"Április 12. - Felvidékről kitelepített magyarok emléknapja
A második világháború után az újjáalakult Csehszlovákiában a kassai kormányprogram a magyarokat és a németeket kollektívan tette felelőssé az ország "felbomlasztásáért". A kormányprogramot nyomatékosító úgynevezett Benes-dekrétumok nyomán megszűnt a magyarság túlnyomó többségének állampolgársága, s vagyonukat is elkobozták. Később, az 1946-ban aláírt úgynevezett "lakosságcsere-egyezmény" alapján, 1947 és 1949 között Szlovákia területéről több mint 76 ezer felvidéki magyart telepítettek át Magyarországra."
Albert Gábor egy könyvében ír
erről az agyonhallgatott témáról - " Emelt fővel" a címe, (1983) az
itt leírtak mellé hadd illesszem ide belőle egy részletet:
"A telepítések ügyével — a telepesek elhelyezésével, gondozásukkal), érdekeik védelmével — az I 946-48-as években úgyszólván minden állami és társadalmi szerv foglalkozott. Ebből a munkából a református egyház is kivette a részét. Annyival is inkább, mert a Felvidékről kitelepített reformátusok természetes vezetői ahogy az a kisebbségben élőknél lenni szokott — a Lelkészek közül kerültek ki. A Lelkészt nem lehetett egy tollvonással megfosztani hivataláról, s ők azzal, hogy általában helyűkön maradtak s lelkipásztori teendőiket folytatták, szinte automatikusan váltak a tájak bízott népcsoport vezetőivé.
Nem történt ez másképp Garamlökön sem. Tóth Imre lelkész tudta, hogy hívei ás általában a garamlöki magyarok érdekeinek védelme kötelességei közé tartozik, S a telepítéssel kapcsolatos minden munkából derekasan kivette a részét. Mára lakosságcsere-egyezmény végrehajtása előtt a Pozsonyban működő úgynevezett magyar kormánybiztosság megbízottjaként dolgozott, áttelepülésük után pedig mint földhivatali előadó és a református egyház megbízottja ügyelt arra, hogy a felvidéki reformátusok lehetőség szerint egy bolyban maradjanak. Tevékenységét olykor siker koronázta — például amikor a felvidéki menekültekből megszervezte a dunaszekcsői református egyházat —‚ máskor viszont nem. Mester Andrásnéék családját vagy Sebestyén Lajosékat nem tudta a reformátusok közé telepíteni, és azok ott maradtak a túlnyomó részt katolikus Atán. Nem mintha ez
különösebb konfliktust jelentett volna nekik. Sebestyénék gyereke amúgy is elszármazott Magyarbólyba, Mesterék pedig maguk is vegyes házasságban éltek. A feleség református volt, a Horthy-telepes, Bujról idetelepült Mester család pedig görögkatolikus. Ahogy Mester Andrásné mondta: „Az én férjem görögkatolikus létére eljött a református templomba, ott esküdtünk. A gyerekek is reformátusok, Viszont az én gyerekeim már katolikus lányokat vettek el, ás ők most a katolikus templomba mentek. Én nem tartom eztet semminek.”
Ha az egyházak társadalomformáló hatása az utóbbi időben csökkent is, nem szabad elfelejtkezni arról, hogy az üldöztetés éveiben, legyen szó akár a felvidéki magyarságról, akár a bukovinai székelyekről, az egyházak — a református és a katolikus egyaránt — rendkívül pozitív szerepet játszottak. A nép sorsát vállaló ás abban teljes mértékig osztozó értelmiség igen sok esetben egyet jelentett a papsággal.
A Garam vidéke a háborútól 1944 végén sokat szenvedett. A folyó völgyében a front három hónapra megmerevedett, s míg Láva 1944. december 20-án mára szovjet csapatok fennhatósága alá került, addig a tőle légvonalban csak tizenegy-tizenhárom kilométerre fekvő Garamlökőn még március 25-ig tartották magukat a németek. Ez idő alatt a faluban nem volt semmiféle magyar közigazgatás, csak néhány német katona tartózkodott ezen a félig-meddig senkiföldjén. A magyar határőrség időnkint beküldött a faluba egy-egy járőrt, hogy összeszedjék az ő egységeikhez tartozó katonaszökevényeket. Mert akkor már, aki tehette, hazaszökött, és a falu tele volt bujkáló katonákkal.
Történt egyszer, hogy két német katona jobb szállást keresett magának, bement egy házba, és mint afféle óvatos öregkatonák, alaposan körülnéztek. Kutatás közben a padláson egy halottsápadt emberre akadtak. Lehozták az Ortkommandánshoz, aki a lelkészi irodában tartotta a hivatalát. A magyar határőrök történetesen a faluban cirkáltak, azon nyomban felismerték emberűket, és jöttek a kommandánshoz, hogy adja át nekik az egységükhöz tartozó katonaszökevényt.
Annak idején mindenki tudta, hagy Vágsellyén állomásozik egy Kiss nevű tábornok, aki minden szökevényt kivégeztet.
A fiút a járőr elvitte, és nem volt kétséges, mi lesz a sorsa. A gyerek édesanyja, szlovák asszony, azonnal elszaladt Tóth Imréhez, és az olvasót morzsolgatva, nagy jajgatás közepette hibás magyarsággal elmondta, hogy mi történt, és már senki sem tud rajta segíteni, egyedül a tiszteletes Úr.
— Hogyan tudnék én segíteni? — próbálta elhárítani a síró asszonyt a lelkész, de végül nem volt mit tenni. — Hova vitték őket? Elvitték
már?
— Még nem, de lementek a faluba.
A tiszteletes Úr utánuk sietett, hátha ismerős a parancsnok, vagy olyan, akivel szót lehet érteni. A szakaszvezető már messziről ráköszőnt.
— Jó napot kívánok, tiszteletes Úr. Miben segíthetek?
Tóth Imre villantott egyet a szemével, és megnyomva minden Szót, ezt mondta:
— Szakaszvezető úr! Ez az ember ugye, önként jelentkezett maguknál?
A szakaszvezető elértette.
— Igen, tiszteletes Úr. Önként jelentkezett.
— Hát akkor eszerint adják át az egységnek!
A gyerek szerencsésen megúszta, és mikor a magyarüldözés idején Tóth Imrét sokakkal együtt bíróság elé állították, Ő volt az egyik tanú ellene. Hogy mégsem lett Semmi bántódása, azt az Idős katolikus szlovák asszonynak köszönhette, aki a bíróság előtt azt vallotta, hogy „ez az ember mentette meg az én gazember fijamat”.
A szlovák nacionalisták mindenekelőtt a felvidéki magyar értelmiséggel akartak leszámolni. Tudták, hogy az értelmiségét vesztett nemzetiséggel könnyebben e1 lehet bánni. Azokat tehát, akik az anyaországból 1938 után költöztek a Felvidékre — jobbára hivatalnokok, pedagógusok és egyéb értelmiségiek —a háború befejezése után nyomban átrakták a határon.
— Lévai születésű vagyok — mondja Tóth Imre tiszteletes Úr —‚ de volt nekem is egy tanítóm, aki ezek közé számított. Valójában ugyan odavaló volt, sőt 20-ban a csehek katonának is elvitték, de ott nem kapott állást, és átszökött Magyarországra. 38 után természetesen hazament, és hiába volt tősgyökeres felvidéki, Őt is Úgy számították, mintha anyaországi lett volna. Kirendeltek egy szekeret, a szekérre felrakták két beteg gyerekével, kivitték az Ipolyhoz, és átdobták a határon. Ez nem számított különlegességnek, több tízezer emberrel megtették akkoriban. A tanítónak minden holmija Ott maradt a református tanítói lakásban. A csendőrök a lakást lepecsételték, ezzel is jelezve, hogy az már hatóságilag elkobzott vagyon.
Egy éjszaka arra ébredek, hogy a csendőrök törik fel az általuk lepecsételt lakást. Még fiatalember voltam, több bátorság szorult belém, és kérdőre vontam őket.
— Mit csinálnak maguk itt?
— Mi hatóság vagyunk!
Jól nyelvet mértünk, összevesztünk, és szemükre hánytam egyet mást. Akkoriban Ott hivatalos magyar zsarolás folyt. Előfordult, hogy a faluiak Össze kellett adni ötezer tojást, ennyi meg ennyi hízott libát, és az új szlovák urak ebből dőzsöltek. Ezt is a fejükre olvastam, és még sok mindent. Ez nem tetszett a csendőröknek, és válaszul hatalmas feljelentést szerkesztettek ellenem. Fasiszta dolgokról ebben a feljelentésben nem esett szó, mert ott ez nem számított véteknek. Ellenben azt fogták rám, hogy 1938-ban egy faluból én zavartam ki a szlovákokat. Abban a faluban mai napig Sem jártam, sokszor elmentem mellette , de bent nem voltam. Sötétkút, kis eldugott falucska, ahova az első cseh republikában nagy csomó szlovákot telepítettek.
A csendőrök jól megcsinálták a feljelentést. Letartóztattak, és gyalog behajtottak Lévára. Akkoriban nagyon veszélyesek voltak az ilyenek. Szerencsére sokan eljöttek mellettem tanúskodni, mint például az az asszony, akinek a fiát megmentettem. Én voltam az egyik legsúlyosabban vádolt politikai fogoly, és ennek ellenére még az előzetes letartóztatásban töltött időre sem ítéltek cl. Négy hónapig voltam benn, akkor rendes bíróság elé kerültünk, az pedig ideiglenesen szabadlábra helyezett. Úgyhogy csak 46 áprilisában álltam az öttagú
Népbíróság elé. Öt óra hosszáig álltam egyfolytában. Kilenctől kettőig. Megállapították, hogy bár bűnös vagyok, mert 38-ban fogadtam a magyar katonákat, de egy napra Sem ítélnek el, és a bűnösség megállapítása nem jelenti azt, hogy hivatásomat ne gyakorolhatnám.
Ezek után Tóth Imre elsőként került rá a kitelepítendők listájára. Először Öt református családdal együtt a katolikus Egerágon telepítették le. Kapott házat és a református egyháztól egy úgynevezett eszmei állást. Akkor Baranyában még mindenfelé tehetett találni üres német házakat, sokfelé volt még tartalék föld, úgyhogy a reformátusok összetelepítése nem látszott megoldhatatlan feladatnak. Az egyház közben- járására ekkor kerültek felvidéki református telepesek nagyobb tömegben Villányba, Dunaszekcsőre, Németbólyba. Sajnos azonban — erről panaszkodik Tóth Imre — a telepeseknek jóformán fele sem maradt azon a helyen, ahova eredetileg telepítették. A dunaszekecsői református gyülekezet például megszervezésekor körülbelül ötszáz lelket számlált, valamennyien felvidéki menekültek. A nagy elköltözések után, 1980-ban, számuk kétszázhuszonötre csökkent. A polgárosultabb környezetből érkező módos felvidéki parasztok az elmaradott és más gazdasági szokások közt élő baranyai aprófalvakból igyekeztek a szülőföldjükhöz minél közelebb húzódni. Átmenetinek tartották ezt az állapotot, és bíztak benne, hogy pár év múlva úgyis visszakapják eredeti bútoraikat, házukat, és visszatelepülhetnek. Sokan Göd környékére költöztek vagy Komárom alá, s mikor elérkezett a beszolgáltatások, a tsz-szervezések nehéz időszaka, a gyökér nélküli felvidékiek közül nem egy azt mondta: „Úgysem azén házam, Úgysem az én földem, miért maradjak.” Az ügyesebbje, a vállalkozóbb kedvűek mind elköltöztek. Dunaszekcsőn például az odatelepítetteknek már a fele sincs a faluban. A nagyobb és fejlődőképes helyek még úgy- ahogy lekötötték őket, de a kisebb falvakban nem érezték otthon magukat. Talán ha az egy vidékről valókat ugyanabba a faluba telepítik, másképp alakul a helyzet. Így azonban a felvidéki magyarok szétszóródtak, és egy-két nemzedék után nyomtalanul beolvadnak az őslakosságba."
"A telepítések ügyével — a telepesek elhelyezésével, gondozásukkal), érdekeik védelmével — az I 946-48-as években úgyszólván minden állami és társadalmi szerv foglalkozott. Ebből a munkából a református egyház is kivette a részét. Annyival is inkább, mert a Felvidékről kitelepített reformátusok természetes vezetői ahogy az a kisebbségben élőknél lenni szokott — a Lelkészek közül kerültek ki. A Lelkészt nem lehetett egy tollvonással megfosztani hivataláról, s ők azzal, hogy általában helyűkön maradtak s lelkipásztori teendőiket folytatták, szinte automatikusan váltak a tájak bízott népcsoport vezetőivé.
Nem történt ez másképp Garamlökön sem. Tóth Imre lelkész tudta, hogy hívei ás általában a garamlöki magyarok érdekeinek védelme kötelességei közé tartozik, S a telepítéssel kapcsolatos minden munkából derekasan kivette a részét. Mára lakosságcsere-egyezmény végrehajtása előtt a Pozsonyban működő úgynevezett magyar kormánybiztosság megbízottjaként dolgozott, áttelepülésük után pedig mint földhivatali előadó és a református egyház megbízottja ügyelt arra, hogy a felvidéki reformátusok lehetőség szerint egy bolyban maradjanak. Tevékenységét olykor siker koronázta — például amikor a felvidéki menekültekből megszervezte a dunaszekcsői református egyházat —‚ máskor viszont nem. Mester Andrásnéék családját vagy Sebestyén Lajosékat nem tudta a reformátusok közé telepíteni, és azok ott maradtak a túlnyomó részt katolikus Atán. Nem mintha ez
különösebb konfliktust jelentett volna nekik. Sebestyénék gyereke amúgy is elszármazott Magyarbólyba, Mesterék pedig maguk is vegyes házasságban éltek. A feleség református volt, a Horthy-telepes, Bujról idetelepült Mester család pedig görögkatolikus. Ahogy Mester Andrásné mondta: „Az én férjem görögkatolikus létére eljött a református templomba, ott esküdtünk. A gyerekek is reformátusok, Viszont az én gyerekeim már katolikus lányokat vettek el, ás ők most a katolikus templomba mentek. Én nem tartom eztet semminek.”
Ha az egyházak társadalomformáló hatása az utóbbi időben csökkent is, nem szabad elfelejtkezni arról, hogy az üldöztetés éveiben, legyen szó akár a felvidéki magyarságról, akár a bukovinai székelyekről, az egyházak — a református és a katolikus egyaránt — rendkívül pozitív szerepet játszottak. A nép sorsát vállaló ás abban teljes mértékig osztozó értelmiség igen sok esetben egyet jelentett a papsággal.
A Garam vidéke a háborútól 1944 végén sokat szenvedett. A folyó völgyében a front három hónapra megmerevedett, s míg Láva 1944. december 20-án mára szovjet csapatok fennhatósága alá került, addig a tőle légvonalban csak tizenegy-tizenhárom kilométerre fekvő Garamlökőn még március 25-ig tartották magukat a németek. Ez idő alatt a faluban nem volt semmiféle magyar közigazgatás, csak néhány német katona tartózkodott ezen a félig-meddig senkiföldjén. A magyar határőrség időnkint beküldött a faluba egy-egy járőrt, hogy összeszedjék az ő egységeikhez tartozó katonaszökevényeket. Mert akkor már, aki tehette, hazaszökött, és a falu tele volt bujkáló katonákkal.
Történt egyszer, hogy két német katona jobb szállást keresett magának, bement egy házba, és mint afféle óvatos öregkatonák, alaposan körülnéztek. Kutatás közben a padláson egy halottsápadt emberre akadtak. Lehozták az Ortkommandánshoz, aki a lelkészi irodában tartotta a hivatalát. A magyar határőrök történetesen a faluban cirkáltak, azon nyomban felismerték emberűket, és jöttek a kommandánshoz, hogy adja át nekik az egységükhöz tartozó katonaszökevényt.
Annak idején mindenki tudta, hagy Vágsellyén állomásozik egy Kiss nevű tábornok, aki minden szökevényt kivégeztet.
A fiút a járőr elvitte, és nem volt kétséges, mi lesz a sorsa. A gyerek édesanyja, szlovák asszony, azonnal elszaladt Tóth Imréhez, és az olvasót morzsolgatva, nagy jajgatás közepette hibás magyarsággal elmondta, hogy mi történt, és már senki sem tud rajta segíteni, egyedül a tiszteletes Úr.
— Hogyan tudnék én segíteni? — próbálta elhárítani a síró asszonyt a lelkész, de végül nem volt mit tenni. — Hova vitték őket? Elvitték
már?
— Még nem, de lementek a faluba.
A tiszteletes Úr utánuk sietett, hátha ismerős a parancsnok, vagy olyan, akivel szót lehet érteni. A szakaszvezető már messziről ráköszőnt.
— Jó napot kívánok, tiszteletes Úr. Miben segíthetek?
Tóth Imre villantott egyet a szemével, és megnyomva minden Szót, ezt mondta:
— Szakaszvezető úr! Ez az ember ugye, önként jelentkezett maguknál?
A szakaszvezető elértette.
— Igen, tiszteletes Úr. Önként jelentkezett.
— Hát akkor eszerint adják át az egységnek!
A gyerek szerencsésen megúszta, és mikor a magyarüldözés idején Tóth Imrét sokakkal együtt bíróság elé állították, Ő volt az egyik tanú ellene. Hogy mégsem lett Semmi bántódása, azt az Idős katolikus szlovák asszonynak köszönhette, aki a bíróság előtt azt vallotta, hogy „ez az ember mentette meg az én gazember fijamat”.
A szlovák nacionalisták mindenekelőtt a felvidéki magyar értelmiséggel akartak leszámolni. Tudták, hogy az értelmiségét vesztett nemzetiséggel könnyebben e1 lehet bánni. Azokat tehát, akik az anyaországból 1938 után költöztek a Felvidékre — jobbára hivatalnokok, pedagógusok és egyéb értelmiségiek —a háború befejezése után nyomban átrakták a határon.
— Lévai születésű vagyok — mondja Tóth Imre tiszteletes Úr —‚ de volt nekem is egy tanítóm, aki ezek közé számított. Valójában ugyan odavaló volt, sőt 20-ban a csehek katonának is elvitték, de ott nem kapott állást, és átszökött Magyarországra. 38 után természetesen hazament, és hiába volt tősgyökeres felvidéki, Őt is Úgy számították, mintha anyaországi lett volna. Kirendeltek egy szekeret, a szekérre felrakták két beteg gyerekével, kivitték az Ipolyhoz, és átdobták a határon. Ez nem számított különlegességnek, több tízezer emberrel megtették akkoriban. A tanítónak minden holmija Ott maradt a református tanítói lakásban. A csendőrök a lakást lepecsételték, ezzel is jelezve, hogy az már hatóságilag elkobzott vagyon.
Egy éjszaka arra ébredek, hogy a csendőrök törik fel az általuk lepecsételt lakást. Még fiatalember voltam, több bátorság szorult belém, és kérdőre vontam őket.
— Mit csinálnak maguk itt?
— Mi hatóság vagyunk!
Jól nyelvet mértünk, összevesztünk, és szemükre hánytam egyet mást. Akkoriban Ott hivatalos magyar zsarolás folyt. Előfordult, hogy a faluiak Össze kellett adni ötezer tojást, ennyi meg ennyi hízott libát, és az új szlovák urak ebből dőzsöltek. Ezt is a fejükre olvastam, és még sok mindent. Ez nem tetszett a csendőröknek, és válaszul hatalmas feljelentést szerkesztettek ellenem. Fasiszta dolgokról ebben a feljelentésben nem esett szó, mert ott ez nem számított véteknek. Ellenben azt fogták rám, hogy 1938-ban egy faluból én zavartam ki a szlovákokat. Abban a faluban mai napig Sem jártam, sokszor elmentem mellette , de bent nem voltam. Sötétkút, kis eldugott falucska, ahova az első cseh republikában nagy csomó szlovákot telepítettek.
A csendőrök jól megcsinálták a feljelentést. Letartóztattak, és gyalog behajtottak Lévára. Akkoriban nagyon veszélyesek voltak az ilyenek. Szerencsére sokan eljöttek mellettem tanúskodni, mint például az az asszony, akinek a fiát megmentettem. Én voltam az egyik legsúlyosabban vádolt politikai fogoly, és ennek ellenére még az előzetes letartóztatásban töltött időre sem ítéltek cl. Négy hónapig voltam benn, akkor rendes bíróság elé kerültünk, az pedig ideiglenesen szabadlábra helyezett. Úgyhogy csak 46 áprilisában álltam az öttagú
Népbíróság elé. Öt óra hosszáig álltam egyfolytában. Kilenctől kettőig. Megállapították, hogy bár bűnös vagyok, mert 38-ban fogadtam a magyar katonákat, de egy napra Sem ítélnek el, és a bűnösség megállapítása nem jelenti azt, hogy hivatásomat ne gyakorolhatnám.
Ezek után Tóth Imre elsőként került rá a kitelepítendők listájára. Először Öt református családdal együtt a katolikus Egerágon telepítették le. Kapott házat és a református egyháztól egy úgynevezett eszmei állást. Akkor Baranyában még mindenfelé tehetett találni üres német házakat, sokfelé volt még tartalék föld, úgyhogy a reformátusok összetelepítése nem látszott megoldhatatlan feladatnak. Az egyház közben- járására ekkor kerültek felvidéki református telepesek nagyobb tömegben Villányba, Dunaszekcsőre, Németbólyba. Sajnos azonban — erről panaszkodik Tóth Imre — a telepeseknek jóformán fele sem maradt azon a helyen, ahova eredetileg telepítették. A dunaszekecsői református gyülekezet például megszervezésekor körülbelül ötszáz lelket számlált, valamennyien felvidéki menekültek. A nagy elköltözések után, 1980-ban, számuk kétszázhuszonötre csökkent. A polgárosultabb környezetből érkező módos felvidéki parasztok az elmaradott és más gazdasági szokások közt élő baranyai aprófalvakból igyekeztek a szülőföldjükhöz minél közelebb húzódni. Átmenetinek tartották ezt az állapotot, és bíztak benne, hogy pár év múlva úgyis visszakapják eredeti bútoraikat, házukat, és visszatelepülhetnek. Sokan Göd környékére költöztek vagy Komárom alá, s mikor elérkezett a beszolgáltatások, a tsz-szervezések nehéz időszaka, a gyökér nélküli felvidékiek közül nem egy azt mondta: „Úgysem azén házam, Úgysem az én földem, miért maradjak.” Az ügyesebbje, a vállalkozóbb kedvűek mind elköltöztek. Dunaszekcsőn például az odatelepítetteknek már a fele sincs a faluban. A nagyobb és fejlődőképes helyek még úgy- ahogy lekötötték őket, de a kisebb falvakban nem érezték otthon magukat. Talán ha az egy vidékről valókat ugyanabba a faluba telepítik, másképp alakul a helyzet. Így azonban a felvidéki magyarok szétszóródtak, és egy-két nemzedék után nyomtalanul beolvadnak az őslakosságba."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése