lellemese

Jó reggelt, szép napot, aranyos Lányok, kedves Fiúk! Ma nemes kosztolányi és felsőlehotai Kosztolányi Ágoston, bankpénztáros unokájáról fogok beszélni, akinek esetében el nem tudom képzelni, hogy miért is nem öröklődtek a titulusok - de tény, hogy Kosztolányi Dezsőnél lényegében sehol nem esik szó róla. Mindenesetre a nagypapánál maradva, idézzük fel róla, hogy ő az 1848/49-es szabadságharc honvédszázadosa volt, Bem seregében szolgált (személyesen ismerte Kossuth Lajost, sőt beszélgetett Petőfi Sándorral is); ráadásul ő tanította meg írni-olvasni és angolul az unokáját. Könnyű így pályát kezdeni - mondhatnánk, de visszatekintve már tudjuk: ezt is el lehet rontani. Ahogy Kosztolányi Dezső (1885-1936) is megnehezítette a kezdetekben a maga életét: a mi jó Dezsőnk Szabadkán lett gimnazista, de egy önképzőköri konfliktusa miatt (magyartanárára tett megjegyzést) kicsapták, ezért magántanulóként, Szegeden tette le az érettségit. Hogy mit mondhatott a magyartanárára, azt nem tudom, de feltételezem, hogy olyasmiért mostanság nem dobnak ki diákokat, merthogy napjainkban már az is bocsánatos bűn, ha a nebuló leköpi vagy elagyabugyálja a pedagógust - de hisz tudjuk… Tizennyolc évesen (1903) Budapestre ment, s beiratkozott a bölcsészkar magyar–német szakára. Itt hamarosan megismerkedett (és barátságot kötött…) Babits Mihállyal, Juhász Gyulával. Életreszóló cimboraságba került Karinthy Frigyessel, aki - Istenem, micsoda idők jártak akkor!… - ez idő tájt éppen matematikával és fizikával foglalkozott. Egy év múlva már a bécsi egyetemen tanult, ahol Hegel filozófiájáról, Grillparzerről, Schillerről hallgatott szemináriumokat. 1905-ben hazatért, de nem ám az egyetemre, hanem a sajtóba - ugyanis újságíró lett. Első cikkei a Szeged és Vidékében, illetve a Bácskai Hírlapban jelentek meg, majd a Budapesti Napló kérte fel munkatársnak Ady Endre helyére, aki akkor épp Párizsból küldte tudósításait. Ne is menjünk tovább Adynál, hiszen kettejük csetepatéja a XX. századi magyar pletykairodalom egyik legizgalmasabb témája: tulajdonképpen nem is igazán érthető, hogy ez a haddelhadd miért is nem járt még nagyobb visszhanggal. Voltaképpen két zseniális költő vitájáról van szó, amely olykor akár az alpári szintet is elérte. Az úgy kezdődött - legalábbis a kívülállók számára -, hogy valaki visszaütött… Ám ami tény az ez: 1907-ben megjelent Kosztolányi első verseskötete, a Négy fal között – amelyet általában nagy elismeréssel fogadtak - egyedül Ady bírálta a munkát. Ady recenziójának lényege az volt, hogy szerinte Kosztolányi "irodalmi író", aki nem életdokumentumokat ír, hanem irodalmi témákat versel meg. Kénytelenek vagyunk megállapítani, hogy az "irodalmi író" kategória nem értelmezhető százszázalékos pontossággal. Igenám, de Kosztolányi sem volt kispályás, már azért sem, mert utóbb kilenc cikket írt Adyról. Az írástudatlanok árulása (Különvélemény Ady Endréről) című dolgozatában Kosztolányi egyebek közt a következőket mondja: "Úgy látszik, Ady hisz abban, hogy a Ma, mely tegnap még dicső Holnap volt, és holnap már rút Tegnap lesz, nem hasonlít lényegében minden siralmas naphoz, mely a világ teremtése óta lepergett a boldogtalan, szenvedésre és halálra rendelt emberiség fölött, s abban is hisz, hogy évezredek lesújtó tapasztalata egyszerre semmivé válik… pesszimizmusa ennélfogva nem mély, csak külsőleges. Alapjában egy felületes, könnyen hívő optimizmus lakozik benne." Istenem, hogy ez a géniusz mennyi energiát fordított Ady agyagba döngölésére! Az ember elmélázik, hogy vajh mit tenne ma bármelyik Kertésszel… (Sanszos, hogy úri mivoltát meghazudtolóan pökne egyet, s csak menne tovább, hisz a senki-Adyval azért érdemes volt hadakozni - de két duplasenkivel… Ugyan minek?…) Szép, költői napot Mindenkinek! A Lányoknak puszi, a Fiúknak parola:)))

