Írta: Jeges-Varga Ferenc
Thomas Vinterberg az utóbbi időben nem kényeztette el rajongóit. Pedig első filmje, mely a Dogma-mozgalom nyitánya volt, berobbant a filmtörténelembe. Máig nem készült annyira kíméletlen és katartikus családi dráma nyájaskodó önbecsapásainkról, hallgató cinkossággal szőnyeg alá söpört mocskos titkainkról, mint a Születésnap (1998). Úgy tűnik, a rendező hosszú hatásszünet után most újra erőteljes drámai filmet forgatott.
Legújabb mozija, a Submarino komor sorsdráma. A címben szereplő „submarino” kifejezés egy kínzási módszerre utal. Az áldozat fejét egy vödör vízbe dugják, vagy műanyag zacskóba tömik, és addig tartják ott, amíg majdnem megfullad. Az oxigénhiány miatt páni félelem uralkodik el rajta, és ez még a legerősebb ellenállást is felőrli. Ugyanakkor nincs látható jele a bántalmazásnak, elszenvedője gyorsan felépül, és készen áll a további megkínzatásra.
Így vannak ezzel Vinterberg új filmjének szereplői is, akik képtelenek elszakadni gyökereiktől. Zsigerileg zülleszti le őket a csapdahelyzet, amelybe beleszülettek. Hiába van előttük a rossz példa, nem szabadulnak. Kódolva van a sorsuk. Ennyire törvényszerű lenne ez? Egyáltalán nincs választásunk?
Egy anya, aki állandóan mattrészeg, beájul egy sarokba, és maga alá vizel. Egy láthatatlan apa, akiről egy szó sem esik, de mintha folyamatosan ott lappangana erőszakos jelenléte. A családban élő két fiúnak nem jut sem szeretet, sem figyelem, sem pénz. És nem elég, hogy két kiskorú él már eddig is ebben a nyomorban, az anya szül még egy gyereket. Ennél eszementebb szituációt el sem tudna képzelni az ember. Pedig van ilyen.
Nick és öccse ennek ellenére látszólag tüneményes gyerekek. Gondját viselik kistestvérüknek. Megetetik, elaltatják. Ha kell, babakaját lopnak neki a boltban. Nevet adnak a fiúcskának, szertartásosan megkeresztelik. Ha már a szülők arra sem voltak képesek, hogy megszólítsák azt az emberi lényt, akit a világra hívtak. Kisülhet ebből bármi jó?
A fiúk egy este magukhoz veszik anyjuk martinis üvegét. Valami lazítás nekik is kell. Az alkohol pedig piszkosul oldja a feszültséget. Bömböl a zene, tombolva ugrál a két gyerek. A szomszéd szobában pedig hiába sír veszettül a kicsi, senki sem hallja. Végül minden delíriumból van kijózanodás. Ha csak egy pillanatra is.
Amikor legközelebb találkozunk Nickkel (Jakob Cedergren), már a harmincas évei közepén jár. Egy egyszobás bérlemény magányos lakója. Pedig volt gyönyörű barátnője. Talán még a gyerek is az övé, akit a lány nemrég a világra hozott. De elcseszte. Nincs mit szépíteni rajta. A fiatal szomszédnőnél keres vigaszt, aki épp olyan elfuserált alak, mint ő. Aki bármikor készségesen rendelkezésre áll egy gyors szexre. És persze ott a pia is, mert szárazon nem lehet kibírni, hogy a legszívesebben mindent szétverne.
Eközben az öcs (Peter Plaugborg) – akinek nevét sosem tudjuk meg – egyedül neveli kisfiát, Martint. Ő alkohol helyett a drogot választotta. A felesége autóbalesetben meghalt, s ennek szintén köze lehet a narkónak. Minden igyekezetével azon van, hogy jó apának mutatkozzon, aki képes felnevelni a fiát.
Anyjuk halála után Nicknek nem kell a családi örökség, testvérére hagyja a pénzt. Ebből még valami szép történet is alakulhatna. De az öcs a kábítószerbe fektet mindent. Szerinte nincs ennél jövedelmezőbb állás. A lejtőn csak lefelé lehet gyorsan haladni.
A két testvér ugyanazt a sorsutat járja be, történetüket pedig egymás mellé pakolja a rendező. És rávilágít, hogy olykor megkapjuk a választás lehetőségét, még ha nagyon is szűknek bizonyul a mozgásterünk. Csak el kell egyszer indulni kifelé.
Thomas Vinterberg
A Submarino néha ijesztően szürke mozi. Kőkemény képet fest egy olyan világról, amelyre jobb szeretnénk nem gondolni. Ráadásul mindez Dániából jön, amit előszeretettel azonosítunk a jóléti társadalommal. Mégis csupa otthontalan és szeretetéhes ember tekint le a vászonról. Járhatatlanná vált számukra az út – vagy talán eleve lehetetlen küldetés volt, hogy boldoguljanak. Pedig a vágyaik egyszerűek: egy ölelés, egy mosoly, egy kis figyelem…
A Submarino mégsem az abszolút depresszió filmje. Minden komorsága ellenére tetten érhető benne az emberi melegség. Ott lakozik a szereplőkben, kiül az arcukra, felismerjük egy mosolyban. Talán mindenki számára létezik vigaszág, egy surranó pálya, ahonnan észrevétlenül mégis lehet győzni. Ez a tényekkel szembemenő, megmagyarázhatatlan optimizmus zárja a filmet. Nem hepiend, de az lehet belőle.
http://olvassbele.com/2011/11/29/sorsmintak-thomas-vinterberg-submarino-film/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése