(kicsit szét van törve a cikk, elnézést érte, de érdemes átfutni)
Szeretettel köszöntöm a Deák Kör hívására ma megjelent Hölgyeket és Urakat!
Mai beszélgetésünk keretében nemzetegyesítésrôl lesz szó, a világban szótszórtan élô magyarok és a
magyarok közép-európai országa viszonyáról. Tehát nemzetrôl, magyarságról.
Mi, akik ma itt összejöttünk, együvé tartozunk, valamiben azonosak vagyunk: mindannyian magyarok
vagyunk. Ugyanakkor ausztrálok vagyunk, ebben az országban élünk itt vagyunk állampolgárok.
Akkor, mi az hogy: magyar? A válasz az lehet, hogy a magyar nemzethez tartozunk. De mi az, hogy
magyar nemzet? Tudjuk, a történelem folyamán változott a nemzet fogalma. Eredetileg az ország lakosai
nemesek voltak és jobbágyok. Akkor a nemesek alkották a nemzetet. A jobbágy csak a nemesi birtok tartozéka,
tulajdona volt. Ott dolgozta le az életét. Mindamellett Magyarországon nem honosodott meg a feudalizmus
olyan szélsôségesen, mint Nyugat-Európában. Egyre több és több jobbágy kapott nemességet, adott esetben egy
egész falu egész népe. Mondhatnánk, hogy a magyar nemesi rendszer demokratikus volt olyan értelemben,
hogy nyitott volt az alsóbb származásúak részére, és így népesebb volt, mint Európa nyugati országaiban. 1848-
ban eltörölték a kiváltságokat, nincs többé nemes és nem nemes, mindenki polgár. És akkor hirtelen érdekes
lett, hogy a nemesek között milyen sok a nem magyar. Nem minden magyar polgár volt magyar nemzetiségû. A
forradalom vívmánya volt, hogy a nemzet szó, mint fogalom, mindenkire vonatkozott, aki a magyar állam
polgára volt. Tótok, rácok, oláhok, svábok egyaránt.
A magyar nemzetet az elsô világháború végén a trianoni béke szakította több részre. A szétszakított
Magyar Királyság állama nemcsak a nem magyarnyelvû állampolgárokat szakította el, hanem 4 millió magyar
anyanyelvû került a létrehozott szomszédos államokba. Ettôl kezdve a nemzet fogalma leszûkült, azóta a
magyar nemzet a magyar anyanyelvûek összessége. Magyar az, akinek magyar az anyanyelve.
Jelenleg 10 millió magyar van Magyarországon, 3.5 millió magyar van a jelenlegi határokon túl, a Kárpátmedencében, és a valójában megszámolhatatlan egy-két millió szanaszét a világban. Így mi is történelmi
képzôdmény vagyunk, háborúk, politikai üldözés, gazdasági helyzet okozta szegénység miatt, vagy éppen –
mint mostanában – egy jobb élet alakításáért másfél – kétmillió magyar vándorolt szét a nagy világban, a
mögöttünk hagyott száz évben. Ez a földrajzilag meghatározott három kategória képezi a mai magyar nemzetet,
tehát sok országban, más államok polgáraiként is élnek magyarok.
Nem állampolgári kategória tehát, nem faji kategória. Leginkább tekinthetô kulturális egyediségnek, ilyen
alapon kultúrnemzetként határozható meg. Egy kultúrnemzetet nem az államhatárok fognak egybe, hanem a
közösség lelki sajátosságai, kultúrája iránti érdeklôdés, odatartozás érzése. A materialista szemlélet nem tud mit kezdeni a nemzet fogalmával, mert a nemzet lelki közösség, szellemi együvétartozás vállalt szolidaritása. József
Attila megfogalmazásában: „A nemzet közös ihlet”.
Miért volt fontos ezt így meghatározni? Azért, mert a nemzet ilyen értelemben meghatározott fogalmát a
nemzetközi jog nem ismeri. Az országon belüli jogalkotás pedig elmulasztotta tételesen megfogalmazni azt,
hogy az állampolgárság jogi ténye mellett létrejött egy igény legalizálni azt a helyzetet, hogy a magyar nemzet
milliós nagyságrendben létezik a magyar állam határain kívül.
Itt Ausztráliában fogalmaztuk meg a rendszerváltoztatás napjaiban, hogy:
„Azt akarjuk elérni, hogy hozzon a magyar országgyûlés olyan törvényeket, amik törvényes és jogi keretet
adnak az egész magyar nemzetnek az államhatároktól függetlenül. Emeltessék a nemzet fogalma alkotmányjogi
képletté, mert érzéseiben is, vágyaiban is, és reméljük, felemelkedésében is : egy a nemzet.”
Egy neves jogász akkor arra figyelmeztetett minket, hogy a nemzetközi jog nem ismer olyan jogalapot,
hogy nemzeti hovatartozás. Akkor azt mondtam – laikus de logikus észjárással –, ha a nemzetközi jog talált
jogalapot arra, hogy a háborúban legyôzött országok népét szét lehet osztani több országra, hogy milliókat el
lehet zavarni szülôhelyükrôl, hogy az mind törvényes cselekedet volt, akit megfosztottak mindenétôl, és a
háborús bûnökért csak a vesztesek büntethetôk, és ha mindez végtelenségig a nemzetközi jog része lehet, akkor
igenis legyen olyan nemzeti jog, ami védelembe veszi az üldözötteket, az igazságtalanul bántalmazottakat.
Törvény készült a nemzetrôl
És lett változás. A magyarországi rendszerváltoztatás után húsz évet kellett várnunk arra, hogy történjen
valami ezen a téren. Tavaly, május 31-én nagy többséggel iktatta törvénybe az Országgyûlés a Nemzeti
Összetartozás Napját, ami minden évben emlékeztet Trianonra annak aláírása évfordulóján, június 4-én.
Jellemzôen az országgyûlési szavazáson a szocialisták ellene szavaztak, arra hivatkozva, hogy a javaslat „rontja
Magyarország jó szomszédi kapcsolatait, és nem szolgálja a határon túli magyarok érdekeit”.
Az Országgyûlés a törvény elfogadásával kinyilvánította: „A több állam fennhatósága alá vetett
magyarság minden tagja és közössége részét képezi az egységes magyar nemzetnek, melynek államhatárok
feletti összetartozása valóság, s egyúttal a magyarok személyes és közösségi önazonosságának meghatározó
eleme”.
Sólyom László köztársasági elnök 2010. június 3-án aláírta a törvényt, így az másnap, június 4-én hatályba
is lépett. Tehát van lehetôség olyan törvényes jogvédelemre, amely egy nemzet több államra való
szétdarabolásának következményeit képes elhárítani. A nemzet, mint az emberi élet tényében megvalósuló
jogalany, alkalmas jogrendszerbe iktatásra. Más szóval, ha van nemzet, akkor azt megilleti a jogvédelem.
Az egy másik kérdés, hogy ez a sajátos magyar szemlélet és sajátos magyar jogigény hogyan áll meg a
nemzetközi jogrend és fôleg az Európai Unió jogrendjében, olyan helyzetben, mint a mai, amikor minden
idegen fórum beleturkál a magyar belügyekbe.
A magyar nemzetpolitika a Nemzeti Összetartozás Törvényének létével és erejével megalkotta az
állampolgári státusz mellett a nemzet státuszát, a nemzet ezáltal jogi szubjektum lett, aminek védelmére lehet kiállni, lehet törvényesen cselekedni, lehet részére, tagjai részére jogi védelmet nyújtani. Ennek a törvénynek a
3. paragrafusa így szól:
„A Magyar Köztársaság Országgyûlése kinyilvánítja, hogy a több állam fennhatósága alá vetett
magyarság minden tagja és közössége része az egységes magyar nemzetnek, melynek államhatárok feletti
összetartozása valóság, s egyúttal a magyarok személyes és közösségi önazonosságának meghatározó eleme.
Ebbôl kiindulva az Országgyûlés megerôsíti Magyarország elkötelezettségét a magyar nemzet tagjainak és
közösségeinek egymással való kapcsolatuk fenntartására és ápolására, és az Európában elfogadott gyakorlatot
alapul vevô közösségi autonómia különbözô formáira irányuló természetes igényének támogatására.”
A diaszpóra kettôs szerkezete
A háromfelé szakadt nemzetbôl mi vagyunk az igazi szórvány, minket veszélyeztet leginkább az
asszimiláció. Ugyanakkor egyénileg mi vagyunk a legjobb helyzetben, anyagi és érvényesülési tekintetben.
Közösségileg mi vagyunk a legkevésbé megszervezhetôk. Ugyanakkor megtámadhatatlanok vagyunk.
Helyzetünknél és körülményeinknél fogva rendkívüli mértékben hasznára lehetnénk az anyaországnak,
anyagilag is és politikailag is, de a rendszerváltoztatás óta nem intézményesült olyan átfogó, megoldást ígérô,
egységesítô rendszer a diaszpóra megszervezésére, ami cselekvô tényezôvé alakítaná a diaszpóra anyagi,
politikai, szellemi, kapcsolati képességeit.
Csak egyet említsünk: ha néhány százezer nyugdíjas nem a helyi bankban tartaná megtakarított pénzét,
hanem külföldön is mûködô magyar bankokban, azzal magyar vállalkozásokat lehetne finanszírozni, amely
összeg az ország pénzügyi mérlegében jelentôs aktívát képezne. Minden csak szervezés kérdése. De szervezni
is csak olyan közegben lehet, amit elôzôleg idealisztikus alapon elkötelezetté ötvöz a célratörô nemzetpolitika.
Hódi Sándor a szórványnemzetrész problémáinak egyik legnagyobb ismerôje megfogalmazásában: „A
nemzethez tartozás közösségi sorsvállalást jelent. ... A korszerûség szellemében, a szubszidiaritás elvén új
nemzetstruktúrát kell létrehozni, amely szellemi, gazdasági és kulturális téren egyesíti a szétszabdalt állapotban
lévô, politikailag autonóm nemzetrészeket. ” Idézet bezárva.
Ez már a nemzetegyesítés szervezeti, mûködési területe.
A diaszpóra távolról sem egységes képlet. A szétszórtan élô embereket nem lehet megszavaztatni, akik
egymást sem ismerik, azok nem alkotnak demokratikusan képviselhetô közösséget. A nyugati szórvány minden
tekintetben, természetében és igényeiben teljesen más, mint a kárpát-medencei szórvány. Sem összességében,
sem kisebb egységében nincs területi, települési, kultúrtáji származási kötôdése.
Minden helyi összesereglésünk az éppen egymás közelébe kerültek amorf összességébôl képzôdik, idegen
környezetben, és válik kulturális nemzeti mikrótársadalmakká, különbözô értékalapon, mint egyházközség,
iskola, ifjúsági foglalkozás mint tánccsoport és a cserkészet, sport, kulturális, társadalmi, bajtársi vagy szakmai
egyesület, szövetség vagy intézmény stb. keretében. Ezek képezik a diaszpóra látható és támogatásra érdemes
és alkalmas részét. Ezt célozta meg a Magyarok Világszövetsége a két háború között, ezt a feladatot hanyagolta
el a rendszerváltoztatást követô idôben a Magyarok Világszövetsége. A külföldön élô magyaroknak ezt a felkereshetô részét célozta meg a jelenlegi kormányzat nemzeti
együttmûködési stratégiája. Ha ezen a téren az ígéreteknek megfelelô eredményt tud majd felmutatni a jelenlegi
hivatalos törekvés, akkor – méltán mondhatjuk – hatalmas munkát végez, és évtizedes mulasztást tesz jóvá,
amennyire még lehet.
Meg kell azonban mondani azt is, hogy ilyen feltételezett maximális eredmény – tehát abban az optimális
esetben is, ha sikerül minden lehetôséget kihasználni az egyesületek, egyházközségek, magyar házak, minden
egyéb meglévô nemzeti megmozdulások virágzóvá tételével – mindez a diaszpóra összességének csak néhány
százalékát érinti. Ez mutatkozik meg abban, hogy Sydney mintegy húszezer nagyarjából talán ha ezer
megjelenik évi átlagban valamilyen magyar összejövetelen. Ez mindössze gyenge 5 százalék.
Ebbôl az következik, hogy a diaszpóra beépítése a nemzetegyesítés programjába, két különálló feladatot
kíván. Egyik az önszervezôdô magyar egyesületek, egyházközségek, kulturális szervezetek, iskolák, sajtó
támogatása Magyarországról. Ennek érdekében jött létre a Magyar Diaszpóra Tanács a világon szétszórtságban
élô magyarság szervezeteinek közös fóruma, tavaly november 17-én. A másik, nagyobbik feladat:
megközelíteni a magyar szervezeteken kívülieket, felkelteni érdeklôdésüket a magyar nemzet dolgai iránt. Ez a
nehezebb feladat, ezért evvel kell behatóbban foglalkozni.
Semjén Zsolt, aki ennek a történelmi feladatnak elkötelezett vezetôje, mondta errôl az alábbiakat:
„Összeírnánk minden magyart egy összmagyar regiszterben. Ez azért fontos, mert a magyar nemzet
világnemzet lett, abból kifolyólag, hogy az emigráció szétszórtan él a világban. A nyugati magyarság, az
emigráció megtartása pediglen speciális kapcsolatokat igényel – a negyedik, ötödik generációtól már nem
reális elvárni, hogy úgy beszéljenek magyarul, mint az itthoniak. Ezért az egyik javaslatom, hogy az emigráns
szervezetekben, mondjuk az Egyesült Államokban, legyen a magyar mellett egy angol nyelvû szekció is, ahol a
negyedik ötödik generációs magyarokat kell megtartani a magyarságban – még ha az angol nyelviségben is. Ez
a fajta kapcsolattartás az ô identitásukat megerôsíti. Gazdasági beruházás esetén meg lehet nézni, hogy az
adott térségben hol vannak magyarok, akiknek a befolyása, kapcsolatrendszere segítség lehet ilyen szempontból
is. De az sem elhanyagolható, hogy ha van egy magyar ügy – mondjuk a szlovák nyelvtörvény, ami sérelmes a
szlovákiai magyarság, tehát az egyetemes magyarság számára – akkor mozgósíthatjuk a világ magyarságát a
magyar ügy mellett. Óriási erô van ebben”
Így érvelt a miniszterelnök-helyettes, rámutatva a feladat lényegére: tudni kell minden magyarról,
amennyire csak lehet. Sajnos, nem fejtette tovább a gondolatot, nem ndokolta, hogy miért kell tudni minden
magyarról, és miként történjen minden magyar összeírása. Nyilatkozata többi részében visszatért a
közösségekbe szervezhetô magyarokra. Minket pedig nagyon érdekelne, hogy gondol-e a magyar kormányzat a
külföldi magyarság 95 százalékára?
Az elfelejtett többség beépítése Többször szóvátettük itt Ausztráliában, hogy a nyugati szórvány beépítése a magyar kultúrális egységbe
anyaországi felelôsség és kötelesség, csakúgy mint az elszakított területek esetében. A nyugatiak, magyarságuk
megtartásán kívül, fontos erôforrást jelentenek a szülôföld magyarjai számára.
Befogadó országaikban ott találjuk ôket magas részaránnyal a szellemi, ipari, kereskedelmi, oktatási,
diplomáciai, lelkészi, orvosi, katonai és tudományos pályákon. A kifosztott, hátramaradt, gyors fejlôdésre
képtelen Magyarországnak égetôen szüksége van minden olyan segítségre, amit a nyugatra kerültek adni
tudnának szellemi, anyagi, kapcsolati és minden egyéb téren.
Súlyozza a témát az a sajnálatos tény, hogy az elvándorlás nem csak a múlt problámája, hanem a jelené és
a jövôjé is. Manapság tízezrek dolgoznak idegenben, és alig egy éve tudatták odahaza a fiatalsággal, hogy
Franciaország megnyitotta kapuit korlátlanul a magyar munkavállalóknak. Gondolhatjuk, hogy nem söprû meg
lapátnyél mellé keresnek izmos legényeket, hanem olyanokat, akiket az ország iskolái, egyetemei értékes
teremlôi munkára készítettek elô.
Az Orvosi Hetilap közli február közepén, hogy a migráció olyan méreteket öltött, mintha Magyarországon
már egyetlen orvos sem kapna diplomát – az évente végzô ezer orvosra tavaly már 1200 elvándorló jutott,
ennyien kérték a külföldi munkavállaláshoz szükséges hatósági igazolásokat. Az egészségügyi ellátást
átmenetileg az Erdélybôl áttelepedett orvosok mentik meg.
Nemcsak az orvosokra gondolva, de minden egyéb foglalkozási ág megszenvedi az elvándorlást. És ez a
folyamat idestova egy évszázada tart, váltakozó hullámokban.
Nem szabadna elengedni a kezüket, és ha már elmentek, kiépített szervezettel kellene élô kapcsolatot
tartani velük, biztatni ôket a hazatérésre. Ennyi érvágást nem tud elviselni az ország. Valami rendkívülit, valami
nagyon eredményeset kell tenni. A képzett emberfôvel – már Széchenyi figyelemeztetett – gazdálkodni kell.
Semlyén Zsolt tehát említette a regisztert, minden fellelhetô magyar számbavételét. Ez járható út, ezt a
gondolatot kell követni. Személyesen, személyi érték szerint kell bekapcsolni valamilyen magyarországi
szellemi vagy gazdasági mûhelybe mindazokat, akikben az érték mellett felkelthetô az érdeklôdés
Magyarország iránt. Ehhez a célhoz megfelelô intézményt kell létrehozni, nem pedig valami együgyû „többség
dönt” alapon – beszélgetô, konferenciázó, jövôre is találkozunk – asztaltársasághoz alkalmilag odainvitálni.
Ha a másfélmilliós nyugati diaszpóra szerény tíz százaléka beépítkezik a magyar tudományos, üzleti,
szellemi, társadalmi életbe, és szerény húsz százaléka a magyar idegenforgalomba, akkor megvalósulna az, amit
a Magyar Élet Falinaptára februári oldalán idézünk Semjén Zsolttól, ami így hangzik:
„Nemzetpolitikánk filozófiai fundamentuma: minden nemzet egyszeri és megismételhetetlen érték. Olyan
értékgazdagság, amit csak ô adhat az egyetemes emberiségnek. Ebbôl pedig az következik, hogy minden nemzet
– így a magyar nemzet – alapvetô küldetése, hogy magát megôrizze, saját értékeit kibontakoztassa és
fölmutassa.”
Nagyon egyetértünk vele, és hozzátesszük: életbevágó érdek, hogy a nemzetegyesítés programja úgy
valósuljon meg, hogy a világ magyarságát behálózó csatornákon állandó csúcsforgalom legyen. Százféle ötlettel lehet és kell elérni azt, hogy a diaszpóra magyarja személyéhez szóló érdeklôdésnek érezze a
megközelítést a magyarországi szervezet részérôl.
Az unokanemzedék megközelítése.
A második, harmadik generációban elhalványul a magyarságoz tartozás tudata. Ez lehet akár természetes
is, ha a szülôk, nagyszülôk elhanyagolták ezt az érdekes és talajtalan, inkább csak érzelmi identitást
megteremteni, de miért ne lehetne ennek ellenére is felkelteni a nemzeti származás iránti érdeklôdést
intézményesen. Ismert attitüd, hogy serdülô korban a környezethez tartozás igénye erôsebb, mint akár a családi
miliôben való egyéniség-kibontakozás. Késôbb ez megváltozik. Nem mondanám, hogy érettebbé válik az elme
mégegy 15 év alatt, de 30 évesen már ráérünk magasabbról szemlélni az élet valóságait, és benne mi magunkat.
Ez hozza elô az identitás kérdései iránti igényt az érett felnôtt korban.
Amikor a múlt század derekán megérkeztünk ide, Ausztráliába, tizenéves fiataljaink elôtt kitárult egy
finom, puritán angolszász kultúrált társadalom, amibe beletartozni felemelkedés volt a rombadôlt világ
országútjait megjárt fiataloknak, akiknek szülei minden munkát elvállaltak, hogy elveszített polgári világukat itt
megalapozhassák. Jelszó az volt, hogy a mi zátonyra futott életünk maradákát arra kell fordítani, hogy
megalapozzuk gyermekeink jövôjét, olyan jövôt, amiben nem kell nekik nélkülözni, amiben kifejthetik
tehetségüket, és megtalálják törekvéseik jutalmát.
Ebben a törkvésben a szülôk jelesre vizsgáztak. A negyvenes-ötvenes évek bevándorlói megalapozták
utódaik jövôjét. Ennek ára sok esetben az volt, hogy el kellett hanyagolni a magunkkal hozott magyar
kultúrkincsek átadását. Egyetemek és fôiskolák erôsebb idealizmusokat plántáltak beléjük, mint a lenézett,
idejét múltnak ítélt nemzeti, vallási ideológia. Megrôkönyödtünk, hogy fiataljaink a valósággal teljesen
ellentétes képet kaptak például a kommunizmusról, aminek ártalmait mi szenvedtük meg, mi ismertük meg
igazán, ami egészen más volt, mint amit itt az egyetemek sugalltak.
A hetvenes–nyolcvanas évekrôl szóltam, annak a kornak a sajátosságairól. Azóta nagy változás történt
Ausztráliában is, több vonatkozásban. Változott a társadalmi képlet. A mai Ausztrália egészen más, mint amit
akkor megismertünk. A puritán, hûvös, de ôszinte, könnyen kommunikáló, de nehezen barátkozó angolszász
jellegû társadalom vonzó lehetett, mindenképpen karakteres identitás volt. A mai ausztrál társadalom annyiféle,
amennyi hatás érte, a bevándorolt identitások kavalkádja. Ebben benne van a magyar jelleg is, egy színfolt, ami
az ide érkezett és akár az itt született magyar utódok részérôl identitásként vállalható. Azt a körülményt, hogy
nem asszimilálódunk többé, mert a multikulturális társadalomban nincs igazán mivel azonosulni, jól
kihasználhatja a magyar azonosságtudatot felébresztô nemzetegyesítô program. Mi, akik ma itt vagyunk, egy
megôrzött identitásban kapcsolódunk egymáshoz. Megfigyelt jelenség a multikulturális országokban a
származás iránti érdeklôdés reneszánsza.
Egyéni érdekekkel az összmagyarságért Pontosan tíz évvel ezelôtt Canberrában szólaltam fel a Nagykövetség rendezésében megtartott magyar
találkozón, amelynek témája volt: A magyar integráció. Szóltam arról, hogy elûzetésünk által Magyarországot
veszteség érte, ami Ausztráliának nyereség volt abban az építkezô korszakban. „Nagy számú magasan képzett
szakember érkezett ide, továbbá a tizenéves korban érkezett, és magas százalékban ausztráliai egyetemet
végzettek sokasága vette ki részét abból a rendkívül sikeres mûszaki és társadalmi fejlôdésbôl. Beleszülettek
egy olyan fejlesztési lendületbe, amely személyes alkotóképességüket is magasba lendítette, amihez fogható a
magyarországi mûszaki és humán értelmiségnek soha nem adatott meg.”
Említettem, hogy ennek a tapasztalat- és tudáshalmazatnak a mellôzését a magyar fellendülésre
elkötelezett kormányzat nem engedheti meg magának. Természetesen nemcsak az ausztráliai magyarokra
gondolva, hiszen a nagyvilág egész magyarságának megszerzése a történelmi feladat az egész nemzet
szolgálatára. Lehetetlen, hogy ez a mi kormányunk – akkor az elsô Orbán-kormány töltötte negyedik évét –,
amely olyan rátermett és gyakorlatias, elhanyagolhatja azt a mérhetetlenül nagy nemzeti vagyont, amit a sok
tízezer magasan képzett, a világ minden táján fontos pozíciókat betöltô magyar származású egyén képvisel.
Ötletek sokaságával kell elôcsalni a magyar emigráció kincseit. Konferenciákkal, internethálózattal, üzleti,
szakmai, mûvészi összeköttetések létesítésével. A lehetôség szinte kimeríthetetlen. Integrációs ügynökségeket
kell felállítani, és internethálózatba bevonni minden föllelhetô magyart. Egy-két éven belül jó szervezéssel
együtt van a magyar kataszter, minden magyar ivadék E-mail postájában megkaphatja hetenként az integrációs
híreket, magyar lehetôségeket. Angol nyelven természetesen. Jelszó lehet: egyéni érdekekkel az
összmagyarságért.”
Megismétlem, mindezt 2002-ben mondtam el Canberrában, az elsô Orbán-kormány idején. Amit ott
elmondtam, csak egy epizódja volt annak az identitás konferencia sorozatnak, amit Kardos Béla az Ausztráliai
Magyar Szövetség, majd a NSW-i Magyar Szövetség rendezésében tíz éven át szervezett. Nem is említve a
Magyarok Világszövetségében eltöltött tíz év munkásságát, amely idôben az Ausztráliai Országos Tanács
kiküldöttei ezen a feladaton fáradoztak, Kardos Béla mint elnökségi tag, Ábel András, Menyhárt Jenô, és a Magyar
Élet hetilap ezen munkásság közzétételével.
Mind ez a munka, erôfeszítés kárba veszett 2002-ben, amikor a nyerésre álló Fidesz-vezette pártkoalíció
elvesztette a választást. Ez megismétlôdött 2006-ban, így nyolc év állt rendelkezésre a baloldalnak, tönkretenni az
országot. Számunkra ez a nyolc év azt jelentette, hogy mindaz amit tíz éven át elôkészítettünk, elveszett.
Most, a második Orbán-kormány végre olyan helyzetbe került, amiben újra fel lehetett venni a teendôk közé a
nemzeti integrációt. Létrehozta az Országgyûlés a Nemzeti Összetartozás törvényét, amirôl elôadásom elején már
említést tettem.
Reménykedünk, de ugyanakkor nem látjuk kibontakozni a megfelelô méretû felkészülést, amire alapvetôen
szükség lenne annak a történelmi jelentôségû és méretû intézményrendszernek a kiépítésére, ami megfelelne a
meghirdetett programnak, és fôleg megfelel annak, amit a nemzetegyesítés szó kifejez.
Visszautalok arra a részre, ahol jelzem, hogy a diaszpóra beépítése a nemzetegyesítés programjába, két
különálló feladatot kíván. Az egyik a közösségekben szervezett magyarok összessége. Egyelôre csak ezzel foglalkozik a magyar kormányzat, a demokrácia elveinek megfelelôen, képviseleti rendszerben, a Magyar
Állandó Értekezlethez csatlakoztatva, mint egzotikum.
A másik, a nagyobb rész az, amibôl egyénenként kell megközelíteni az összmagyarság részére értékes
réteget. Ezt a sehol nem együtt lévô virtuális képzôdményt nem lehet képviseleti rendszerbe foglalni, csak
intézményesen lehet vele foglalkozni, ami alapvetôen magyarországi központi szervezést kíván. Mindamellett
diaszpóra csomópontokon létrejöhetnek a nemzetegyesítés ügyét támogató értelmiségiek önkéntes tanácskozó
szervei, helyi ismereteikkel támogatva a kapcsolatrendszert, ami egyéneket köt az összmagyarság érdekeit
szolgáló tudományos és szakmai hálózathoz.
Ismét a pszichológus Hódi Sándort kell idézni:
„Elsôrendû feladat a széttagolt magyarság tudásának, szellemi potenciáljának a koncentrálása, és az
összmagyar tudásszint növelése, amire a világháló lehetôséget kínál. A világháló a virtuális térben lehetôvé
teszi a magyar nemzet újraegyesítését. A virtuális térben ugyanis nincsenek határok, az eszmék cseréjének, a
kapcsolatok létrejöttének nem állja útját semmi. A világhálón közkinccsé váló nemzeti kultúra erôsíti az
emberek önbecslését, nemzeti tudatát és identitását. Önmagunk és nemzeti közösségünk vállalása a nemzet
felemelkedésének az egyik legfontosabb mozgató rugója. A felemelkedés ugyanis sokkal inkább egy-egy nemzet
tagjainak a magatartásán, jellemvonásain múlik, semmint az infrastruktúrán, munkaerôn, nyersanyagon vagy
más gazdasági adottságokon.”
Ez lenne tehát a nemzetegyesítés globálisan, vagyis az internacionalista globalizmus veszélyeit elhárító
magyar nemzeti globalizmus.
7 megjegyzés:
Amikor Csapó Endrétöl, Lipták Bélától és a többi, csodás, idegenbe szakadt Fáklyavivötöl olvasok, nyugtalan szorongás fog el: vajjon meddig még ? Meddig hallatják a hangjukat - érettünk ?
Abban a véletlen szerencsében volt részem, hogy ma este tanúja voltam egy szkájp beszélgetésnek Pécs - Budapest - Dél-Afrika háromszög vonatkozásában.
Ide vonatkozóan volt egy érdekes megjegyzés. Elmesélte az öreg (75 éves, 56-os disszidens, a testvére Ausztráliában kötött ki) hogy mi a magyarság vonatkozásában a képlet odakint. Hogy az unokák generációja már inkább nem beszéli a magyart. Azt is, hogy hallja az Orbán beszédeket és ígéreteket. Meg azt is, hogy ezzel egy a baj - hogy nem csak beszélni kéne róla, hanem valakinek csinálni is, ami az anyaországgal való kapcsolat tartást és az anyanyelvi kultúra ápolását illeti. Na, és a lényeg itt jön, mert ez eddig közhely szinte. Az, hogy ő, mint kint élő, autentikus szemtanú azt mondja: "Uraim! Utánunk az özönvíz. Nem lesz utánunk már senki itt, aki tud magyarul..."
Érteni lehet, hogy ez nem apátia? Hanem megadás? És ebben van a feszültség?
És fel lehet tenni a kérdést: mennyiben tud MÁS lenni a közeli, határon túli magyarság asszimilációs képlete? Van? van? Vannak rá forgatókönyveink?
Ide is egy példa. Szép nemzetösszetartó szólamok tanúi vagyunk mostanság. Elért eredmények, vállveregetés. Önvállveregetés. Színváltás: helyi gimnáziumban igazgató választás, a helyiek mind fideszesek, a megye fideszes, jobboldaliak vagyunk, kéremszépen. A diri-székre ketten pályáznak: a régi és egy határontúli (amúgy kiválóság és prominens, de ezt a kutya sem tudja róla). Ami itt a "látlelet": mindenki összefog a határontúli ellen, hogy mit akar itt ez az "idegen" (szándékosan nem írok az idegen helyett más szót)
Konklúzió: húzzon el mindenki a picsába? Vagy "utánam az özönvíz"? ha érteni....
Fájdalmas témát vetettél föl: a beolvadás rettenetét. Ez foglalkoztat, nyugtalanít halálosan engem is, rózsásabban én sem látom, mint dél-afrikai, idös magyarod. Ne feledd azonban, minél népesebb a diaszpóra, annál több a remény, hogy megmarad.
Dél-Afrikában egyetlen magyart ismertem, professzor dr. Héjja Andrást, sosem faggattam ott élö magyarok felöl, nagy mulasztás !
Sokan nem lehetnek. Egy baráti házaspár vándorolt ki Németországból nemrégiben, már másodszor kezdve Johannesburgban új életet. Tán tölük értesülök egyszer.
Minél népesebb a díszpora?
Amikor a harmadik generáció "asszimilálódik", már nem tanulja meg a magyar nyelvet, akkor teljesen átértékelődik a "megmaradás" szó jelentése.
Régi törvény: az iskola és a templom nemzetmegtartó tényező. Új törvény: ebben a globalizált, szekularizált világban jelent-e valamit pluszt egy nemzethez tartozás, ott "idegenben"?
Nem véletlen a blogom elején a kiírt idézet: "minden bölcsesség paradoxonban végződik" ---> egy sor átgondolásra való téma.
Tőlünk északra, a felvidékiek közt egyre nagyobb erővel megfogalmazódó igény: egy, a nemzeti minimum mentén való, valóságos összefogás. Ez a megmaradás alap és előfeltétele. Hogy szétszóratásban ezt miképp valósítható meg, mikor a diaszpórában élő magyarság 95 %-a bármiféle (egyházi vagy magyar házak általi) összefogás és szervezetek által elérhetetlen? Én nem tudom....
katicabog ! esetleg még a komplexitás érdekében vedd a témához ezt is:
http://lellemese.multiply.com/journal/item/48 - a hozzászólásokkal együtt :)))
Nem csak hogy elolvastam, de magam is hozzáfüztem - egy idézetet, éppen a Te egyik oldaladról, mert odaillö volt !
Barlangászunk sorait az almakft-röl megírta, teljes a kép akkor lesz, amikor valamennyi beltag föltünik Nálad.
juhorka "csendben" járt már, szétnézett az ajánlott linkek és talán a kontaktjaim közt (gondolom, levonta a szükséges következtetéseket) és távozott. :D
Megjegyzés küldése