 Kosztolányi és Karinthy között legendás barátság volt.
Kosztolányi Dezsőné könyvéből, a Karinthy Frigyesről-ből idézek:
"Külsőben semmiképpen sem hasonlítottak egymásra, annál inkább lelki alkatban. Mindketten rendkívül érzelmesek, kamaszosan játékosak, konvenciómentesek.
Fütyültek minden hivatalos tekintélyre, a sajátjukéra is.
Kosztolányi akaratlanul is tudott tekintélyt tartani, míg Karinthyval mindenki, még a környezetébe került legsilányabb szellemű ember is frère et cochon módján bánt, vagyis mintha együtt őrizték volna a disznót."
Nem csak másokat, nagyon gyakran egymást is becsapták.
Az egyik kedvencük volt, a telefonos vicc(persze ezeket semelyikük se vette komolyan) Harmos Ilona-Kosztolányi felesége a következőképpen emlékszik ez egyik ilyen tréfára:
"Nagy Lajos volt nálunk, amikor megszólalt a telefon. Karinthy hívta a férjemet.
- Add ide a kagylót, én is akarok vele beszélni- intett Nagy Lajos.
- Egy tisztelőd van éppen nálam, szeretne néhány szót szólani veled- mondta tréfásan a férjem a telefonba. Tudta, hogy Nagy Lajos is tréfálkozni akar.
- Á, úgy?- húzta ki magát Karinthy a vonal végén.
- Olvastam Karinthy úrnak most megjelent művét- kezdte nagy alázatossággal a szót Nagy Lajos a telefonban. - Valóban? - kérdezte Frici önelégülten
- És ha szabad tudnom, mi a véleménye róla? - várta a dicsérő szavakat, amelyek hivatva lettek volna néhány órányi önbizalmat biztosítani számára.
- Az, hogy ennél nagyobb marhaságot, ennél ostobább hülyeséget, még nem olvastam.
- Úgy? Kivel beszélek kérem ha szabadna tudnom? - feszengett a vonal másik végén Karinthy. Férjem kivette a kagylót Nagy Lajos kezéből és sietett megnyugtatni barátját, hogy csak Nagy Lajos tréfált, nem egy komoly olvasó."

Kosztolányi Dezső Nero-regénye, "A véres költő" tíz idegen nyelven is megjelent (angol, cseh, finn, horvát, német, olasz, orosz, örmény, román, szlovák); az egyik elé Thomas Mann a következő előszót írta (részlet):
"Kedves Kosztolányi;
Ön szokott formában szabad és szilaj, valahogy nem-sejtett könyvet adott.
A művészetről és művészéletről való kaján és szemérmetesen-büszke tudását beleömlesztette a véresen-fájó dilettantizmus regényébe, s ezáltal elmélyítette az élet minden mélységét és mélabúját, minden borzalmát és nevetségességét.
Irónia és lelkiismeret: ez a kettő egy, s ez alkotja a költészet alapját.
Nero sokszor vad, féktelen és nagy, kétségbeesett ájultában: de mint alakot föléje helyezem Senecát, ezt a mesterien-sima költő-udvaroncot és sophistát, aki azért valódi bölcs, igazán nagy irodalmár, és akinek utolsó órái annyira megráztak engem, mint kevés dolog az életemben és művészetben.
Pompás az a jelenet is, hol ő és a császár kölcsönösen felolvassák költeményeiket és kölcsönösen hazudoznak egymásnak.
De ez a jelenet nyilván nem is hasonlítható a másik átható szomorúsághoz, mely nekem az egész munkában a legkedvesebb, ahhoz, ahol Nero fokozódó dühében és gyötrelmében, mint igazán és emberien sértett, hiába akarja megszerezni Britannicus kartársi bizalmát, aki a Kegyet, a Titkot bírja, aki költő, s aki művészvoltának csöndes és idegen önzésében a gyámoltalanul-erőszakos császárt közönyösen ellöki magától - a pusztulás felé.
Igen, ez jó, ez kitűnő, ez mesteri.
Örvendek, kedves Kosztolányi, hogy Önt mások előtt is üdvözölhetem e szép munkája alkalmából. A magyar névnek, melynek Petőfitől és Aranytól kezdve Adyig és Móricz Zsigmondig annyi hirdetője akadt, új becsületet hoz majd, és ifjúi nevét még inkább azok sorába lépteti, akik ma Európa szellemi és műveltségi életét jelentik.
München, 1923. május 23.
Igaz híve: Thomas Mann”
(A képen: Néró, a véres költő - díszletterv, Magyar Televízió - 1985)