Pages

Niklai történet ...





- Akkor Nikla? – kérdezte a telefonban egy barátom hangja.
- Legyen! – válaszoltam, majd megbeszéltük a technikai részleteket és letettem a telefont.
Két nappal ezelőtt a beszélgetés előtt kaptam egy üzenetet, hogy kerestek és sürgősen hívjam vissza a számot, munkáról lenne szó. Mivel épp a megoldhatatlanságig sodródtam sok, itt nem részletezendő okból és egyetlen fillér bevételem sem volt már jóideje, bármilyen ajánlatba belekapaszkodtam volna. És akkor az utolsó pillanatban jött a megkeresés - lenne még pár hely, ahol indulnia kellene egy alapkompetencia fejlesztő képzésnek, de a legutolsó jelzés szerint még nincs meg mindenhova az ember. Mivel itt egy alapkompetenciákat fejlesztő képzésről lenne szó, ami nem írható le a klasszikus pedagógusi tevékenységgel, nincs akadálya annak, hogy az eredendően lelkészi végzettségemmel levezényelhessek egy ilyen tanfolyamot. Másnap tisztázódott, hogy minden áll még a tegnapi telefonból, kivéve annyi, hogy már csak egy helyre nincs meg az ember. Ez pedig a tőlem 40 km-re fekvő Nikla.

Persze ez a negyven kilométer erősen jelképes távolság. Ahhoz, hogy tudjam, mire mondtam igent, kaptam némi instrukciót és honlapcímet, hogy ismerkedjem a tananyaggal. És ahhoz is a netről szereztem információkat, milyen is lehet ez a somogyi falu. Sejtettem, hogy az ötvenperces buszúttal teljesen más környezetbe döcögök át, mint bármi, amit eddig saját bőrömön megtapasztalhattam.
Az égbeszökő tornyú, hideg, sokszor kongó templomok világa, a 21. század kihívásainak magát megadó ember templom-hagyó életformája, a sok társas kapcsolataiban megcsömörlött emberélet krízisei, amiben sokszor próbáltam, ha nem is kiutat, de elfogadást találni,  arra felkészítettek, hogy empatikusan szemléljem  emberek küzdelmét a mindennapokkal.  De arra nem, hogy a Niklára vivő buszról leszállva egy másik Magyarországra érkezem …

Első nap a térképről jóelőre megtanult útvonalon érkeztem.  A civilizációt jelentő fővárosból induló busszal, hátam mögött hagyva az addig már ismert és lakottnak tudott Lengyeltótit, majd Öreglakot érkeztem el Nikláig. Az út erdőségek és szántóföldek mentén vitt keresztül, amiket bástyasorként szegélyeznek a vadlesek, vagy törnek meg itt-ott kisebb házcsoportok, puszták. Somogyi betyártörténetek mesélnek erről a Gáji erdőről és a  Piróki csárdáról, ahol Sobri Jóskának és Patkó Bandinak estek meg az esetei a csendőrökkel vagy a fogadósnékkal…

A régmúlt idők képzeletet rabul ejtő világából a buszról leszállva hamar kizökkentem. A remélt helyen megtaláltam a művelődési házat, ami előtt páran már gyülekeztek. Szinte kivétel nélkül roma származásúakból állt a csoport…
Tanteremként egy valaha jobb napokat látott kúria szerű épület, a község művelődési házának egy nagyjából 30 négyzetméteres hátsó helyiségbe szolgált, ami zsúfolva volt asztalokkal és műanyag kerti székekkel. A meszelt falat repedések szelik,  itt-ott jól láthatóan kopik a vakolat. A terem közepét egy tekintélyes vaskályha ontotta forrón  a melegét. 30 szék harminc tulajdonosa – 30 derékba tört élet, akiknek alig van mára és máshol esély …

Rögtön az első napok reményteljesen indultak. Egy 57 éves cigányasszony, akinek az aláírása az a bizonyos három kereszt, megkért, hogy mutassam meg, hogy mutatna a neve leírva papíron, mert ő még sosem tanult iskolában, de a nevét legalább megtanulhatná leírni. A többiekkel is szépen nekifogtunk a tankönyvek lapozgatásának, felmértem, ki milyen szinten áll, honnan is fogjunk neki a „reintegrációjuknak”. Voltak, akik tökéletesen írnak, olvasnak, a mindennapi  matematikai tudományok terén is jól eltájékozódnak. Az ő kedvükért logokai feladványokat, rejtvényeket oldottunk meg együtt és erősen nőtt az önbizalmuk, mikor sikerélményekkel gazdagodtak. Aztán jött egy kéthetes leállás, a téli szünet. A karácsony előtti vasárnap aztán még a tévéhiradók is ezzel a hírrel voltak teli: „Gyilkosság Niklán”. Mint később kiderült, annak az asszonynak a lányát ölték meg brutálisan, aki pár nappal azelőtt arra kért, tanítsam őt a neve leírására. A lánya temetésére a szünet utolsó napján került sor. Mikor visszatért az iskolába, nem csak ő volt önmaga árnyéka, hanem a csoportom jórésze, akit rokonság, szomszédság vagy egyéb kapcsolatok miatt közelebbről érintett az eset. Ez jócskán megágyazott a következő hetek tanulás vágyának…


Pár hét múlva jelentkezett ennél az asszonynál egy áldozatsegítő szolgálat, hogy kaphatna egy kis támogatást, ami ha a veszteségein nem is, de a temetés kapcsán adódott adósságain enyhítene. Az ügyintézés utolsó momentuma az volt, hogy a szükséges beadandó papírokat alá kellett írnia. 
Ez időben jobbára az motiválta a megtört asszonyban  az iskolába járást, hogy közösségben legyen, ne állandóan a történteken rágódjon. Mesélte, hogy éjszakánként nem tud aludni, sokszor már egy órakor megébred és csak folyton a felfoghatatlanon jár az esze. Abban a kis időben, mikor alszik - mesélte sokszor - sosem álmodik semmit,  pedig bár álmodna és bár a lányát látná álmában, hogy legalább ott elköszönhessen tőle! Még a fésűjébenben maradt hajszálait is magával hordta nap mint nap és más, a lányától maradt apróságokat, éjjelente a feje mellett tartja a kis táskát, amikben ezeket a „kincseket” őrzi, de mit sem segít az igaznak hitt varázslat!
Nos, ez az asszony egy dolgot nem adott fel: reszketeg, ügyetlenül formált betűkkel, de saját kézzel írta le a nevét az eléje tett papírra …








Unknown

Nincsenek megjegyzések:

Instagram