Nagyapánk ott ült szokott helyén a kandalló mellett, s olykor egy-egy
bükkfahasábot vetett a sziporkázó tűzre. A szűzdohány füstje kék
felhőbe burkolta pipázó alakját ott a nagyszoba végiben, s ezüstös
szakállán olykor megcsillant a láng.
Mi gyerekek a mennyezetig érő, gyertyafényben izzó karácsonyfa körül
álltunk elfogódottan, és izgalomtól elmeredt szemmel, és sóvár
pillantásokat vetve a karácsonyfa alatt fölhalmozott ajándékokra,
hűségesen énekeltük a Mennyből az angyal összes verseit. Ének után Apám
fölolvasta a betlehemi csillag történetét a Bibliából, elmondtuk közösen
a karácsonyi imádságot, s azzal nekiestünk a játékoknak, akár karámba
szorított birkanyájnak az éhes farkascsorda.
Kis idő múltával Nagyapánk megszólalt ott a kandalló mellett a maga érdes vénember-hangján:
Aztán tudjátok-e – kérdezte – , hogy miképpen keletkezett tulajdonképpen a karácsony?
Akkor született Jézus Krisztus – felelte Margit húgom okosan új babaháza előtt térdepelve, s Nagyapánk bólintott rá.
Ez igaz – mondta – , mert hogy Ő volt az Úristen legnagyobb
karácsonyi ajándéka az emberi világ számára. De maga a karácsony már
régen megvolt akkor. Ha ideültök mellém a tűzhöz, elmondom, hogyan
keletkezett.

Hát az úgy volt – kezdte el, miután nagyot szippantott a pipájából -,
hogy réges-régen, amikor Noé apánk unokái megépítették volt a Bábel
tornyát, s annak ledőlte után nem tudták megérteni egymást többé, mert
az önzés összezavarta a nyelvüket, az irigység és az elfogultság egyre
jobban és jobban kezdett elhatalmasodni ezen a földön. Aki nem volt
olyan ügyes, mint a szomszédja, azt ölte az irigység, hogy a másiknak
szebb háza van. Aki rest volt megművelni a földjét, az irigyelte azt,
akinek szebb búzája termett, s mikor az irigykedés már igen-igen
elhatalmasodott az embereken, akkor megszületett belőle a gonoszság. A
rest lopni kezdett, a tolvaj gyilkolni, s a kéregető rágyújtotta
jótevőjére a házat. Addig-addig, hogy egy napon aztán az Úristen odafönt
az égben megsokallotta az emberek gonoszságát, s rájok szabadította a
sötétséget és a hideget.
A nap eltűnt az égről, a vizek befagytak, s a rablógyilkos számára
nem termett többé semmi az elrablott földön. Nagy fázás, éhezés és
pusztulás következett ebből az egész emberi világra. Mikor pedig már
közeledett erősen az idő, amikor minden emberi életnek el kellett volna
pusztulnia a földön, az Úristen odaintette maga mellé kedvenc angyalát, a
Világosságot, és ezt mondta neki: „Eridj le, hű szolgám, s nézz körül a
földön, melyet gonoszsága miatt pusztulásra ítéltem. Vizsgálj meg
minden embert, asszonyt és gyermeket, s akiben még megtalálod egy csöpp
kis nyomát a jóságnak, annak gyújtsál gyertyát a szívében. Én pedig majd
az utolsó előtti napon alánézek a földre, s ha csak egy kicsike
világosságot is látok rajta, megkönyörülök az emberi világon, s
megváltoztatom az ítéletet, amit kiróttam rája.”
Ezt mondta az Úristen, s a Világosság angyala alászállott a földre, hogy teljesítse a parancsot.
A föld sötét volt és hideg. Mint a csillagtalan, zimankós téli
éjszaka, olyan. Az emberek tapogatózva jártak az utcákon, s akinek még
volt egy darabka száraz, fagyott kenyere, az elbújt vele a pincék
mélyére, hogy ne kelljen megossza mással. Egy birkabőr bundáért
meggyilkolta apját a fiú, s akinek még tűz égett a kemencéjében, az
fegyverrel őrizte szobája melegét a megfagyóktól. Az angyal nagyon
nagyon elszomorodott, hogy hasztalan járta az emberi világot, mert nem
talált benne sehol egy fikarcnyi jóságot sem.
Lassanként kiért a városból, s ahogy a dűlőúton haladt fölfele a
hegyek irányába, egyszerre csak összetalálkozott a sötétben egy
emberrel, aki egy döntött fát vonszolt magával kínlódva. Kiéhezett,
sovány ember volt, s csak szakadt rongyok borították a testét, de mégis
húzta, vonszolta magával a terhet, bár majdnem összeroskadt a
gyöngeségtől. „Minek kínlódsz ezzel a fával? – kérdezte meg az angyal. –
Hiszen ha tüzet gyújtanál belőle magadnak itt, ahol állsz,
megmelegedhetnél mellette.”
„Jaj, lelkem, nem tehetem én azt – felelte az ember. Asszonyom s
kicsi fiacskám van otthon, akik fagynak meg, s olyan gyöngék már, hogy
idáig nem jöhetnének el. Haza kell vigyem nekik ezt a fát, ha bele is
pusztulok.” Az angyal megsajnálta az embert, és segített neki a fával, s
mivel az angyaloknak csodálatos nagy erejük van, egyszerre csak
odaértek vele a sárból rakott kunyhóhoz, ahol a szegény ember élt.
Az ember tüzet rakott a kemencében, s egyszeriben meleg lett tőle a
kicsi ház, s míg egy sápadtra éhezett asszony s egy didergő kisfiú
odahúzódtak a tűz melege mellé melegedni, az angyal meggyújtott egy
gyertyát az ember szívében, mert jóságot talált abban.
„Édesanyám, éhes vagyok . . .” – nyöszörögte a gyermek, s az asszony
benyúlt rongyai közé, elővett egy darab száraz kenyeret, letörte az
egyik sarkát, s odanyújtotta a gyermeknek. „Miért nem eszed meg magad a
többit? – kérdezte az angyal. – Hiszen magad is olyan éhes vagy, hogy
maholnap meghalsz.” „Az nem baj, ha én meghalok – felelte az asszony,
csak legyen mit egyék a kicsi fiam.” S az angyal ott nyomban
meggyújtotta a második gyertyát is, és odahelyezte az asszony szívébe.
A gyermek leharapott egy kis darabot a kenyér sarkából, aztán
megszólalt: „Édesanyám, elhozhatom két kis játszótársamat a szomszédból?
Ők is éhesek, s nincs tűz a házukban. Megoszthatnám velük ezt a kis
kenyeret meg a helyet a tűznél!” Az angyal pedig meggyújtotta a harmadik
gyertyát is, és odaadta a kisfiúnak, aki boldogan szaladt ki a
gyertyával a sötét éjszakába, hogy fénye mellett odavezesse kis társait a
tűzhöz és a kenyérhez.
S pontosan ekkor érkezett el az utolsó előtti nap, és az Úristen
alátekintett a földre, s a nagy-nagy sötétségben meglátott három kis
pislákoló gyertyalángot. És úgy megörvendett annak, hogy az angyal mégis
talált jóságot a földön, ha nem is többet, csak hármat, hogy azon
nyomban megszüntette a sötétséget, visszaparancsolta a napot az égre, s
megkegyelmezett az emberi világnak.
S azóta minden esztendőnek a vége felé az Úristen emlékeztetni akarja
az embereket arra, hogy a gonoszság útja hova vezet, s ezért ősszel a
napok rövidülni kezdenek, a sötétség minden este korábban szakad alá, és
minden reggel későbben távozik, hideg támad, és befagynak a vizek, s a
sötétség uralma lassan elkezdi megfojtani a világot. Mi emberek pedig
megijedünk, s eszünkbe jut mindaz a sok rossz, amit elkövettünk az
esztendő alatt, és amikor eljön a legrövidebb nap, és a Világosság
angyala alászáll közénk jóságot keresni, egyszerre mind meggyújtjuk a
karácsonyfák gyertyáit, hogy az Úristen ha alátekint, fényt lásson a
földön, s megbocsássa a bennünk lévő jó miatt a bennünk lévő rosszat.
Ez a karácsony igazi meséje – fejezte be Nagyapánk ott a kandalló
mellett azon a régi-régi karácsonyestén – , én pedig azért mondottam el
nektek, gyerekek, hogy megjegyezzétek jól, és emlékezzetek reá. Mert ez a
mi emberi világunk újra építeni kezdi a Bábel tornyát, melyben egyik
ember nem értheti meg a másikat, jelszavakból, hamisságokból,
elfogultságokból és előítéletekből s jönni fog hamarosan az irigység is,
a rosszindulat, meg a gonoszság, melyek miatt az Úristen újra
pusztulásra ítéli majd az embert. Tolvajlás és gyilkosság fog uralkodni a
földön, s ha a nyomorúság és a nagy sötétség rátok szakad majd, akarom,
hogy emlékezzetek: csak a szívetekben égő gyertya menthet meg egyedül a
pusztulástól.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése