Szép feladat
évszázadokon át, őszinte odaadással az Armageddon eljövetelén
munkálkodni, ám egészen más látni, amint megtörténik mindez. Így
gondolja legalábbis az elegáns Bentleyvel furikázó, kígyóbőr cipőt
viselő, állandóan Best of Queen-kazettát hallgató Crowley démon, a
sötétség megátalkodott ügynöke. Ezért aztán, ahogy közeledik az Idő –
még pontosabban: amikor véget ér – és a két sereg már javában melegít az
utolsó nagy meccsre, megbízói háta mögött egyezséget köt Azirafael
angyallal. Az Éden kertjének Keleti Kapujánál találkoztak először, nem
sokkal azután, hogy a bejáratot őrző kerub Ádámnak ajándékozta
lángpallosát. (Olvasmányélményeimből mostanában a kerubok különös
tulajdonságaira derült fény: Saramago Káinjában a Paradicsom
bejáratánál strázsáló angyal Éva kebleitől elbűvölten szed szakajtónyi
gyümölcsöt az első párnak, itt pedig fegyverét ajándékozza el az Ádámot
megszánó szolga.) Az ismeretség tehát az idők kezdetén köttetett, és a
hivatalból ellenséges teremtmények a nagy dráma történetének
kiszolgáltatott Rosencrantzaként és Guildensternjeként végigfilózzák a
történelmet, amikor pedig az a beteljesüléshez közeledne, egymás között
kiegyeznek egy tisztességes ikszben.
Gaiman és Pratchett előre figyelmeztet: "Gyerekek! Az Armageddon előidézése nagyon veszélyes. NE próbáljátok meg otthon!"
Aztán ők maguk mégiscsak elbeszélik a Végidők hátborzongatóan
mulatságos krónikáját. 2012 – nem az olimpia, hanem a maja jóslat –
közeledtével tán furcsán hangozhat, mindenesetre a világvége
eljövetelének biztos tudása totálisan megbénítja az emberek (angyalok,
démonok, boszorkányvadászok) mindennapi rutinját. A tevékenykedést és
megfelelni akarást felváltja a warholi vállrándítás: na és? Ha
ráadásul rosszul sikerül, a dolog természetéből adódóan még az újrázásra
sincs lehetőség. Az Apokalipszis közeledtének biztos jele az
Antikrisztus világra jötte. Az Elveszett próféciák Antikrisztusa –
polgári nevén Adam Young – egy születésekor elcserélt, tejfelszőke,
gazdag képzelőerővel bíró fiúcska. Adam szívesen játszik spanyol
inkvizíciósat a pajtásaival, ám attól sem zárkózik el, hogy a Pszichikus Hírmondó című
boszorkány-szaklap tartalmát és a benne közölt cikkek alaposságát
vitassa meg velük. A világvége közeledtével előbb egy atomerőmű
reaktorának veszik nyoma, később az elsüllyedt Atlantisz bukkan fel a
tengerfenékről, a föld alól meglepett tibeti emberek kerülnek elő, a
környezetszennyezés veszélyeire meg zöld ufonauták figyelmeztetik
nyugodt kisvárosok lakóit.
Az Elveszett próféciák remekül
ötvözi szerzőinek sajátos humorát, bölcsességét, szürreális
lényeglátását. Pratchett fél lábbal a Korongvilágon marad mágiaügyileg,
és Gaiman is csak pár utcára ballag a temetőtől, sötétség tekintetében.
Így születik meg az Elveszett próféciák szórakoztató,
apokaliptikus világa. A könyvből megtudjuk többek között, hogy a Londont
elkerülő körgyűrű voltaképpen nem más, mint egy hatalmas okkult
szimbólum, a rajta keresztülpöfögők non-stop imamalomként szennyezik a
levegőt gonoszsággal. Hallunk a Sokatmondó Szent Berylről nevezett
fekete apácarendről, a karthauziak fonákjáról, akiknek naphosszat be nem
áll a szájuk, kivéve kedd délutánonként, amikor fél órát
asztaliteniszeznek. Lesújtó véleményt olvashatunk a végtelenül unalmas
víkendsátánistákról, méltatót a minden idők legnagyobb bestsellerét – a Jelenések könyvét
– jegyző Szent Jánosról, aki állítólag túlságosan kedvelte a furcsa
gombákat. Generációkat átfogó, és generációkon át fogó átkok elevenednek
meg, szép és pontos próféciák teljesednek be, az Utolsó Ítélet lovasai
pedig motorral száguldanak.
Ismerve Pratchett és Gaiman eszement
fantáziáját, a valósággal való bárminemű összehasonlítás tévútnak
tetszik, ám talán mégiscsak volna itt valami. Az urak éppen 1990-ben
jelentették meg a könyvet, vagyis hajszállal az Apokalipszissal
fenyegető hidegháború után. Ha ebből a szempontból vizsgáljuk az írást,
nem nehéz felfedeznünk benne a kém- és ügynökperspektívát. A jó- és
rosszfiúk vetélkedését és a végső összecsapás rémét. Különbség csak a
földrajzi koordinátákban van. Kelet és nyugat helyett ebben a kozmikus
sakkjátszmában Odafent és Odalent csap össze. Kiderül, hogy nem minden
démon velejéig romlott, de az is, hogy az angyalok sem feltétlenül az
erényesség mintapéldányai. S mert az írók fantáziájában a Végítélet
nagyon is filmszerű, a filmekhez pedig zenei aláfestés dukál, a könyv
számtalan filmes és zenés idézettel szolgál számunkra, hogy jobban
érezzük az utolsó napok izzását. Ehhez amúgy sokat hozzáad Horváth
Norbert remek fordítása is.
A Vég közeledtével a helyzet egyre
forróbb. Megszűnik az áramellátás, a civilizáció két étkezésnyire kerül a
barbarizmustól, a levegő anyagtalan lényektől lesz zsúfolt. Ám amint
távozik a veszély, angyal és démon együtt vacsorázik a Ritzben,
boszorkány a boszorkányvadásszal bont sört, az olvasónak pedig jóleső
melegség önti el a szívét, ajkára meg posztapokaliptikus mosoly ül. A
Végítélet másnapján Adam Young – egykori Antikrisztus – éretlen
gyümölcsöt lop egy öreg almafáról. A szüleitől biztosan kikap majd, de
talán nem űzik ki szülőfalujából. Hát így érünk a végére. Na nem a
világnak, a könyvnek…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése