Életre hívod őket s temeted,
Míg lészen egykor egy Akol, egy Pásztor, -
Világok sorsát tartó tenyered,
Mondd, elhullatja mostan a magyart?
Élete fényes szálát elszakasztod,
Hogy hulljon, mint egy csonka törött kard
Az űrön át a végtelen sötétbe?
Eldobod, mint egy kihűlt csillagot?
Mi sorsra tartod, Úristen, mi végre?!
Mai sorsa talán csak lepkeálca,
Melyből kiszáll a fényes légi vándor?
Vagy eltört sorsán a fekete pálca?
Ne csodáld, Isten, ha akad oly bátor,
Keserű szívvel aki zaklat s kérdi:
Meguntad, Uram, mivelünk beszélni?
Némely kis áldozatot mi is hoztunk
Tépett szívekből, sűrű anyakönnyből,
S rosszabban, mint más, mi sem imádkoztunk!
Kezed bennünket mégis mélybe intett,
Isten, Úristen, miért épp csak minket?
Vagy azt akarod: szertehúzó vérünk
Minden csöppje a kíntól fusson össze,
S a szenvedés tüzében összeégjünk,
Összeforrjunk, pártos szívek örökre?
Azért büntetsz? Avagy mit akarsz vélünk?
Isten, Úristen, ítéletes lépted
Népek sírkövén egykedvűn kopog,
Mondd, hát igazán olyan mindegy Néked.
Ha nem dícsérnek magyar templomok,
Kik benned bíztak eleitől fogva?
Tudom, hogy Tőled nincs föllebbezés.
Uram, és Igéd, mint kőszirt, kemény,
Te magad vagy a zordon Végezés,
Népemért Véled mégis vívok én!
A magányban, a pusztán szembeszállok
Véled, Isten - és érzéseim árja:
Ima, fohász vagy lázadás, vagy átok
Ostromol, míg a kőszirtet kivájja.
Úristen, aki nemzetekkel játszol,
Életre hívod őket s temeted,
Míg lészen egykor egy Akol, egy Pásztor.
Világok sorsát tartó tenyered
Nem hullathatja el most a magyart!!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése