A szó alkímiája
Íme, egyik rögeszmém története.
Már régóta azzal hivalkodtam, hogy hatalmamba kerítettem minden elképzelhető tájat, s nevetségesnek találtam a modern festészet és költészet hírességeit.
Szerettem az együgyű festményeket, szemöldökfa-díszeket, díszleteket, bohóc-vásznakat, cégéreket, népies metszeteket; a divatjamúlt irodalmat, egyházi latint, fogyatékos helyesírású erotikus könyveket, őseink regényeit, tündérmeséket, gyerekkönyvecskéket, ódon operákat, bárgyú refréneket, naiv ritmusokat.
Keresztes háborúkat álmodtam, fölfedező utakat, melyekről nem maradt leírás, történelem nélküli köztársaságokat, elfojtott vallásháborúkat, erkölcsök forradalmát, fajok és világrészek áttelepítését; hittem minden varázslatban.
Kitaláltam a magánhangzók színét! - Éj A, hab É, rőt I, kék O, zöld Ü. - Megszabtam minden egyes mássalhangzó formáját és mozgását, s azzal hízelegtem magamnak, hogy ösztönös ritmusokkal olyan költői nyelvet teremtek, amelyet ma vagy holnap minden érzék föl tud majd fogni. A fordítást fönntartottam magamnak.
Először mindez csak tanulmány volt. Csöndeket, éjszakákat írtam meg, lejegyeztem a kifejezhetetlent. Szédületeket rögzítettem.
*
Nyájaktól, madaraktól, pórnőktől messze távol,
mit ittam ott térden a part füvében,
szelíden suttogó mogyorófák között,
egy langyos és zöld délután ködében?
Mit ihattam az ifjú, hűs Oise-ból,
- néma szilfák, virágtalan fű, borús ég fenn! -
sárga kelyhekből, kunyhóm otthonától
messze? Aranynedűt, verejtékeztetőt.
Kancsító kocsmacégér voltam ott.
- Vihar söpört az égen át. S hogy jött az esti fény,
a fák vizét beitta mind a szűz homok.
Az Úr szele jeget vont a tócsák vizén.
Sírtam, aranyat láttam - s nem tudtam inni én.
*
Nyár, reggel négy óra, a lágy
szerelemnek még tart az álma,
s gőzölgi a hajnali pára
a dús est illatát.
Lenn a nagy szérűn, melyen át
a Heszperida-kerti nap száll,
sürgölődik - ingujjasan - már
egy csapat Ács.
Készítik mohasivatagban
békén a szép mennyezetet,
melyre majdan
fest a város ál eget.
Értük - kedves munkások ők,
Babilon-király szolgahadja -
Vénusz! hagyd ott a szeretők
szép szívét pillanatra.
Pásztorok királynője, tedd:
kapjon a munkás torka bő szeszt,
s erőik békén legyenek,
míg dél lesz, s várja a tenger fürdője őket.
*
A költői ócskaságoknak nagy szerepük volt az én szó-alkímiámban.
Hozzászoktam az egyszerű hallucinációkhoz: egy gyár helyén egész világosan egy mecsetet láttam, angyalok rezesbandáját, hajtókocsikat a mennybolt útjain, szalont egy tó mélyén; szörnyetegeket, rejtelmeket; egy vaudeville-cím borzalmakat villantott föl előttem.
Mágikus szofizmáimat ezután szóhallucinációkkal fejeztem ki.
Végül már szentnek éreztem lelkem zűrzavarát. Tétlenül álltam, súlyos láz martaléka voltam: irigyeltem az állatok boldogságát - a hernyókat, melyek az árnyvilág ártatlanságát jelképezik, a vakondokat, a szüzesség álmát!
Jellemem megkeseredett. Románcfélékben mondtam búcsút a világnak:
Dal a legmagasabb toronyról
Jönne, jönne immár
a kor, mit a szív vár.
Annyit tűrtem ím, hogy
most feledek már csak.
Félelmek és kínok
föl a mennybe szálltak.
S beteg szomjúság lep,
erembe homályt vet.
Jönne, jönne immár
a kor, mit a szív vár.
Mint a rét, mit csöndjén
mély, mély feledés lep,
rajta giz-gaz, tömjén
dúsan nyitnak, érnek,
s mocskos legyek döngve
köröznek fölötte.
Jönne, jönne immár
a kor, mit a szív vár.
Szerettem a pusztaságot, a kiégett szőlőskerteket, fakó boltokat, meglangyosodott italokat. Bűzös utcákon vánszorogtam, s hunyt szemmel ajánlkoztam föl a napnak, a tűz istenének.
"Tábornok, ha akad egy ócska ágyú romba dőlt bástyáidon, bombázz minket kiszikkadt rögökkel. Célozz a fényes áruházak kirakatába! a szalonokba! Porával zabáltasd meg a várost. Oxidáld meg az esőcsatornák száját. Zudits csordultig izzó rubinport a budoárokba..."
Ó! a szúnyog, megittasodva a csapszék vizeldéjén, amint a kerti borragóba szerelmes, s elenyészik egyetlen napsugárban!
Éhség
Étvágyam, ha ébred, már csak
földre és kavicsra támad.
Ebédem csak levegő,
szén, vas érce, sziklakő.
Fordulj, éhem, legeléssz
a hangamezőn.
Szulák kelyhén vidám méz
vár mérgezőn.
Itt a sziklatörmelék, rágd,
edd a templomból a téglát,
s szürke rétek kenyerét, a
régi vízár hordalékát.
*
Szárnyast falt és köpve tollas
étke pelyhét, vak dühében
lombok árnyán nyítt az ordas:
magam én is úgy emésztem.
A saláták, a gyümölcs
már csak a szüretre várnak;
de a sövény pókja fönt
nem zabál, csak ibolyákat.
Hunyni! forrnék bugyborogván
oltárodon, Salamon.
Kifut levem, foly a rozsdán
s eloszlik a Kédronon.
Végül, ó boldogság, ó, értelem, elhárítottam az égről az azúrt, mely feketeségből támadt, s éltem, arany szikrája a természet fényes tüzének. Örömömben a lehetőségig téveteg és hóbortos kifejezést vettem föl:
Megvan, újra éltet!
Mi? - az örökélet.
Tenger s nap ölén egy
lángba forr.
Halhatatlan lelkem,
álld a szavadat,
bár az éj kietlen,
s tűzben ég a nap.
Jó az embereknek
mértékét levetned,
törtessen a had!
Szállsz te már, magad...
Nincs több remény már, sem
orietur ím,
Türelem, tudás: nem
biztos, csak a kín.
Nincs már nap se más,
Szép selyemparázs,
a te heved
parancsolat.
Megvan! Újra éltet!
Mi? - az örökélet.
Tenger s nap ölén egy
lángba forr.
Meseopera lettem: láttam, hogy minden egyes lény végzete a boldogság: a cselekvés nem azonos az élettel, csak egyik módja annak, hogy elkótyavetyéljünk némi erőt - kimerülés. Az erkölcs az elme gyöngesége.
Úgy gondoltam, minden egyes élőlényhez több élet tartozik. Ez az úr nem tudja, mit tesz: voltaképpen angyal. Ez a család itt egy fészekaljnyi kutya. Egyesek előtt egészen fesztelenül társalogtam valamelyik másik életük egy-egy pillanatával. - Így egy sertés volt a szeretőm.
Az őrületnek - annak, amelyet már zárt intézetbe csuknak - egyetlen szofizmáját sem felejtettem el: sorra el tudnám ismételni valamennyit, ismerem hozzá a módszert.
Egészségem megrendült. Jött a rémület. Több napos álomba zuhantam, s amikor felébredtem, folytattam a legnyomasztóbb álmokat. Megértem a pusztulásra, s gyöngeségem veszedelmes úton elvezetett a világ szélére, és Kimmériának, az árnyak és örvények hazájának határára.
Utaznom kellett, szórakoztatnom az agyamban fölgyülemlett bűvöleteket. A tengeren, melyet úgy szerettem, mintha valaminő szennyet kellett volna lemosnia rólam, láttam, amint földereng a vigasztaló feszület. Kárhozatra ítélt a szivárvány. Végzetem a Boldogság volt, az volt a férgem, lelkifurdalásom: életem mindig sokkal hatalmasabb lesz, semhogy egészen odaáldozhatná magát a szépségnek és az erőnek.
A Boldogság! Az ő foga intett, halálos-édesen, kakasszókor - ad matutinum, Christus venit-kor - a legkomorabb városokban:
Évadok, paloták!
Tiszta szív van-e hát?
A boldogság kincse vár rád:
Jártam mágus-iskoláját.
Üdv őnéki, amikor
a gall kakas szava szól.
Ah! vágyam már sohasem kel;
ő vállalta életem fel.
Testet- lelket fog e báj,
s minden erőm oda már.
Évadok, paloták!
Jaj! a perc, ha odavesz,
pusztulásom perce lesz.
Évadok, paloták!
*
Mindez elmúlt. Ma már tudom köszönteni a szépséget.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése