lellemese

Háy János: Ovi (részlet)

Másnap az anyja odavitte biciklivel. Késtek. A többi óvodás már az udvaron focizott. Az óvó néni köszönt ne ki. Csókolom, mondta a gyerek, aztán megállt a falnál. Nézte, hogyan gurul a labda gyerektől gyerekig. Nem mondta, hogy játszani szeretne. Azt várta, hogy szólnak, hogy hé, te, gyere, ebben a csapatban kevesebben vagyunk, mert tényleg az egyikben eggyel kevesebben voltak. Tudott már számolni. De nem szóltak. Aztán egyszer, az egyik, a legnagyobb hangú, akiről mindenki úgy gondolta, a legjobb játékos, csak a gyerek látta, hogy nem, mert ő kívülről nézte a viadalt. Szóval ennek a nagyhangúnak a lábán megperdült a labda, mert rosszul adták át, legalábbis azt állította. Ha így rúgod, akkor nem tudom lefogni, üvöltött, míg a labda repült a pályáról kifelé, épp arra, ahol a gyerek állt. 
Ha kéri, biztos nem kapja ilyen pontosan, épp az ölébe. Ösztönösen rákulcsolta a kezét. Gumiból volt, de olyan mintája volt, mint az igazinak. A labda megállt, a hangos fiú még kiabált valamit, aztán mindenki felnézett. Éppen rá. Persze csak a labda miatt, hogy dobja már vissza. A gyerek dobta volna, amikor valami gépezet belülről más utasítást adott. Hirtelen sarkon fordult és teljes erőből a kapu felé rohant. A gyerekek mereven bámultak Utána, nem értették, mi történik. Már az utcán volt, mire észbe kaptak. Elvitte, a gyerek elvitte, kiabáltak, aztán utánavetették magukat. Próbálták behozni a gyerek előnyét, de nem sikerült. Végül a leggyorsabb fiú lába elérte a gyerek sarkát és kigáncsolta. A gyerek repült a levegőbe, úgy érkezett, hogy teljes testével rágömbölyödött a labdára. A többiek körbeállták, nagyokat rúgtak a megmarkolt labdába, hátha kigurul onnan, de nem. ‘Tompán puffantak a rúgások a belső szerveken, felfogta a gumiba tömött levegő, aztán kirángatták a hasa alól, végül a labdától megürült résen át párszor még belerúgtak a hasába. Az óvó néni akkor ért oda, amikor a gyerek már porolgatta a mackónadrágját. Visszakísérte, közben mondott valamit arról, hogy nem szabad kiszökni az udvarból, ez egy szabály, s hogy majd ő is fog játszani, csak várni kell, de nem játszott. Ott állt továbbra is a falnál, senki nem szólt hozzá. 
Az anyja délután jött érte. Az óvónő nem szólt semmit, hogy a gyerek rosszat csinált. Az anya felültette a gyereket a biciklire és elindultak. Jó volt? – szólt hátra az anya. Jó, mondta a gyerek. Aztán az anya feltette az összes kérdést, amit ezután mindennap épp ebben a sorrendben feltett. Mi volt az ebéd? Nem tudom, mondta a gyerek. Megetted? Meg, mondta a gyerek. Aludtál délután? Nem, mondta a gyerek. Mit csináltál. Néztem a falat, mondta, de arról nem mesélt, hogy mit látott a falon, hogy ott focizott egy csomó másik gyerekkel, mintha a moziban nézné a filmhíradóban, Jobbra húzta a labdát, aztán balra az ellenfél egyik játékosát ezzel a csellel maga mögött hagyta, felnézett, hogy érdemes-e még passzolni, van-e elég távolság arra, hogy visszakapja, és gólt lőjön. Van, gondolta, passzolt jobb szélre, a jobbszélső cselezett egyet. Passzold vissza, ne önzőzz, kiabált át, a jobbszélső visszarúgta és pont jól, éppen úgy, hogy óvatosan el tudta a labdát gurítani a kapus mellett. Gól, kiabáltak. 
Tedd szét a lábad, mondta az anya, nehogy a küllőbe akadjon. A csomagtartón ült. Nyomták a vasrudak, de nem akarta, hogy párnát vagy pokrócot tegyen oda az anyja, mert azt csak kisgyerekeknek szokás, Ő meg már nem volt kicsi. Ült ott, összeszorította a fogát, s csak néha, mikor nagyobb zökkenőn mentek át, csordult ki a könnye.