"A délceg, csillogó huszár, Alekszej
Bulanov gróf - mint Bender helyesen mondta - valóban hőse volt az
arisztokrata Pétervárnak. A nagyszerű lovas és hírhedt dorbézoló állandó
témául szolgált az Angol sétány kastélyai előkelő lakóinak és a
napilapok nagyvilági "Társaság" rovatának. A képes újságok oldalain
gyakran megjelent a fényképe: perzsával szegett, aranysujtásos dolmány,
magas, lenyalt halánték, rövid, győzedelmes orr.
Bulanov grófról úgy beszéltek, mint sok titkos,
végzetes kimenetelű párbaj hőséről, mint a legszebb és
leghozzáférhetetlenebb nagyvilági hölgyek szerencsés lovagjáról, mint
olyan emberről, aki éppen a társaság legnagyobb tiszteletét élvező
személyekkel szemben esztelenül kihívó módon viselkedik, és főkolomposa a
feltétlenül tükörzúzással végződő tivornyáknak.
A gróf szép volt, fiatal, gazdag, szerencsés a
szerelemben, a kártyában és az öröklésben. Rokonai egymás után haltak
el, egyre növelve hagyatékukkal a huszár amúgy is mérhetetlen vagyonát.
Vakmerő volt és bátor. Segítette Menelik abesszíniai
négust az olaszok ellen vívott harcában. Fehér burnuszba burkolózva ült a
nagy abesszíniai csillagok alatt, és tanulmányozta az ország katonai
térképét. A fáklyák lángja imbolygó árnyakat vetett lenyalt halántékára.
Lábánál új barátja ült, egy abesszin fiú, Vaszka.
Miután szétverte az olasz király hadseregét, a gróf
az abesszin Vaszkával visszatért Pétervárra. Pétervár virággal és
pezsgővel várta a hőst. Alekszej gróf újra a gyönyörök gondtalan
örvényébe vetette magát. Most még fokozottabb elragadtatással beszéltek
róla, a nők mérget ittak miatta, a férfiak irigyelték. A Millionnaja
úton végigszáguldó grófi fogat hágcsóján szobormereven állt az
abesszíniai, fekete színével és sudár termetével csodálkozást keltve a
járókelőkben.
De a ragyogás váratlanul véget ért. Alekszej Bulanov
gróf eltűnt. Belorusszko-Baltyinszkaja hercegnő, a gróf utolsó
szenvedélye, vigasztalhatatlan volt. Az eltűnés nagy port vert fel. Az
újságok tele voltak feltevésekkel. A detektívek lejárták lábukat. De
fáradozásuk meddő maradt. A grófnak nyoma veszett.
Mikor a lárma elült, az Averkijev-vadonból levél
érkezett, amely mindent megmagyarázott. A tündöklő gróf - az
arisztokrata Pétervár hőse, a XIX. század Baltazárja - csuhába öltözött.
Hátborzongató részletek jártak szájról szájra. Azt mondták, hogy a
gróf-barát több pud súlyú bilincset hord, s hogy ő, a finom francia
konyha híve, most kizárólag krumplihéjjal táplálkozik. Egyik híresztelés
a másiknak adott helyet. Azt mondták, hogy a grófnak megjelent elhalt
édesanyja szelleme. A nők sírtak. Belorusszko-Baltyinszkaja hercegnő
palotája előtt egész kocsisor állt. A hercegnő és férje
részvétlátogatásokat fogadtak. Új mendemondák kaptak tápot. A grófot
visszavárták. Azt mondták, hogy múló vallási tébolyról van szó. Mások
azt erősítgették, hogy adósságai elől szökött meg. Ismét mások azt, hogy
mindennek egy boldogtalan szerelem az oka.
Valójában pedig a huszár azért állt be szerzetesnek,
hogy megértse az életet. Nem tért vissza. Lassanként megfeledkeztek
róla. Baltyinszkaja hercegnő megismerkedett egy olasz énekessel, az
abesszin Vaszka hazautazott szülőföldjére.
Alekszej Bulanov gróf, aki a monostorban a Jevpl
nevet vette fel, páratlan önmegtagadással kínozta testét. Valóban
hordott bilincseket, de úgy hitte, hogy ez még nem elég az élet
megismeréséhez. Ekkor különleges barátruhát talált fel: kámzsát, mely
egész arcát befödte, és csuhát, mely akadályozta a mozgásban; s az apát
beleegyezésével ezt az öltözéket hordta. De még ez is kevésnek tűnt fel.
Sarut húzva, egy erdei sárkunyhóba vonult vissza, és ettől fogva egy
tölgyfa koporsóban élt.
Jevpl barát dicstette bámulattal töltötte el a
monostort. Kizárólag kétszersültet evett, amelyet háromszor havonként
küldtek neki.
Így múlt el húsz év. Jevpl bölcsnek, helyesnek és
egyedül igaznak tartotta életét. Élete rendkívül könnyűvé vált, és
gondolatai kristályosakká tisztultak. Megértette az életet, és rájött,
hogy másképp élni nem lehet.
Egy ízben csodálkozva tapasztalta, hogy azon a
helyen, ahol húsz éven keresztül a kétszersültet találta, nincsen semmi.
Négy napig nem evett. Az ötödik napon egy ismeretlen, bocskoros öreg
kereste fel, és elmondta, hogy a bolsevikok kitelepítették a barátokat,
és a monostorban szovhozt rendeztek be. Az öreg néhány darab
kétszersültet hagyott számára, és sírva távozott. A szerzetes nem
értette a dolgot. Világos fejjel és csendesen feküdt a koporsóban, s
örült az élet ismeretének. A paraszt tovább hordta a kétszersültet.
Így telt el még néhány zavartalan év.
Csak egy ízben nyílt ki a sárkunyhó ajtaja. Néhány
ember lépett be meghajolva rajta. A koporsóhoz álltak, és némán nézték a
barátot. Jól megtermett férfiak voltak, sarkantyús csizmában, széles
bricsesznadrágban és csiszolt fatokba rejtett Mauser-pisztolyokkal. Az
aggastyán kinyújtott karral feküdt a koporsóban, és sugárzó tekintetet
vetett a jövevényekre. Hosszú és lenge ősz szakálla a koporsó felét
betakarta. Az ismeretlenek vállat vontak, és sarkantyújukat pengetve
távoztak, óvatosan betéve maguk után az ajtót.
Az idő múlt. Az élet egész teljességében és
édességében feltárult a barát előtt. Éjszaka, egy nappal azután, amikor
végérvényesen ráeszmélt, hogy felismerésében minden világos, váratlanul
felébredt. Ez csodálkozóba ejtette. Azelőtt sohasem ébredt fel éjszaka.
Miközben azon töprengett, hogy mi is kelthette fel, ismét elaludt, de
tüstént felébredt, erős égést érezve a hátában. Igyekezett elaludni, de
nem tudott. Valami gátolta. Nem aludt reggelig. A következő éjjel ismét
felébresztette valami. Halkan nyögdécselve forgolódott reggelig, s
önkéntelenül meg-megvakarta kezét. Napközben felkelt, és véletlenül
bepillantott a koporsóba. Most már mindent értett: komor ágya sarkaiban
cseresznyeszínű poloskák futkároztak. A barátot undor fogta el.
Ugyanezen a napon eljött a kétszersültes öreg. S íme,
az önmegtagadó hős, aki huszonöt évig hallgatott, most megszólalt. Egy
kevés petróleumot kért. A paraszt elámult, amikor beszélni hallotta a
nagy hallgatót, de szégyenkezve s az üveget rejtegetve, elhozta a
petróleumot. Mihelyt távozott, a remete reszkető kézzel bekente a
koporsó valamennyi hasadékát. Három nap óta most első ízben szunnyadt el
Jevpl nyugodtan. Semmi sem zavarta álmát. A koporsót a következő
napokon is megkente petróleummal. De két hónap leforgása alatt tudatára
ébredt, hogy a poloskákat nem lehet petróleummal kiirtani. Éjszakánként
ide-oda hánykolódott, és hangosan imádkozott, de az ima még kevésbé
használt, mint a petróleum.
Kimondhatatlan kínok közt eltelt fél év után a remete
újra az öreghez fordult, akit második kérése még nagyobb ámulatba
ejtett. Azt kérte, hogy hozzon neki a városból Agarac-port poloskák
ellen. De az Agarac sem használt. A poloskák rendkívül gyorsan
szaporodtak. A barát kicsattanó egészsége, amelyet huszonöt évi böjt sem
tudott megtörni, rohamosan hanyatlott. Sötét, kétségbeesett élet
kezdődött. A koporsó most már visszataszítónak és kényelmetlennek
látszott Jevpl szemében. Éjszakánként, a földműves tanácsára, forgáccsal
égette a poloskákat. A poloskák meghaltak, de nem adták meg magukat.
Kipróbálta az utolsó szert: a Glück Fivérek-cég
gyártmányát, egy erjedt őszibarack-szagú, Poloskavész nevű rózsaszínű
folyadékot. De ez sem használt. A helyzet egyre rosszabbodott. Két évvel
a nagy fordulat beállta után a remete véletlenül rájött, hogy azóta
egyáltalán nem gondolkodik az élet értelméről, mert reggeltől reggelig a
poloskák irtásával foglalkozik.
S most tudatára ébredt, hogy tévedett. Az élet sötét
volt és talányos, éppen úgy, mint huszonöt évvel ezelőtt. Nem sikerült
megszabadulnia a világi gondoktól. Testtel a földön, lélekkel pedig az
égben élni: lehetetlennek bizonyult.
A remete felkelt, és fürgén kisietett a sárkunyhóból.
Árnyas zöld erdő sűrűjében állt. Korai, száraz ősz volt. Közvetlenül a
sárkunyhó mellett egész vargányagomba-család ütközött ki a föld alól.
Ismeretlen madárka ült az ágon, és szólót énekelt. Távolról
vonatdübörgés hallatszott. A föld remegett. Az élet gyönyörű volt. A
szerzetes elindult, és hátra sem tekintett.
Ma kocsis a Moszkvai Köztisztasági Hivatal lótelepén."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése