Pages

Bakó Béla: Új polgári kaszinó

0 Comments
Prológus
Érdemes történelmi környezetbe ágyazva végignézni a „kaszinó-mozgalom” nyomán létrejött civil kezdeményezéseket, mely megmutatja, hogy a 19. században pár ember elgondolása nyomán hogyan szerveződött elsőként a Nemzeti Casino, hogyan követték az utódok, miként igazodtak egyéni értékeik és szükségleteik alapján. Ezek mentén érdemes elgondolkozni azon, hogy vajon képesek-e a jelenkori civil szerveződések a Reformkorban felvállalt feladatok ellátására? Léteznek-e a 19. századiakhoz hasonló kaszinók? Mit csinálnak? Mik a problémáik? Mire volna szükségük a jobb működéshez? Lehetséges volna-e egyfajta networkben összekapcsolni őket? Mire volna szükségük ehhez? És ami a legfontosabb kérdés, hogy milyen hatást válthat ki az így kialakuló párbeszéd, „eszmesúrlódás”?  A rosszkor jött válság azonban lehetőséget is rejt magában. Az egész rendszernek megújulására volna, van szüksége, olyan mértékűre, mint amilyen annak idején a Reformkorban bontakozott ki, majd két évtizedes megszakítás után 1867 után folyatódott. Szükség van a megújulásra, mert – ahogy Samuel Huntington fogalmaz – „elképzelhető, hogy távlati jövőnket nem a racionalizmus és a felvilágosodás, vagy a sokat hangoztatott – és sokak által egyetemesnek tekintett vagy hitt – nyugati értékek elterjedése fogja meghatározni, hanem az ösztönök, a lokális értékek köré épített értékek és előítéletek köré szerveződő kultúrák.”   Úgy tűnik ennek a megújulásnak a „levezénylésére” együttműködésre, összefogásra volna szükség. Ennek az Új Reformkornak nem sok jele van a mai Magyarországon. Ez azonban nem azt jelenti, hogy nem kellene megpróbálkoznunk vele. A kérdés, hogy hogyan. A magyar társadalomnak érdeke volna az ország szénájának rendbetétele, de szervezetlen, szétzilált, ennek megfelelően nem tud kellő nyomást gyakorolni. A feladat tehát a szervezettség megteremtése, egyfajta párbeszéd kialakítása, melyhez a civil szerveződés, egyesület, közös gondolkodás és hálózatépítés jelentik, jelenthetik a hívószavakat.   Adalékok az egyesületek struktúrájához, funkcióihoz   A történelem mintát szolgálhat, utat mutathat a szervezettség kereteinek kijelölésében. A társas együttlétre és ezen keresztül közvetített műveltségeszmény és társadalmi normák átadására szerveződött társasegyletek egyfajta specializálódásának tekinthetők. Azokra az egyesületekre gondolok itt, amelyek a tudomány, vagy egy-egy műveltségi terület intézményesített terjesztését tűzték ki célul. Ezek a szervezetek egyszerre vállalták magukra a kultúra terjesztését, minőségi fejlesztését, és végezték az adott területen munkálkodók szakmai szerveződésének irányítását és anyagi támogatását. A felvilágosodás egyes elveinek (társaság, a műveltség terjesztése) gyakorlatba ültetésében vezető szerepet játszó társaságok szervezése már a 18. századi Európa összes fontos államában végbement, és Magyarországon is több erre irányuló kezdeményezésről tudunk.   A civil kezdeményezéseket történelmi környezetbe helyezve jól látszik, hogy a társas élet keretei között szerveződött egyesületek, egyletek, körök minden korszakban fontos társadalmi szerepet töltöttek be, létükkel hozzájárultak a közösségtudat, a létbiztonság, az emberi életnek értelmet adó célok, a morális értékek újrateremtődéséhez. A különböző társadalmi rétegeket tömörítő egyesületek működése szorosan kapcsolódott egy-egy település, vidék életéhez, összefüggött a helyi szinten vagy országosan jelentkező politikai, társadalmi, gazdasági törekvésekkel. Bár a jelenkori gondolkodásban kerülnek előtérbe a civil társadalom intézményei, a különféle önszerveződő körök, egyletek és egyesületek megjelenése jóval korábbra, a polgári társadalomszerveződésekig nyúlnak vissza. Magyarországon ez a 18-19. századi civil szerveződések történetében ragadható meg, melynek „kis-aranykora a reformkor idejére tehető. Bár a különféle polgári önszerveződések elemzése nagyrészt a politikum szempontjai alapján vizsgálódik, s egyet kell értenem vele, hogy a társadalmak mozgatórugóinak elemzésekor a politikatörténet sem elhanyagolható szempont, de nem szabad figyelmen kívül hagyni a másik két, a profittal jellemezhető gazdasági és az öntevékenység fogalmával megragadható civil funkciót sem. Ezek sok szállal kötődnek egymáshoz, át- és átszövik a másik megjelenési formáit, de működésük filozófiai alapjait tekintve világunkat e három jól elkülöníthető erőforrás mozgatja meghatározó módon. Ezek az üzleti világban a megszerezhető profit; az állami hatalom területén az ellátandó közfeladat; a társadalmi öntevékenységben pedig az adott eredmény iránti kielégítetlen közösségi szükséglet. Ezen „modern” fogalomkörök mentén érdemes szemügyre venni a 19. század civil szerveződéseit, megvizsgálni azokat a korszakok óra meglévő mintákat, melyek lehetséges alternatívát kínálnak a jelenkori társadalmak számára.   Érdemes vizsgálat alá vetni ezen civil kezdeményezéseket abból az aspektusból is, hogy milyen társadalmi feladatok megoldására alkalmazta a korszak az egyesületi szervezeti formát, és hogy az egyletek mennyire bizonyultak alkalmasnak erre a funkcióra. A felvilágosodás korai szakaszában, illetve a reformkor kezdetén funkcióit tekintve a különféle civil szerveződések a közhasznúság mentén megragadhatóak. A napóleoni háborúk alatt a nemesség érdekegyezés miatt támogatta az uralkodó dinasztiát (a hosszú háborúban anyagilag jól jártak), ennek megfelelően ebben az időszakban – ha konkrét határvonalat szeretnénk húzni – tisztán az 1825-27-es országgyűlésig elsősorban a polgárosodás, modernizáció kérdései domináltak. A háborúk lezárása után az udvar pénzrontást hajtott végre, majd a tiltakozó rendi országgyűlést berekesztette, s hosszú évekig össze sem hívta, melyből kiderült, hogy a Habsburg abszolutizmus csak addig partnere a magyarságnak, amíg szüksége van rá. A kezdeti időszakban általános és a felvilágosodás hatását mutató „közhasznúság-diskurzus” helyére, különösen az 1840-es években a „nemzet-diskurzus” lépett. A jelenkori, globálisnak mondott közegben a nemzetállam fogalmát, a régi idők „nemzet-diskurzusát”, újra felválthatja a közhasznúság elve.   A közhasznúság, illetve a későbbiekben jellemző „kultúrnemzeti identitásvállaláson” túl, – összhangban a jelenkori civil szerveződések struktúrájával – az egyesület (voluntary association) három fő jellemző mentén megragadható. Ezek a tagok közös érdeke, az önkéntesség (tehát nem a születési vagy képviseleti elv) és a függetlenség az államtól. A hivatalos definíció szerint az „egyesület olyan alakulat, amelyet több természetes vagy jogi személy alakít abból a célból, hogy valamely közösen kitűzött célt, vagy célokat egyesült erővel, meghatározott formák és keretek között, amelyek az alapszabályokban vannak megállapítva, minél eredményesebben megvalósítsanak.”   A 19. századi társasegyletek, és jelenkori kapcsolódásaik   Az összes civil szerveződés, egyesületek, egyletek, körök jellemzése óriási feladat, melyre ezen esszé keretei nem adnak lehetőséget. Hogy a „kaszinó mozgalom” jellemzését konkretizáljam, a különféle önszerveződések egy szigorúbb értelmezési keretét veszem alapul, melyet a társasegyletek fogalomkörébe sorolok. A német szakirodalom nyomán jól látszik, hogy az általános társasegyletek (algemeine gesellige Vereine) többnyire a vizsgált városok időben első egyleteként szerveződtek meg, és hogy a többi egyesület is jellemzően ezek valamelyik hajtásaként keletkezett.   A polgári átalakulást formáló rétegeken túl a civil kezdeményezések egyik fontos sarokköve a kulturális infrastruktúra kialakulása, átalakulása. A kulturális infrastruktúra azon intézmények, szervezetek, technikai eszközöknek és feltételeknek az együttese, amelyek lehetővé teszik, segítik a kulturális alkotások, értékek létrejöttét, terjesztését és megőrzését, átörökítését. Ide tartozik elsősorban az iskolahálózat, az oktatási rendszer, továbbá a nyilvánosság számára nyitott közgyűjtemények, az akadémiák, a különböző tudományos, irodalmi, képzőművészeti egyesületek, társaságok, körök. És ide sorolhatók a nem elsősorban „érték alkotásra”, sokkal inkább a kultúra terjesztésére, összehangolására és nem ritkán támogatására létrejött szerveződések, melyet – az egyszerűség kedvéért – „kaszinó mozgalomként” aposztrofálok.   Ezen olvasótársulatok, polgári társalkodók és kaszinók közt nehéz lenne éles határvonalat húzni – hisz egyazon kor, hasonló művelődési, társadalmi törekvéseinek a megtestesítői – mégis tagságuk szociális összetétele, valamint kulturális szerepük alapján mutatkoznak bizonyos eltérések. Összességében azonban megállapítható, hogy a kaszinók és társalkodóegyletek közt a különbség gyakran csak elnevezésükben van, elsődleges céljukban a közéleti tevékenység fellendítésében, a reformeszmék terjesztésében azonos vonásokat találhatunk.   Azt azonban nem szabad elfelejteni, hogy a kaszinók nem elsősorban a civil társadalmi kezdeményezések, a reformeszmék terjesztésére jöttek létre – bár ezirányú hatásuk a mai tudományos diskurzusban aligha vitatható –, sokkal inkább a kulturált szórakozás és a társas élet színterei voltak. Vargha Gyula, a téma korabeli szakértője – igen elutasító hangnemben – a körökről a következőket írta: „Sok társas egylet, ahelyett, hogy az önmívelés gyakorlati iskolája volna, mely lassanként a honpolgárok minden rétegének megadná  a szükséges képességet politikai jogaik ésszerű gyakorlására,  hogy az eszmecserék magvait pattantaná ki, s hol a válogatott kézi könyvtár mind szélesebb körben terjesztené el  a műveltséget:  majd játék-barlang, mely elrabolja az időt, pénzt, sokszor a becsületet is, majd mokrakör, hol a bor és pipaszó mellett intézi a magas politikát s szidja a hazai intézményeket a mesterember, ahelyett, hogy műhelye után látna vagy mesterségében igyekeznék magát  tökéletesíteni...”   Itt érdemes a polgári társadalom kultúrájának milyenségére kitérni. A polgári társadalmak kultúrája elsősorban tömegkultúra. Ez így van ma, de így nézett ki az előző korokban is. A 19. században ez a merev rendi társadalom olvadásával és a nemzet fogalmának átalakulásával cseng össze – érdemes elgondolkozni azon, hogy vajon mennyire „olvadt meg” az előző, merevnek nevezett rendszer. Ez az átalakulás három tényező mentén ragadható meg. A politikai tényező: a világi államok, nemzetállamok kialakulása. Gazdasági és kereskedelmi tényező: a merkantil szisztéma, vagy újabban a globális piacgazdaság rendszerének kialakulása. Végül egyházi, vallási, kulturális tényezők: az egyházi szakadás, a nemzeti jellegű vallásos törekvések és a nép nyelvén sarjadt kultúrjelenségek – vagy a manapság oly divatos „média vezérelt kultúra”.[11] A nemzetállamok kialakulása lehetőséget teremtett a rendi struktúra közti határok elmosódásához, a gazdasági tényező a magántőke megerősödését hozza magával. A kulturális tényezők esetében megfigyelhető, hogy a kultúra hatóköre térben kiszélesedett, s mélységben fokozatosan kiterjedt a társadalom minden rétegére. Egy másik jellegzetes, említésre méltó vonása a kultúra átalakulásának a differenciálódás és a specializáció, a kultúra egyes területeinek, ágainak szétválása, önállósulása. Ez eredményezi a civil szerveződések sokféleségét, az egyesülések állam alatti szervezeteinek heterogenitását.   Bármennyire is különböztek azonban ezek az önszerveződő csoportosulások méretükben, összetételükben, az érintkezés stílusában vagy a vitatkozás témáiban, mégis voltak közös vonásaik. Az egyik ilyen vonásuk volt, hogy vitatkozást szerveztek, s ennek során problematikussá tettek olyan kérdéseket, amelyek eddig nem minősültek kérdésesnek. Másik fontos vonásuk volt, hogy az odajáró közönség társadalmi státusától elvonatkoztattak, azaz olyan érintkezést valósítottak meg, amelynek nem feltétele a társadalmi helyzetek egyenlősége.[13]   Összességében vitán felül állónak tűnik a tény, hogy a reformkorban létrejött társasegyletek a kultúra terjesztésének, összefogásának, és ezen felül a nyilvánosság megjelenésének fórumaiként funkcionáltak. Manapság nem – vagy csak alig – látni politikailag semleges visszhangokat, ahogy Hankiss Elemér fogalmaz: „ az ország hajója – többé-kevésbé felelőtlen vezetőivel és önfeledt vagy szorongó polgáraival a fedélzeten – már célok, igazi kezdeményezések, programok nélkül, tehetetlenül sodródott”.[14]Épp ezért érdemes végignézni a „kaszinó-mozgalom” nyomán létrejött civil kezdeményezéseket történelmi környezetbe ágyazva, hogy ezzel mintát szolgáltassanak a jelenkori társadalom számára. Mintát, mely megmutatja, hogy pár ember elgondolása nyomán hogyan szerveződött elsőként, mintaként a Nemzeti Casino, hogyan követték az utódok, miként formálódtak lokális és társadalmi értékek mentén.     A „kaszinó-mozgalom” alapja, a Nemzeti Casino   A pesti társasegyletek közül elsőként a Nemzeti Casino jött létre, és ez az, amelyik máig is a legismertebbnek számít. Elsőségén túl ismertségét annak is köszönheti, hogy mintát adott más, hasonló szerveződéseknek. Közismertsége azzal is magyarázható, hogy szorosan kapcsolódik Széchenyi közéleti tevékenységének korai szakaszához. Ismeretes, hogy a pesti kaszinó közvetlen elődjét Széchenyi István és Károlyi György grófok alapították Pozsonyban az 1825-27-es országgyűlés idején a közérdekű kérdésekről szóló viták intézményeként, és az ezek iránt érdeklődő személyek összegyűjtésére. A kaszinót, s általában az egyesületeket – ahogy a Világban is írja Dessewffynek válaszolva – „korántsem mint Célokat”, hanem mint „célhoz vezető Eszközöket” tekinti, ahol a társadalom különböző rétegei egymással találkozva „eszmesúrlódás” és a „vetélkedési ösztön” fejlődése, azaz vitatkozások, továbbá művelt és kellemes társalgás és szórakozás, valamint hazai és külföldi lapok és könyvek olvasása és megbeszélése révén művelik magukat. Közös véleményt formálva együttes cselekvésre, a politikai és közszereplésre készülnek fel, és kifejlesztik a polgári társas élet művelt formáit.[15]   Széchenyi céljairól az alakuló ülésen így nyilatkozott: „…hogy a Londoni, Párisi, Gráczi, Prágai s több casinok példáján, a mi Hazánkban is legyen egy olyan megkülönböztetettebb díszes összegyülekező hely, melyen főbb és előkelőbb s jobb nevelésűek, eszes, értelmes férfiak a társasági rendek mindenik osztályából egymással vagy barátságos beszélgetés végett találkozzanak, vagy többféle politikai ujságokat, mint amilyeneket rendszerént a kávéházakban találni lehet, s hasznos gazdasági, tudományos, művészi hónapos írásokat olvassanak. Magokat pedig üres óráikban illendően mulathassák, vagy ha történnék, hogy ezutánra több magyar főúri házak az esztendőnek egy részét itten Pesten töltenék, ezek közül azok, akik külön házat nem tartanak, a Casinoban egyúttal kények szerint való vendéglőt is lelhessenek és így azt, amit az életnek gyönyörűbbé tehetésére nézve idegenben bőven feltalálnak, nálunk hazánkban is lassankint mindinkább pótolva leljék s ez által folyvást többen és többen ide szokjanak.”   A kaszinó az országgyűlés végével költözött Pestre, ám a következő országgyűlés idején nem tette vissza székhelyét a koronázó városba. 1830 végén döntés született arról, hogy az intézmény neve, az addigi Pesti Casino helyett Nemzeti Casino legyen.   A Nemzeti Casino lehetséges előzményeit érintve röviden szólnunk kell két további intézményről. Az egyik az 1780-as évek budai kaszinója. A magyarországi kaszinók keletkezését Széchenyi fellépéséhez kötő szakirodalom ugyanis figyelmen kívül hagyja azt a tényt, hogy 1787-ben Budán létrejött már egy kaszinó, amely – a földrajzi közelség okán – közvetetten a pesti egylet előzményének tekinthető.[18]   Hasonlóképpen nem beszélhetünk szervezeti kapcsolatról az 1780-1790-es évek pesti szabadkőműves páholyával összefüggésben sem, noha ez akár a pesti kaszinó előzményének is tekinthető lenne. A szabadkőművesség és a későbbi egyesületi mozgalom társadalmi törekvéseinek rokonságát mutatja, hogy mindkettő lehetőséget teremtett a földbirtokos magyar nemes és a német városi polgár közös társadalmi-közéleti céljainak megvalósítására.   A Nemzeti Casino röviddel a megalakulása után ugyanúgy építette ki intézményét, ahogyan ezt a nyugat-európai hasonló társas egyletekben is szokás volt: olvasószobát rendezett be, könyvtárat alakított ki, mely már az első évben 18 lapot rendelt meg, és vendéglőst szerződtetett, aki étellel szolgálta ki helyben a tagokat. Később – a kereskedelmi kaszinóval együttműködve – bálokat tartott. Bevezette és az alapszabályban is rögzítette a vendégek fogadásának rendjét, mely a tetemes tagsági díj kifizetése nélkül tette lehetővé az idegenek bevezetését a kaszinó társaságába, úgy hogy közben az egyesület fenntartotta ezzel kapcsolatos engedélyező jogkörét.   A kaszinó – bár a tagság jó része a főrangúak köréből került ki – nem volt zártkörű intézmény. A különböző társadalmi osztályok képviselői találkozhattak itt, s cserélhették ki véleményeiket – Széchenyi szándéka szerint, aki már nem csak a nemességet azonosította a nemzet fogalmával, hanem a haza minden lakóját beleértette ebbe a kategóriába. A fent említett célok közül az első megvalósítását segítette elő a szabályzat 5. paragrafusa amely kimondta: „A Casino tagja lehet minden tisztességes, művelt magaviseletű, feddhetetlen jellemű önálló férfi, ha casinoi tagul az alább meghatározott módon a szükséges szavazattöbbséggel felvétetik. Politika pártszínezet és osztálykülönbség a tagok felvételénél vagy kirekesztésénél mérvadó nem lehet.” Ennek ellenére a Nemzeti Kaszinóról már az alakulást követő években azt terjesztették, hogy zárt arisztokrata klub, ahova egyszerű halandónak lehetetlen bejutnia. A későbbi években ez a nézet általánosan elfogadottá vált. A gyakorlat valóban azt igazolta, hogy a Casino nem volt teljesen nyitott mindenki számára, mivel az új tag felvételéről a fent említett 5. paragrafusban megfogalmazott „szavazattöbbségre” volt szükség, az hogy ki lehetett tag szubjektív szempontok alapján dőlt el. Hogy ez reális problémát jelentett az jól látszik azokból az esetekből, amikor végül is elutasították a jelölteket. Így járt 1836 májusában a pozsonyi diéta feloszlása után Pestre települő és politikai okokból nem kívánatos lapszerkesztő, Kossuth Lajos, akit Széchenyi magánbeszélgetésen vett rá, hogy vonja vissza jelentkezését.   A kaszinóban már a kezdetektől fogva élénk társasági élet zajlott, számos bált is rendeztek, vasárnaponként tartott zenedélutánjaik pedig városszerte elismertek voltak. A könyvtár a számos felajánlásnak köszönhetően szépen gyarapodott. Ezen kívül más irányú tevékenységet is folytattak, például segítettek a tagoknak boraikat értékesíteni: minden tag beküldhette lepecsételt palackokban a borát a kaszinó pincéjébe, így lehetőség nyílt arra, hogy megismerjék egymás termését és akár üzletet is köthessenek. A kaszinóban természetesen számos informális találkozóra került sor, politikai, üzleti döntések születtek a falai között. Ám erről szemérmesen hallgattak a közvélemény előtt. A tagság előnyei közé tartozott, hogy a kaszinó a szabadidő kellemes eltöltésén kívül, fontos találkozók számára diszkrét helyszínül is szolgált.   A pesti Nemzeti Casino nem csupán tagságának pesti kötődésével járult hozzá a város boldogulásához, hanem mecénásként, sőt „befektetői” működésével. A tagdíjakból a művelődés és a kulturált szórakoztatás mind több formáját támogatták – a kezdettől folytatott könyvtárbővítés mellett a későbbiekben a magyar nyelvű színjátszás ügyét is pártolták és – néhány évig – a Casino épületében koncerteket szerveztek. Ha más módon is, de szintén a város gazdasági fejlődéséhez járult hozzá a pesti kereskedőtestületnél már 1834 óta kihelyezett 14 ezer pengőforintos tőke.   A Casino nem csak saját tagjai számára nyújthatott szórakozási lehetőséget, hanem a későbbiek során más pesti – és országos szinten a különböző városokban megalakuló – egyletek számára is viszonyítási pontként, mintaként szolgált.   A Nemzeti Casino tevékenységének továbbvitele   1827-ben létrejött a Kereskedői (vagy Mecantil) Casino Pesten. A – feltehetően csak német nyelven elkészített – statútum a kaszinó célját „a vásárlók és eladók, a termelők, a földesurak és a kereskedők találkozási pontjaként” határozza meg, ahol a „kereskedő közönség egy helyen társas szórakozásra összegyűlhet, találkozhat és üzleteket köthet”.A Merkantil Kaszinó tagjai közé, demonstratív céllal, Széchenyi is belépett. Naplójegyzeteiből kitűnik, hogy a tagságot nem pusztán udvariassági gesztusnak tekintette, valóban rendszeresen megfordult a kereskedők kaszinójában. Példáját azonban több arisztokrata nem követte, valószínűleg azért, mert ez a kaszinó főleg a kereskedés céljait szolgálta, egyik fő funkciója az volt, hogy alkalmas helyszínt szolgáltasson az üzleti tárgyalások lebonyolítására. Erről tanúskodik a szabályzat 4.§-a is, amely kimondja, hogy a "ház" csak kereskedésre és tárgyalásra használatos, a termekben tilos a dohányzás, pipázás és mindennemű játék. Erre a célra a kaszinó melletti kávéház áll rendelkezésre. Az 5.§ arra int, hogy a kaszinóban csendes beszéd uralkodjék, hogy a tárgyalásokat a hangoskodás ne zavarja.   A Nemzeti Casino megalakulását követően nem csak Pesten, de országszerte terjedni kezdett a minta – 1833-ban már 29 kaszinó és olvasótársaság működött Magyarországon és Erdélyben. A vidéken alakult kaszinók a Nemzeti Kaszinót tekintették példaképüknek, szabályzatát igyekeztek lemásolni. Ez nagyrészt Széchenyi és reformertársainak – különösen Wesselényi Miklósnak – volt köszönhető. A reformkori sajtó, de különösen Széchenyi lapja a Jelenkor és az erdélyi ellenzék orgánuma az Erdélyi Híradó ugyancsak rendre buzgón beszámolt a kaszinók és olvasóegyletek keletkezéséről, működésükről, ünnepségeikről és ezzel széles körben propagálta az eszmét, újabb és újabb egyletek létrehozására ösztönzött.   A kaszinók kiindulópontjai voltak számos jótékonysági, gazdasági, városszépítő stb. kezdeményezésnek, s bár Széchenyi elveivel ellentétben állt, a politika is helyet kapott a falaik között. Ugyancsak Széchenyi elgondolásaival ellentétben, már az 1840-es években megfigyelhető, hogy sok településen a helyi elit külön kaszinókba tömörült, míg a középrétegek polgári kaszinót vagy olvasó egyletet hoztak létre maguknak, másutt külön zsidó kaszinók alakultak.   A reformkor felívelő szakasza után a szabadságharc leverését követő időszak a kaszinók életében is hanyatlást hozott. A hatalom gyanúval viseltetett minden társasággal, csoporttal szemben. Ebben a légkörben számos kaszinó feloszlott, a megmaradók tartalékaikat élték fel, újak pedig egyáltalán nem alakultak. Az enyhülés első jeleire aztán ismét felélénkült a kaszinói élet. Az igazi áttörést természetesen a kiegyezés hozta. Országszerte gomba módra szaporodtak az új kaszinók, egyletek, klubok. A fővárosban is ugyanez a tendencia érvényesült, a különböző városrészekben számos kaszinó, kör, egylet alakult. Ám az elit számára még mindig csupán egy hely állt rendelkezésre: a Nemzeti Kaszinó. Ez azonban egyre inkább az arisztokrácia gyülekezőhelyévé vált. Aki nem tudott vagy nem akart itt tag lenni, az nehezen találhatott magának megfelelő társaskört. Ezt a problémát próbálták meg orvosolni azok, akik 1883-ban két jelentős kaszinót hoztak létre, az Országos Kaszinót és a Lipótvárosi Kaszinót.   Az Országos Kaszinó soha nem kívánt a Nemzeti Kaszinó riválisa lenni, soha nem akart annak kimaradottjai számára otthont teremteni. Egyedül és kizárólag az ország művelt társadalma részére kívánt egy új társaskört létesíteni, mely a Nemzeti Kaszinóval karöltve és harmonikusan akarta és ma is akarja szolgálni a művelt körök társadalmi összefogását. A cáfolni kívánt közvélekedést legtömörebben Mezei Ernő újságíró, országgyűlési képviselő A Hét hasábjain írott cikke fejezte ki: „... az országos kaszinó alakulása, melyet ők csak 'gentry kaszinónak' neveznek, a folyton előrehaladó társadalmi elkülönítésnek volt a szülötte. Úgy beszélik, olyanok kezdeményezéséből származott, kiket már nagyon feszélyezett a nemzeti kaszinó mágnási exclusiv szelleme és viszont a maguk osztályigényeit, az exclusiv előkelőség követeléseit más társadalmi osztályok irányában kívánták biztosítani.”   Hiánypótló jelleggel, hosszas előkészítés után 1900. január 1-jén nyílt meg az Országos Kaszinó épületében a női kaszinó, a ritkán használt, földszinti úgynevezett Sárga-szalonban. Fő célkitűzése az volt, hogy a kaszinó tagjainak a feleségeit tömörítse és számukra tartalmas szórakozási lehetőségeket nyújtson, míg férjeik ugyanabban az épületben, de jól elkülönülve tölthették szabadidejüket.[35]   A három nagy kaszinó – a Nemzeti-, az Országos- és a Lipótvárosi Kaszinó – mellett számtalan egyéb kaszinó alakult a fővárosban és országszerte. Szerveződtek hivatások szerint, mint például a Tiszti Kaszinó, a Tisztviselő Kaszinó vagy a Posta- és Távirda- tisztviselők Kaszinója. Lakhely szerint is alakulhattak, mint az Terézvárosi Kaszinó, Kispesti Kaszinó, Pestszentlőrinci Kaszinó stb. Kialakult az a struktúra, amelyben a kistisztviselői rétegtől az arisztokráciáig mindenki megtalálhatta a számára megfelelő társaságot. Sőt a nagyobb gyárak munkáskolóniáin a tisztviselőkaszinó mellett általában munkáskaszinó is épült, ahol a törzsgárdát alkotó szakmunkások tölthették szabadidejüket. A parasztság és a munkásság egyéb szerveződései, az olvasó- és önképzőkörök, egyletek, bár tulajdonképpen azok funkcióját töltötték be, nem tarthattak igényt az előkelőbb kaszinó elnevezésre. Megfigyelhető továbbá az is, hogy a kaszinók, a legkisebbektől a legnagyobbakig, csaknem azonos módon működtek, szabályzatuk, vezetőségük, közgyűléseik nagyjából azonos sémát követtek. Ebben kétségkívül az elsőként létrejött Nemzeti Kaszinó volt a példakép, melynek arisztokratizmusát ugyan elítélték, de működését utánozták.   Kevés nyomát találjuk annak az összehangoltságnak, amit az „egyesületi mozgalom” kifejezés sugall. A tervezett, de meg nem valósult közös Egyesületi Hírlő című lapon kívül a szervezeti kapcsolatok között leginkább még a Nemzeti Casino központi szerepe jöhet számításba, mely több későbbi egylet gyűléseinek volt színhelye, illetve bizonyos társaságokkal kapcsolatban ott lehetett tájékozódni.   Epilógus   Az önszerveződő mozgalmak hanyatlásában legnagyobb szerepet – ahogy a reformkorban, úgy a szocialista berendezkedés nyomán is – az állami szerepvállalás megerősödése játszotta. Ezeket az eredetileg egyesületek által kezdeményezett és megszervezett funkciókat, intézményeket mind nagyobb arányban átvették a hatósági szervek. Ennek alapját az jelentette, hogy az ekkoriban egyleti keretek között létrehozott szociális-népjóléti intézmények (például a gyermekkórház, dologház), különféle oktatási intézmények (az óvodáktól a vakok oktatásán át az ismeretterjesztő tanfolyamokig) vagy a kiállítások nagyobb része sokáig fennmaradt, túlélve az egyesületi szervezeti forma megszűnését. Fenntartásukat ugyanis előbb-utóbb átvette az állam.   Ennek magyarázata abban lelhető fel, hogy az egyesületi szervezeti forma képes jelentős erőforrásokat koncentrálni anélkül, hogy a tagság mélyebben involválódna az egylet tevékenységébe. Ez a rendszer addig működőképes, amíg sikerült mozgósítani azt a társadalmi kört, amely hajlandó volt ezekre a specializált tevékenységekre áldozni. Amint a költségek túlhaladták az egyesületi tagdíjból összegyűjthető mértéket, szükségessé vált az új szervezeti forma, amely jellemzően a rendszeres hatósági támogatásra épült.   Ezek alapján elmondható, hogy a civil szerveződések ezen formáinak fénykora a 19. századra tehető, a 20. század az önszerveződések hanyatlását, elsorvadását hozta. A 20. század második felében jellemző centralizáció mind nagyobb állami felelősségvállalás viszont felveti a kérdést, hogy vajon az állam meddig, milyen mértékben, és főleg mekkora hatékonysággal képes felvállalni ezeket a feladatokat. Ami aktuálissá teheti a kérdést a 21. század hajnalán, hogy vajon szükségünk van-e hasonló civil kezdeményezésekre, állam alatti szerveződésekre. Ha úgy tűnik, az állami szerepvállalás képtelen ellátni azokat a funkciókat, amiket a reformkorban civil kezdeményezésként elindult keretek közt szerveződtek, visszavehetik-e, vagy vissza kellene-e vennie őket az állam alatti – polgári – kezdeményezéseknek. Képesek a jelenkori civil szerveződések a reformkorhoz hasonló feladatok ellátására? Mit csinálnak? Mik a problémáik? Mire volna szükségük a jobb működéshez? Érdekelné-e őket más szerveződésekkel egyfajta hálózat kiépítése? Mire volna szükségük ehhez?   Összességében a civil szféra megmozdulása nem csodaszer. Önmagában nem képes megoldani a válságot, nem hozza el a „Kánaánt”. Mégis – ahogy Hankiss Elemér mondja – „a közélet és közgondolkodás terei nélkül, klubok, egyesületek, kávéházak, vitafórumok hálózata nélkül, elevenen, közéletileg felelős újságok, folyóiratok és immár elektronikus médiumok nélkül, pezsgő szellemi és társadalmi élet nélkül nem képzelhető el egy társadalmi-gazdasági-politikai megújulás, nem képzelhető el egy sikeres európai ország kialakulása.” Ha nem is tudja – talán nem is szükséges – átalakítani az intézményrendszert, elindíthat egy vitát, hogy szükségünk van-e olyan hangzatos hívószavakra, mint társadalmi akarat, gondolkodás, szorgalom, kreativitás, makacs kitartás, vagy a sokat emlegetett, de kevésbé fellelhető polgári felelősségtudat.  
Bakó Béla
http://www.ujreformkor.hu/node/24

Unknown

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Instagram