Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy volt tököli lakos lévén a magyarországi délszláv népzenébe az ott működő Kolo együttes segítségével megismerkedhettem. Előadásaik folyamán el szokták mondani, mely dallamot a volt Jugoszlávia mely részéről gyűjtötték és még a laikus fül is hallja a tiroli beütéső dalmát dallamok vagy a boszniai balkános- tüzes zene közti különbséget. Ám bevallom, nem tudtam kapásból megmondani, Montenegróban milyen a mainstream népzene? Kicsit keresgéltem a neten és találtam egy jó kis írást Montenegróról, az új állam megszületésének történetéről és a lakosságáról, néhány szemelvényt felteszek ide belőle, hátha másnak is segítség lesz az eligazodásban. És hátha választ kapunk arra, miért nincs montenegrói népzene? :)
Radics Viktória - Montenegró átváltozása
„Montenegró esetében a nemzet, nemzettudat, történelmi folyamatosság, nemzeti önazonosság, nacionalizmus, kulturális identitás fogalmai rendre megrendülnek és fölhasadnak, megíratlan történetről vallanak, mely új szavak és új megközelítések után sóvárognak... … Ezeréves történelem, történelmi nemzet, a legrégibb balkáni állam –Montenegró a kis államok és kis népek fönnmaradásának metaforája, az önvédelmi vitalitás metonímiája, és a posztmodern nemzeti újjászületés opciója. Ez a történet és ez a tanulság – a 11. századba visszanyúló, töredezett állami múlt, a 16.-tól a 19. század végéig tartó heroikus kor és 20. századi korrumpálódás, az eltiport és a visszaszerzett szuverenitás elbeszélése azonban jobbára hiányzik a kulturális emlékezetből – nem csak Crna Gorában. … „Eltörült állam”, írta nálamnál sokkal felkészültebb elődöm, Bajza József budapesti szlavista professzor 1927-ben. Bajza professzor érezhetően a mi trianoni sebeinket is gyógyítgatta a „még nálunk is rosszabbul jártak” módszerével, amikor szót emelt és érvelt a versailles-i döntés ellen, mely 1919- ben jóváírta az illegitim és illegális Podgoricai Szkupstina döntését, és Szerbiához csatolta Montenegrót, megszüntetvén ezzel a királyságot és detronizálván Nikola királyt, a Petrović Njegoš dinasztiát, szabad utat engedvén Crna Gora brutális szerb bekebelezésének és a kulturális, sőt etnikai asszimilációnak. Az éppen hogy modernizálódó ország ekkor romlásnak indult. egy emberöltő alatt a törzsi szerveződésű, erőteljes patriarchális társadalom javíthatatlan gazdasági, politikai és morális válságba jut, fuccsba ment a török elleni csatákban és a törzsek egymás közti vetélkedésében edzett, páratlan crnogorác etika, melynek központi kategóriája a csojsztvo, az „emberség”, a humanitas egyfajta harcias, halált megvető virtusa. Montenegró nemcsak a legrégibb, hanem egyben a legfiatalabb állam a Balkánon. Hároméves csupán. 2006 májusában vált ismét önálló állammá, de nem nemzetállammá, hanem, önmeghatározása és léte szerint is polgári multietnikus, multikulturális és multikonfesszionális országgá, mely, Szerbiával és Horvátországgal ellentétben, egyetlen népnek sem ad primátust a többi fölött, ámbár a crnagorai nyelvet, mely mindeddig nem volt ekként megnevezve, hanem a szerb nyelv irodalmi használatra alkalmatlan, parasztos tájszólásának tartották, nemrégiben hivatalos nyelvvé avatta. Vajon a posztmodern galaxisban új európai nemzeti kultúra születik? Népszavazás küzdötte ki a függetlenségét. A népszavazás nagy meccs volt, a lakosság 86%-os részvételével. Ám a győzelem mindössze 55,5%-os volt: tehát a lakosság 44, 5%-a a leghatározottabban nem akart önálló államot magának! Hogy lehet ez? Ma Montenegró 620 ezer lakosa közül csupán 267 ezer, tehát 43% vallja magát crnogorácnak, közel 200 ezer szerbnek mondja magát, 48 ezer bosnyáknak, 26 ezer muzulmánnak, 31 ezer albánnak, a többi pedig horvát, roma és jugoszláv. A 200 ezer montenegrói szerb, a lakosság 32%-a nem okvetlenül lojális az új állammal – szép számmal vannak olyanok, akik egyszerűen nem ismerik el Crna Gorát mint önálló államot, és a szerbiai szerbekkel éreznek és gondolkodnak együtt, akik szerint montenegrói nemzet nincs, soha nem is volt, a montenegrói történelem hazugság, ők a szerb nemzet része és a szerb történelem a sajátjuk, következésképp az ifjú állam léte megalapozatlan, csupán egy jelenkori hiba vagy politikai cselvetés. „Mi mától kezdve nem vagyunk crnogorácok, hanem szerbek vagyunk” – jelentette ki a Podgoricai Szkupstina alelnöke 1918-ban. A montenegrói kulturális identitás mindmáig nem regenerálódott – egyesek szerint egyenesen hiányzik.
