lellemese

Bayer Zsolt :Szégyen a magasban

Reggel van, nyavalyás, sunyi hideg reggel. Repedezett, piszkos körmű kezek tapadnak a kapaszkodókra. Műanyag szatyrok, kis elpukkasztható gömböcskékkel, bennük zsíros fésű, személyi igazolvány, talán tízórai vagy uzsonna. Egy kisfiú alszik anyja ölében, orra tövén szárad a megfolyt váladék.

Csend van és büdös.

Nézem őket és szeretem őket és kicsit félek tőlük, mert inkább rossz arcúak, és nem tudom, mennyi közöttük a "haza ellensége".

Én a "haza ellensége" vagyok.

Immár e minőségemben járok át Simon bácsihoz borozni, s ha leakaszt egy oldalszalonnát a füstről, nem tudja, kit etet. Ha megmondanám neki, talán földűlne nevettében, "bolond vagy te, fiam?"- kérdezné, s hamar újra töltene a vörösből, mert az erősebb.

Nagyon be kéne rúgnom, hogy be merjem neki vallani: nem, Simon bácsi, nem én vagyok bolond...

Nagyon be kéne rúgnom, hogy ne szégyelljem magam a szóért, hogy irtóztató, gyilkos indulataim ellágyuljanak, hogy megpróbáljak gondolkozni, a dolgok mélyére látni, beleélni és következtetni - hogy megpróbáljak rájönni, csodálatosnak hitt és tisztelt emberek miképp juthatnak idáig...

Mert ha nyolcelemis külvárosi suhancokról lenne szó, napjaikat szellemi nyomorban morzsolgató, fogatlan, gonosz szemű vénemberekről! -de nem. Sokkal nagyobb itt a borzalom... Nem vagyok hajlandó elfelejteni az Aranyketrecet, Benedek professzor úr. Nem vagyok hajlandó elfelejteni, ahogy nagyanyám feltornyozta hátam mögé a párnát, "nézd ezt a bácsit, kisfiam" - mondta, és én néztem. Gyerek voltam, nem is nagyon értettem, miről folyik a szó a sercegő, alig élvezhető képernyőn, de ön magával ragadott, minden szava, minden gesztusa emberi volt, szelíd volt a hangja, a szeme, nem pislogott papírokba, csak beszélt és mesélt - igen, mint Benedek Elek apó, ezt is nagyanyám mondta így, a mesekönyvek ott sorakoztak az ágyam mellett, és ön összekapcsolódott fejemben a világszép tündérkisasszonnyal, az arany almafával és Bolond Mihókkal...

Emlékszem erre - és fel nem foghatom az utat, amely onnan a szalonzsidózásig, az "itt az idő, hogy belefojtsuk a szót az ószövetségbe" mondatig vezetett. Sértettség? Mellőzöttség? Mindegy. Nincs felmentés...

Minden alkotásáért rajongok, Makovecz úr. Halálos biztonsággal állok meg bárhol az országban egy-egy épület előtt: ez Makovecz-ház. Meg kell állnom, ha csak percekre is, és beköltöznék egyszerre mindegyikbe, templomba vagy villába, hogy otthon legyek. Jó olyankor és büszkeség magyarnak lenni.

Ön azt mondta, a MÚK megalakulásával "végre a tisztesség jut szóhoz". Egyetlen mondattal kétségbe vonta sok száz ember tisztességét - köztük az enyémet -, s tette ezt minden lelkifurdalás nélkül. Ez az ön szégyene, Makovecz Imre úr, és nincs rá mentség. Nincs felmentés, mert pirulnom kell ön miatt...

A fasizmus nem az utcán kezdődik, fütykösforgató, köpködő, üvöltöző "ünneplők" között. És a legborzalmasabb az okos, szép arcú - a széplelkű gyalázkodó, akiért rajongani lehet.

Háromszor néztem végig az ön "küldetését", Balczó András. Az édesapám vitt el először, "ezt a csodát látnod kell" - mondta, és igaza volt. De miféle küldetés mondatja önnel, hogy " a becsületes zsidó hányad(sic!) - Jézus hatalma híján - képtelen megakadályozni véreit sátáni játszmáikban. Nem tudják, hogy a ¸hazugságnak és gyilkosságnak atyja¸ - akitől eredményesnek tűnő eszközeik miatt elszakadni nem szándékoznak - őket, a választott népet tartja elsősorban elpusztítandónak."

Most hová, kihez fussak? Hogyan magyarázzam meg, mit érzek, milyen és mekkora a fájdalom bennem, amiért ön a legiszonyúbb dombra hurcolja fel sértettsége, mellőzöttsége keresztjét?

Mit tegyek? Mit tehetek? Végül is mi történhet? Történne-e valami, ha én, a Magyar Köztársaság állampolgára beperelném önt, Benedek professzor úr? Közösség megsértéséért és becsületsértésért, amiért engem a "haza ellenségének" nyilvánított. Ki állna mögöttem? Akik itt utaznak velem, ezen a Lajtán inneni koszos buszon, vajon támogatnák-e értelmetlen harcomat? Simon bácsi értené-e, miért van erre szükség? Fontos-e még valakinek, hogy én tisztelem-e önt, vagy a bakancsosok a térről? Van-e még olyan csend, amibe nem szűrődik be a szervilis, semmire se jó, de fenyegető tapsvihar? Van-e még bennem irgalom, vagy szétmállasztják álságos, hazug, ostoba és durva mondatok? Meddig bírok hajdanvolt és jelen lévő csodákra, értékekre emlékezni - és jogom van-e az emlékek miatt hallgatni, gyáván meglapulni, felmentést keresni?

Szabad-e irgalmazni?

És mivé lenne méltóságom, ha egy öregembert, aki a szép, okos szavú nagyapám lehetne, bíróság elé citálnék?

Én már nem leszek sokkal idősebb. Éveim száma bizonnyal növekszik még, de már finomodott bennem a kín, nem akarok oltárokat rombolni, sem tekintélyeket talapzatukról lerángatni. Önöket pedig végképp nem. Önök tekintélyek - és maradjanak is fenn a magasban. Ne adassék meg önöknek az elvegyülés lehetősége. Viseljék e mostani szégyenüket ott, ahová a mi szeretetünk, megbecsülésünk és hitünk juttatta önöket..."

168 Óra 1992 március 24.