Ez is Aknaszlatina – Zóna a határ túlsó oldalán - A városka 99%-osan magyar volt az 1910-es népszámlálás szerint. Aztán jött Trianon és a magyar génhiba...

Egykor híres sóbányái, fürdői és szanatóriumai után nevezték az Osztrák-Magyar Monarchia egyik ékkövének, mely hírnevet ideig-óráig még a XX. századi impériumváltások sem tudtak igazán megingatni. A Tisza felső folyásának jobb partján, a hajdani Máramaros vármegye területén járunk, ám a folyó ma sokkal inkább elválaszt, mint összeköt. Amíg az egykori vármegye székhelye, a Tisza szemközti oldalán fekvő Máramarossziget Romániához, addig Aknaszlatina (ukránul Солотвино) Ukrajnához tartozik. A jelenleg rendelkezésre álló, minden bizonnyal mára jelentősen módosult, 2001-es népszámlálási adatok alapján Aknaszlatina lakossága 8956 fő, ebből 5200 román, 2797 magyar, 897 ruszin és 111 más egyéb nemzetiségű. A helyi anyakönyvi hivatal adatai szerint évente átlagosan 85-90 születésre 120-130 halálozás jut. Az 1986-os csernobili atomkatasztrófa okozta halálos áldozatok száma a hivatalos adatok szerint jelenleg 17 fő, ám a valóságban ennél valószínűleg jóval magasabb halálozási és megbetegedési aránnyal számolhatunk.

A földfelszínhez viszonylag közel elterülő sórétegek könnyű kitermelhetősége okán már az ókorban is bányászták itt a sót, majd a középkori Magyar Királyság idején, a 13. századtól a királyi jövedelmek egyik fontos forrását adták a sóbányák. Szlatina falu alapítása a 14. századra tehető, ahová királyi rendelettel, szervezetten telepítették le a szláv és vlach népességet. A 15. és a 18. század között a bányászok rossz körülményei miatt többször került sor zendülésre; és mind a Dózsa-féle parasztfelkelésben, mind a Rákóczi szabadságharcban tevőlegesen vettek részt a szlatinai bányászok. A sóbányászat igazán komoly fejlődése a 19. században indult el, ekkor sorra nyitják meg az újabb és újabb bányákat, összesen kilencet. Ferenc József 1852-ben látogatást tett Szlatinán. 1880-ra az addig kizárólagos folyami szállítás mellett kiépül a keskeny nyomtávú vasút, amely jelentősen megkönnyíti és növeli a só szállításának módját és mennyiségét. A dualizmus korára a sóbányászat mellett komoly egészségügyi turizmus alakul ki, így ebből a szempontból is jelentős fejlődésnek indul a vidék.

A trianoni döntés következtében a 99 százalékban magyar, az 1910-es népszámlálási adatok alapján 2330 lakosú Aknaszlatinát Csehszlovákiához csatolják. A csehszlovák évtizedek, valamint a néhány évig tartó magyar világ után 1944-ben Kárpátalja már szovjet felségterület. A környékbeli zsidóság háborús deportálását követően immár a szovjet hatóságok folytatják a lakosság tizedelését: a munkaképes korú magyar és német nemzetiségű férfiak jelentős részét a Gulágra hurcolják, ahonnan sokan már nem térnek többé haza. 1947-ben egyesítik a többnyire még mindig magyar nemzetiségű Aknaszlatinát és a főként németek, románok és magyarok lakta Faluszlatinát, melynek következtében a nemzetiségi arányok végleg megváltoznak a településen.

A szovjet időkben jellegzetesen szocialista keretek között, ipari méretekben indul meg a só kitermelése és az évtizedek során olyan szinten zsigerelik ki a tájat, hogy nemrég az ukrán kormány katasztrófa sújtotta területté nyilvánította Aknaszlatinát és egykori bányáit: jelenleg az a veszély fenyeget, hogy a település bizonyos részeit a magára hagyott bányákba történő folyamatos vízbetörések miatt egész egyszerűen elnyeli a föld. Továbbá az a szóbeszéd is járja errefelé, hogy a nyolcvanas években a szovjet hadsereg jelentős mennyiségű nukleáris hulladékot helyezett el a használaton kívüli bányák némelyikében.

Mindezek ellenére sokakban máig él a szovjet idők aranykorának hamis mítosza. Persze az igazat megvallva a homo sovieticusnak számos oka van a párás szemű múltba révedésre, hiszen aknaszlatinai sóbányásznak lenni a legkülönfélébb előjogokkal járó kiváltságot, de legalábbis rangot jelentett az Ukrán SZSZK-ban. Egy aknaszlatinai szanatóriumi beutalás lehetősége majdhogynem egy fekete-tengeri vállalati üdülés mámorító napjaival ért fel egy szovjet alattvaló számára – már aki egyáltalán részesülhetett az ilyesféle kollektív javakból. Azonban mindennek ára van.

Ezen a vidéken a már-már apokaliptikus méretű természetkárosításon túl az volt az igazán nagy ár, hogy az évszázadok óta termékeny szimbiózisban egymás mellett élő, sokszínű kultúrával rendelkező népek egy-két generáció alatt gyakorlatilag saját identitásukat voltak kénytelenek feladni a rögös és túlontúl hosszúra sikerült lenini úton. Manapság pedig a határ közelségéből adódó csempészeten túl aligha lehet biztos fogódzót találni és valamelyest stabil egzisztenciát teremteni. Aknaszlatinán egyébként is szinte minden a múlt homályába vész, ami pedig mégsem, azt többnyire csak régi rajzok, metszetek, képeslapok és hajdani fotográfiák fényérzékeny emulzióba rögzült emlékei őrzik. Tárgyi valójában itt szinte semmit nem találni akár csak a száz évvel ezelőtti épületekből, de már a temető vas korpuszait és keresztjeit is széthordják néhány nyomorult hrivnya, vagy pár üveg vodka reményében.

Varga Gábor György fotóművész először közvetlenül a Szovjetunió felbomlása utáni évben, 1992-ben járt Kárpátalján baráti kapcsolatainak köszönhetően, majd ezt az utat többször is megismételte, míg végül 1997 áprilisában, a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem végzős fotográfus hallgatójaként elkészítette aknaszlatinai sorozatát. Ebből az anyagból közlünk most válogatást. Az évekig fiókban heverő negatívok digitalizálása után Varga Gábor György tavaly reprezentatív kiállítás keretében, Képeslapok Aknaszlatináról címen mutatta be sorozatát a budapesti Kolta Galériában, nagyjából abban az időben, amikor a folyamatos földomlások következtében katasztrófa sújtotta területté nyilvánították Aknaszlatinát.

Varga még 1995-ben vásárolt egy szovjet gyártmányú, Horizont típusú kisfilmes panoráma fényképezőgépet, amellyel végül a teljes sorozatot elkészítette. Nyilván nem is lehet kérdéses, hogy a leginkább autentikus képalkotó eszközt választotta a feladathoz, a 120 fokos tárgybefogási szögével, 24x58 mm-es képméretével és minden bizonnyal sajátos atmoszféra-teremtő képességével a szovjet idők földi halandó számára aligha elérhető csúcstechnológiáját jelentette a brezsnyevi valóságban.

Természetesen a technikán túl jóval fontosabb, hogy valójában mi inspirálta az alkotót Aknaszlatinán járva, melyről Varga a következőképpen nyilatkozik: „Szlatinai barátommal alaposan bejártuk a területet, családjának köszönhetően a sóbányát is. Volt rá elég időm, hogy átitasson a környék látványa. Eleinte nem volt tanácsos egyedül járkálnom a környéken, így sokszor barátomra és kedves családjára voltam utalva. Ők természetesen soha nem fukarkodtak segítségükkel, hogy munkámat támogassák. Első utunk alkalmával még a bánya felszíni területére sem akartak beengendi minket, ehhez külön engedély és kapcsolat kellett. A Szovjetunió széthullása után nem maradt semminek gazdája. A bánya őrizetlenül maradt, így jóval könnyebb lett a munkám. A bánya területén kedvem szerint járhattam bárhová. Képeimet a sóbánya felszíni még működő épületeiről, a város lakóházairól, és a környező tájról készítettem. A fényképezéshez előszeretettel választottam a kora hajnali, vagy a napnyugta körüli időpontot a kedvezőbb fényviszonyok miatt. A téma megválasztásakor elsősorban a felületekre koncentráltam. A felület rajza, faktúrája számomra legalább olyan jelentéssel bír, mint egy emberi arckifejezés, a tekintet, az arcon megjelenő ráncok. Hiszek abban, hogy a környezetünkben fellelhető dolgok képe tükrözi a hozzájuk való viszonyunkat. (...) Aknaszlatina nyugtalanító látnivaló a szemlélőnek, mert nem csak egyszerűen szomorú és elhagyatott, de a végtelenségig kihasznált és megalázott táj. Mert nem csak a látottak nyugtalanítóak, hanem a látottakról alkotott képzeteink is. Minden magán hordozza a hatalom és a kisemberek viszonyát. Minden magán hordozza az itt élők érzéseit és gondolatait (...) A kiállítás képeit ma már nem lehetne elkészíteni, mert megszűnt a sóbányászat, a bánya tárnáit víz árasztotta el, és az épületek nagy része eltűnt, beszakadt vagy lebontották”.

Varga Gábor György aknaszlatinai fotóit elnézve sehogyan sem lehet említés nélkül hagyni azokat az orosz irodalmi és filmes alkotásokat, amelyek mintha évtizedekkel ezelőtt megjövendölték volna mindazt a tájakban és lelkekben egyaránt végbemenő és máig tartó pusztítást, azokat a gyakorlatilag soha múlni nem tudó sebeket, melyeket a szovjet birodalom hagyott hátra az utódok, valamint emlékeztetőül mindannyiunk számára. A Sztrugackij fivérek 1973-ban megjelent Piknik az árokparton című regényére és a mű alapötletét tovább szövő, 1979-ben, Andrej Tarkovszkij által rendezett Stalker című filmre gondolok. Mintha Aknaszlatina elhagyott és életveszélyessé vált ipari létesítményei a Stalker Zónáját idéznék, mintha a település a maga poros utcáival, az utcákon bolyongó román, magyar és ruszin lakóival, ukrán házgyári blokkjaival, zokniárusaival, garázsok mélyén megbúvó kis háztáji gazdaságaival, nyomorult kis boltocskáival a Zóna melletti kietlen településre emlékeztetnének.

Ahogyan a Stalker lezárt Zónájában az idegen civilizáció által otthagyott kézzel fogható, vagy egészen elvont csodákkal nem tudnak mit kezdeni az emberek, ugyanúgy az Aknaszlatina mélyén ma is elterülő, egykor nemzedékek sokaságát boldogító természeti kinccsel sem tud ma már semmit kezdeni az utókor. Katasztrófa sújtotta terület, karnyújtásnyira található életveszélyes Zóna, benne az egykor életet jelentő sóval.

Mindössze száz kilométerre és másfél órára járunk a magyar államhatártól egy ma is jelentős magyar lélekszámmal bíró településen.