Ellenben a szerb identitás Crna Gorában annál markánsabb. Különösen ott, ahol erőteljesen jelen van a Szerb Pravoszláv Egyház, melynek metropolitája, Amfilohije Radović, akit a crnogorácok „Sotonának”, Sátánnak becéznek, neofolklorizált és vallásilag retrográd nagyszerb eszméket terjeszt, nem ismeri el a montenegrói nemzetet, sem a demokratikus államot, és a 14. századig visszavezethető, önálló Montenegrói Pravoszláv Egyházat sem. Amfilohije metropolita vallási és kulturális, azaz politikai működése ma a montenegrói szerbeket a saját államuk ellen és a crnogorácok ellen fordítja, a tömegeket pauperizálja és antimodernista, Európa-ellenes, antidemokratikus, a populizmusból kinőtt újnépies és ószerb-vallásos szellemiséggel szédíti. Bizonyára szkeptikusan fogadjuk a történetet, melynek tanúsága szerint az antitradicionalista, posztmodern intellektualitás ilyen kollektív tudat-, nemzettudat-formáló, a kulturális emlékezetet lebontó- és újraépítő szerepre tehet szert, mi több, politikát alakíthat. A 19. és a 20. század folyamán itt nem alakult ki az önálló állami lét kultusza, vágya, igénye. A nemzeti erőfeszítések éppenséggel nem az önálló Montenegró megteremtését tűzték ki célul, hanem az „általános célokért és érdekekért” való hősi áldozathozatalt hirdették, vagyis egy olyan állam víziója lebegett a szemük előtt, melyben ott van „minden szláv testvér”. A szerb eszmének akkor progresszív, mozgósító jellege volt, az iszlám elleni keresztény összefogást jelentette, erkölcsi értelme pedig a testvérnépekkel való feltétlen szolidaritás volt. Az első világháború végén azonban az imádott nagy (16 és félszer nagyobb) Testvér provinciális megyévé degradálta és nyomorba döntötte Crna Gorát. Bajza József szerb rémuralomról beszélt, és a mai történészek közül is genocídiumot emlegetnek néhányan, melynek traumatikus következményei felmérhetetlenek, azaz nincsenek felmérve; közéjük tartozik a megalázottság, a szuicid önfeladás és a Jovanović által említett memoricídium is. A negyvenes években a csetnik mozgalom idején tetőzött a szerb agresszió, a crnogorác zendülések és lázadások pedig a fasizmus elleni partizánharcba torkolltak. A titoizmus idején a torz montenegrói szerb eszme a jugoszlávizmusban lelt menedékre. Az ipari fellendülés korában a kulturális emlékezet meghamisításának újabb hulláma söpört. Indexre kerültek a crnagorai történelemmel és művelődéstörténettel foglalkozó művek, és szeparatistának bélyegezték azokat, akik hazai témákkal mertek foglalkozni. Ekkor zajlott le a crnogorácok nagy exodusa is: 1948-tól ’71-ig 92 ezren költöztek el a köztársaságból, a vajdasági kolonisták száma több tízezerre rúg. … 2006 után békésebb periódus következett; megnyílt a minőségileg más, önálló kultúrpolitika lehetősége, Crna Gora szellemi újjászületése, a nemzeti, állami, kulturális identitás újradefiniálása egy multikulturális, polgári demokratikus állam megteremtéséhez vezetett…”
Az idei magyar érettségiből: Bródy Sándor: KAÁL SAMU Fent a hegyen, Fedémesen, polyák ulánusok éppen akkor cselekedték meg,...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése