Az 1980-as évek végén - '90-es évek elején komoly tudományos visszhangot váltott ki Robert Bauval roppant eredeti elmélete, melynek központi tézise szerint a három gízai piramis viszonylagos helyzete az Orion-öv három csillagának Kr.e. 10000 körül elfoglalt pozíciójával korrelál, s ily módon az 
asztrális túlvilág egy régióját képezi le térképszerűen a földre (Orion Constellation Theory). Az Adrian Gilberttel és Graham Hancockkal közösen írott későbbi munkáiban Bauval már a Nagy Szfinx kifaragásának idejét is megkérdőjelezte, amennyiben érvelése szerint a három piramis, a Szfinx és a Nílus voltaképpen az Oroszlán, az Orion csillagkép és a Tejút viszonylagos helyzetét ábrázoló csillagtérképet rajzolja meg, ahogy az Kr.e. 10500 körül látható volt az égbolton. Létezett tehát az óegyiptomi kultúrát időben megelőző szupercivilizáció, melynek bár nyoma veszett, de hátrahagyta emlékműveit, s alapjaiban határozta meg az egyiptomi magaskultúra általunk is ismert arculatát. Hiába illették kemény és alapos kritikával az egyiptológia vagy éppen az archaeoasztrológia képviselői, Bauval Orion-hipotézisét, mellyel megkérdőjelezte a gízai piramisok korát és rendeltetését, valósággal keblére ölelte a média, így nézetei széles nyilvánosságot kaphattak (pl. a nálunk A Nagy Piramis: Út a csillagokba címmel vetített BBC dokumentumfilm, 1994).
A film készítésének éveiben különösen népszerű elmélet a jelek szerint a forgatókönyvírók fantáziájára is termékenyen hatott, s tulajdonképpen belőle eredeztethető az egész produkció alapötlete. A kezdő képsorokból megtudjuk, hogy a századelőn a gízai Nagy Piramis közelében egy különös, nem földi ásványból készült hatalmas gyűrűt találnak, amit a napjainkban elvégzett kormeghatározási vizsgálatok eredményei szerint mintegy tízezer évvel ezelőtt temethettek el a sivatag homokjában. A gyűrű felszínét díszítő furcsa, az egyiptomi hieroglifákra távolról sem emlékeztető jelekről csak évtizedekkel később deríti ki a fiatal, különc nézeteket valló egyiptológus, Daniel Jackson, hogy valójában csillagállásokat ábrázolnak, s egy galaktikus helymeghatározó kódrendszer elemei. S ha ez így van, mi mást találhatnánk a megnyíló, a földi expedíció tagjait az univerzum másik végébe repítő kapu túloldalán, mint egy high-tech, ám külsőségeiben az óegyiptomi formavilágra hajazó kultúrát, melyben Ré, az egyiptomiak napistene egy földi ifjú testét bitorló idegen entitás, egy időtlen utazó, aki piramis alakú csillaghajóján szeli át a végtelent.
És itt jön el a pillanat, amikor elismeréssel kell adóznom az alkotók előtt. Kezdeném azzal, hogy már a film első megtekintése is orgasztikus gyönyört okozott, amikor Ré és udvartartásának tagjai valamint Nagada(!) város rabszolgasorba taszított lakói óegyiptomi nyelven szólaltak meg. Pontosabban, az óegyiptomiról vallott ismereteinkre hagyatkozva szakszerűen feltámasztott nyelven. Nyelvről beszélek, annak minden rendszerszerűségével, s nem pedig halandzsáról, értelmetlen hangsorokról, melynek egyetlen célja az idegen, egzotikus hangzás előidézése - ahogy azt néhány filmben tapasztalhatjuk. Emmerich nem kizárólag látványos, de a lehetőségekhez mérten "helyes" filmet akart forgatni, így a kényes kérdésekben élt a szakmai konzultáció lehetőségével is. Az istenek nyelvének rekonstruálására Stuart Tyson Smith egyiptológust kérte fel, aki a forgatások során személyesen segédkezett a színészek mellett a hibák minimalizálása és a minél helyesebb kiejtés elérése érdekében. Szögezzük le mindjárt, Stuart Tyson Smith nehéz feladatra vállalkozott.
Az egyiptomi alapvetően konszonáns írásként nem jelölte a magánhangzókat, így a vokalizáció terén az ember különböző trükkökhöz kénytelen folyamodni. Stuart Tyson Smith az Óbirodalom korában használt nyelvfejlődési állapotból indult ki, majd a szavak hangzóvá tétele során a magánhangzókat is jelölő kései kopt (kora keresztény egyiptomi) illetve az akkád ékírásos forrásokban fellelhető, korabeli kiejtést tükröző egyiptomi szóalakokra támaszkodott. Mivel a Csillagkapu története szerint Nagada város közössége a földről való elhurcoltatásuk óta, azaz mintegy tízezer éve teljes elszigeteltségben élt, nyelvük fejlődésének is tükröznie kellett ezt az állapotot. Stuart Smith ezért az ismert hangzóváltozási törvényszerűségek figyelembevételével csavart még egyet a rekonstruált szóalakokon és a nyelvi szabályokon, s máris készen állt egy hiteles alapokon nyugvó, szabályos, ám a valós életben soha senki által nem beszélt nyelvváltozat. Kollégákkal nem egy görbe estét töltöttünk azzal, hogy a filmben elhangzó szavak és mondatok óegyiptomi alapjait bogarásztuk. Időtöltésnek ez sem utolsó. (Itt jegyzem meg zárójelben, hogy már önmagában a "csillagkapu" kifejezés is zseniális kreálmány, amennyiben az óegyiptomi nyelvben a "csillag" és az "ajtó" szavak homofón párt alkotnak, lévén mindkettő szeba.)
Az igényességnek és alaposságnak az a foka, ami a nyelvi háttér kimunkálásában megmutatkozik, a produkció egészére nézve is érvényes: egyszerűen lenyűgözött, mennyire sallangmentesen és természetesen ágyazták be a történetet egy létező egyiptológiai kontextusba. Mindez nem is annyira a film, mint inkább a regény olvasása közben mutatkozik meg a maga teljességében. A Csillagkapu könyvváltozata a filmhez képest ugyan sokkal lazábban kezeli az óegyiptomi szövegek nyelvhelyességét, ám a fikció történeti hátterét elképesztő részletességgel és következetességgel tárja elénk. A regényt olvasva folyton ott kísértett az érzés: igen, akár így is történhetett volna... Nézzünk néhány példát.
A szövegben felbukkanó művek és személyek létező monográfiákra, történeti alakokra és az egyiptológia tudományának valós szaktekintélyeire utalnak, még ha alkalmasint nevüket hibásan vetették is papírra (vélhetőleg nem véletlenül): Sir Alan (a könyvben: Allen) Gardiner, E. A. Wallis (a könyvben: Wallace) Budge, Howard Vyse ezredes vagy éppen Sir John Gardner Wilkinson (a könyvben: Wilkenson). Amikor Daniel a fedőkő hieroglif feliratának hibás fordítását javítja, s bosszúsan megjegyzi: "Budge könyvét használta, nem igaz? Nem értem, miért adják ki újra és újra az ilyen sületlenségeket" (64.o.), valójában Wallis Budge, Egyptian Language: Easy Lessons in Egyptian Hieroglyphics with Sign List című, napjainkra teljesen elavult munkájára utal, melyet 1889-es első kiadása után 1983-ban reprintként újra megjelentettek.
S ha már Daniel: a történet elején a fiatal egyiptológus egy konferencia előadás keretében fejti ki nézeteit az egyiptomi kultúra eredetéről, s közelebbről a gízai Nagy Piramis építésének idejéről. Ez egy sarkalatos pont, hiszen a tudóstársak gúnyos megjegyzései ellenére a későbbi események Jackson elméletét fogják alátámasztani. Miután Daniel kifejti, hogy nézetei szerint a gízai Nagy Piramis (azaz Khufu piramisa) keletkezett először, s minden más, méreteiben és szerkezetében szerényebb egyiptomi piramis a későbbi korok alkotása, mivel az egyiptomiak lassan elfelejtették, hogyan kell piramisokat építeni (36.o.), a fiatal kutató szóváltásba keveredik a hallgatóságban helyet foglaló professzorok egyikével. A vita tárgya: miként állíthatja Jackson, hogy a Nagy Piramis NEM Khufu fáraó sírjának épült, amikor Vyse ezredes a az építményen belül megtalálta a kőfejtők egy feliratát, mely a király kartusát (névgyűrűjét) is tartalmazta? Daniel válaszát érdemes idézni (38-40.o.):
- Ugyan már! Hiszen az a felfedezés tréfa volt, egy nagy átverés, amit maga Vyse eszelt ki. (...) Egyiptomi útja előtt Vyse azzal dicsekedett, hogy olyan felfedezést tesz majd, amitől egy csapásra világhírű lesz. Összetoborzott egy szakértőkből álló elit gárdát, és az apja pénzéből elvitte őket a gízai piramisokhoz. Dolgoztak, költötték a pénzt, de hónapok múltán sem tudtak semmit felmutatni. Akkor Vyse elbocsátotta a szakértők nagy részét, és odarendelt egy csapat aranyásót az apja dél-amerikai bányáiból. Három hét múlva "felfedezték" azt, amit a kutatóknak, sírrablóknak és tudósoknak négyezer év alatt nem sikerült megtalálniuk – a titkos kamrát, amiben "a piramis keletkezése óta senki nem járt". Ráadásul az egyébként teljesen üres helyiségben rábukkantak a régóta keresett kartusra Kheopsz nevével, és lám, Vyse valóban híres lett. A kartus a kamra három oldalfalán is látható, de érdekes módon azon a falon épp nem, amit Vyse az aranyásóival szétveretett, hogy bejusson a helyiségbe. Olyan piros tintát, mint amilyennel a fáraó nevét írták, semmilyen más óegyiptomi leleten nem találtak. A felirat meglepően jó állapotban maradt fent, és ami még ennél is furcsább, hibás.
– Mit vár egy műveletlen kőfejtőtől? – vetette közbe Romney.
Daniel ekkor elhagyta a pulpitust, és fel-alá kezdett járkálni a színpadon, mint egy éhes cirkuszi tigris. Aztán a táblához lépett, és meghökkentő sebességgel hieroglifák sorát firkantotta fel rá.
– Ez az a képsor, amit Vyse, állítása szerint felfedezett a légkamra falán. Namármost mindannyian tudjuk, ha megtanultuk a házi feladatunkat, hogy Vyse Wilkenson Matéria Hieroglyphicájának az amszterdami Heynisnél megjelent 1906-os kiadását vitte magával Egyiptomba. Egy olyan alapos felkészültségű tudósnak, mint ön, professzor úr, bizonyára az sem kerülte el a figyelmét, hogy a mű következő kiadásával együtt egy hibaigazító is megjelent az előző kiadás errátumaival. A listán szerepel a Kheopsz név hieroglifikus képe is, 1906-ban ugyanis hibásan nyomtatták a név első mássalhangzóját. A helyes írásmód ez volt. – Daniel az elsővel szinte teljesen azonos hieroglifasort rajzolt fel a táblára.
- Micsoda véletlen egybeesés! A Vyse felfedezte kartusban pontosan ugyanez a hiba szerepelt!
Daniel riposztja egyáltalában nem légből kapott; az egyiptológiai kutatást még napjainkban is megosztja a Vyse által publikált kartusok megítélése. De az a körülmény, hogy egy sci fi-ben valaki Wilkinson eredetileg 1828-ban megjelent Materia Hieroglyphica-jával érveljen, s olyan ellentmondásokra mutasson rá, melyekről a legtöbb szakos egyetemi hallgató még csak nem is hallott, finoman szólva is meglepő, ám egyben felettébb imponáló is. (Akit érdekel, az alábbi linken részletesen olvashat a Vyse-féle "hamisítás" kérdéséről.)
Talán felesleges hangsúlyozni, hogy a film látványvilága tömegével szállítja azokat a motívumokat, melyek láttán elégedetten csettint egyet a nyelvével az Egyiptom-kutató. Ötletes megoldásnak tartom például a filmbéli istenek ábrázatát teriomorf maszkok mögé rejteni, mely finoman alliterál az istenség valós lényének, természetének meg nem ismerhetőségére, jellemző vonásainak az egyszerű földi ember számára felfogható formára történő leképezésének tanával.
Persze ezzel a laudációval korántsem kívántam azt a látszatot kelteni, hogy a Csillagkapu magvas filmtörténeti alkotás vagy történelmi eposz lenne. Távolról sem. Ízig-vérig hollywoodi produkció, így nem hiányozhat belőle a pátosz, a szerelem és az amerikai nemzet téves szerepfelfogása, mely szerint heroikus kötelességük minden elnyomás alatt álló nép felszabadítása.
A film és a regény sikerének titka talán abban rejlik, hogy sikeresen ötvözi az ember két, természeténél fogva meghatározó vágyát: a kapcsolatteremtést az idegen értelemmel és önnön elfeledett múltjával.
Forrás: http://hieratica.freeblog.hu/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése