Az írást a http://www.sokkaljobb.hu oldalról vettem át.
Magyarország
határai mentén 93 évvel ezelőtt több új, vagy megújult állam
keletkezett: 1918-ban, az első világháború végén, az Osztrák–Magyar
Monarchia megszűnése után sorozatban jöttek létre ugyanis szomszédunkban
az utódállamok. Előbb Csehszlovákia alakult meg október 28-án, majd
november 12-én kikiáltották az osztrák köztársaságot, december elsején a
Szerb–Horvát–Szlovén Királyságot (a későbbi Jugoszláviát)
proklamálták.
Ugyanezen
a napon, 1918. december elsején egyesült a Regát (Moldva és Havasalföld
összefoglaló neve) Erdéllyel, s jött létre Nagy-Románia.
Az alábbi idézetet a Háromszék archívumban találtuk:
„1918. december 1-jén Gyulafehérváron tartották a románok a
nagygyűlésüket, melyen a gyűlés 1228 delegátusa elfogadta Erdély
egyesülését a Román Királysággal. A gyűlés egy 200 tagú Nagy Nemzeti
Tanácsot választott, melyben 30 szociáldemokrata is helyet kapott az
automatikusan tanácstaggá váló püspökök és a kiemelkedő értelmiségiek,
kiválasztott gazdag polgárok mellett. A nagy tömeggyűlés a nemzetőrség
és román katonák által gondosan biztosított vármezőn zajlott le, ahol a
különvonatokon, szekereken és gyalog érkező parasztsággal és kisebb
számú munkássággal ismertették a határozatot.
Az
egybegyűltek – a román hagyomány szerint százezer ember – áhítattal,
egyhangú lelkesedéssel fogadták a rezolúció kihirdetését.
A történelemírások folyamán azonban megfigyelhetjük, hogy 1918. december
1-je, Románia nemzeti ünnepe nem olyan súllyal szerepel a
közép-kelet-európai térség históriájában, mint ahogyan ezt az iskolában,
a nagy állami és civil szervezésű ünnepség-kavalkádban
láthatták-hallhatták.
Erdély Romániával való egyesülésének eseményeinek leírására egy nagy
merítésű históriai megjelenítésre és értékelésre lenne szükség, hogy
objektív tényfeltárásra teremtsen lehetőséget, az elhallgatott vagy
mellőzött események számára is helyet szorítson, és a korabeli magyar
vonatkozású történéseket is a vizsgálódás tárgyává tehesse.
Érdekes
egy francia történész meglátása: Catherine Durandin A román nép
története című monumentális munkájában (Budapest, Mecenas Könyvek, 1988)
éppen az 1918. december 1-jei gyulafehérvári események mai
interpretálása kapcsán világít rá arra, hogy: ,,A román történetírás
pedig arra törekszik, hogy kizárja a román állam szerepét és
minimalizálja a nagyhatalmak súlyát, s ehelyett a népet emlegesse:
októberben és novemberben valóságos autonomista mozgalom bontakozott ki,
a falvakból induló helyi kezdeményezések a régi renddel való szakítás
jegyében fejlődtek ki.”
1918. december 1-je román nemzeti ünneppé nyilvánítása ennek a
folyamatnak a betetőzése, az esemény exponálásában a legmagasabb csúcs.
Ebben
a megközelítésben a korabeli román politikai élet bizonytalanságai, a
válságok, a megosztottságok kihullnak az emlékezetből, és a
gyulafehérvári történelmi aktus a tömegek, a román nép egészének a
műveként jelentkezik. A történészek ,,megfeledkeznek” arról például,
hogy akkor szóba került Erdély autonómiája is az ókirálysággal való
egyesülés keretei között.
A magyar történetírás, amennyiben nem Erdély története a tárgy, az 1918.
december 1-jei gyulafehérvári eseményeket a Trianonhoz vezető út egy
mozzanataként értékeli, az időszak egészéből a Kárpát-medencében zajló
harci cselekményekre és a szövetségesek, majd a nemzetközi élet
diplomáciai manővereire összpontosít. Gyulafehérvár egy esemény a sok
közül, a történeti folyamat elemzésében a szövetségesek függetlenségi és
elszakadási mozgalmakat támogató politikájának jut döntő szerep.
A gyulafehérvári gyűléssel kapcsolatos döntés november 21-én születik
meg, a küldöttek sorra járják a megyéket, hogy mozgósítsák a szavazókat,
december 1-jén százezernél több tüntető jelenik meg az 1228 küldött
támogatására, ahol kikiáltják az egyesülést. A kormányzó tanács elnöke
Maniu lesz, Bukarest december 24-én iktatja törvénybe a gyulafehérvári
aktust.”
A több mint százezres gyűlés kimondta Erdély elszakítását
Magyarországtól.
Az 1920-as trianoni békeszerződés Magyarországot kényszerítette arra,
hogy elfogadja az új határvonalat a két ország között (amely egyébként
messze túlnyúlt a történelmi Erdély határán, hiszen a Partiumot is
magába foglalta).
Magyarország 1918/19-ben élte történelmének egyik legsötétebb szakaszát:
tombolt a vörös terror. Az első világháború ekkoriban alighogy véget
ért, az országra rátört ez a dögvész! Károlyi Mihály volt ekkor
Magyarország köztársasági elnöke, oldalán a híres-hírhedt vörös
grófnővel, Andrássy Katinkával, akinek édesapja (gróf Andrássy Gyula,
akinek nevét viseli Békéscsaba főutcája) az Osztrák–Magyar Monarchia
külügyminisztere volt…
Károlyi
Mihály, akinek szobra áll a magyar fővárosban, és Békéscsaba
díszpolgára, különvonatokat biztosított a románoknak azért, hogy a
távoli területekről is oda tudjanak érni erre az egyesítést kimondó
gyűlésre! Sem kérésre, sem követelésre ugyanezt nem tette meg a
székelyeknek, akik télvíz idején nem tudtak időben Gyulafehérvárra érni.
Ez azonban nem zavarja a mai szocialista kommunistákat abban, hogy ezt
az embert példaképüknek tekintsék! Legyen az övéké ez is, meg Ságvári
Endre is…
Tormay
Cécile a Bujdosó könyvben naplószerűen foglalta össze a vörös vircsaft
történéseit, amelyet a kommunisták Tanácsköztársaságnak neveztek el.
1918. november 28-áról írja, hogy „A végek tiltakozása elhangzott és a
tragikus fényesség belealudt a sötétségbe. Amíg a nemzetrontók kezében
van a hatalom, így is lesz ez mindig! A kormány milliókat adott az
erdélyi oláhoknak, és adott nekik magyar katonáktól elvett temérdek
fegyvert is, míg a székelyeket és a magyarságot verejtékes rémületben
fegyvertelenül hagyja az életére törő ellenség között.
Károlyi kormánya mindenkit támogat velünk szemben. Ma, hogy szolgálatban
voltam a Keleti pályaudvaron, lázasan különvonatokat állítottak össze.
Gyulafehérvárott az izgatók oláh nemzetgyűlést hívnak össze, mely – úgy
hírlik – önhatalmúlag ki fogja mondani Erdély és sok magyar vármegye
elszakadását. A magyar kormány pedig a gyűlésre utazók kényelmére
különvonatokat ajánl fel.
Olyan az egész, mintha torzan, aljasan vigyorogna valami a haldoklás
felett.”
Az
egyesítést kimondó gyűlés után a székelyek megpróbálkoztak a
lehetetlennel. Megalakult a Székely Hadosztály, és megpróbált
szembeszállni az Erdélybe beözönlő románokkal. Károlyiéktól kaptak ők is
valamennyi fegyvert, de később kiderült, hogy ezeket a fegyvereket
hatástalanították… És előfordult az a szégyen, hogy a tanácsköztársaság
vörös katonái és a román hadsereg ollóba fogták őket. A megadás
elkerülhetetlen volt. Közülük alakult a későbbi Rongyos Gárda.
...
A húszas évekre a Trianonnal megterhelt nemzetközi egyezmények is
garantálták a létrejövő Nagy-Románia határait. December 1-je ma Románia
legnagyobb nemzeti ünnepe.
2 megjegyzés:
Nem könnyű megszólalni.
Véleményem szerint megfelelő nemzetstratégia nélkül egy nép halálra van ítélve.
Tehát szükség volna egy jó nemzetstratégiára. Nem évtizedesre, nem évszázadosra, hanem évezredesre.
Mit is kellene tartalmaznia egy jó nemzetstratégiának?
Először is kellene egy erős, politikától és izmusoktól független összetartó kapocs. Ez a vallás lehetne. Még jobb volna, ha ez a vallás egyedi, nemzetspecifikus lenne. (A felsőbbrendűségi tudat nem alkalmas összetartó kapocsnak, mert csak rövidebb távon működik és könnyen káros mértékűvé ferdül.)
Másodszor szükség volna a nemzeti tudat és a nemzeti politika határozott erősítésére.
Harmadszor olyan népesedéspolitikára, ami a gyermekszületések számát olyan mértékben megnöveli, hogy az sokkal magasabb legyen, mint a hazai kisebbségeké és a szomszédos államoké.
A feladat nem is kicsi és ha azonnal elkezdődne, már akkor is késésben volna.
Megjegyzés küldése