Ágoston Dániel: Becstelen Brigantyk

Bevallom, szórakoztató (volt) látni Tarantino legutolsó filmjének utóéletét - nem is mertem hozzányúlni, ezért is ilyen kései ez a szerény elemzés. Esetenként talán még szórakoztatóbb is volt, mint maga az alkotás. És ezzel alighanem Tarantino is így van. Mert megkockáztatom, hogy ember még nem alkotott olyan filmet, amelyet ilyen sokan ennyire félreértelmeztek volna. Tarantino kétségtelenül valami olyat küldött vászonra, amit nagyon nehéz szavakkal leírni. Direkt. A kritikusok ugyan próbálkoztak vele, de inkább kevesebb, mint több sikerrel. Naná! Elvben a politikai korrektségtől fuldokló világunkban egy ilyen filmre rá sem bólinthatott volna Hollywood! Hacsak nem húzzuk be a csőbe, és hitetjük el vele, hogy a Becstelen Brigantyk tulajdonképpen a zsidók legtitkosabb vágyának beteljesülése...

Induljunk ki abból, hogy a pattogatott kukoricát zabáló nézők nagy része imádja a kétpólusú történeteket. Az ugyanis roppant praktikus. S ha egy filmben netán még sincs jelen a megszokott két pólus, akkor a nézők legtöbbjének hiányérzete támad, hiszen nem tudnak egyik szereplővel sem igazán azonosulni. Persze nincs is ezzel gond, egészen addig, amíg fiktív történetekről beszélünk. Mindez azonban borzasztó torzulásokat okozhat (és okoz is), amennyiben egy történelmi filmre önkényesen ráhúzzák a jó és a rossz örök harcának sablonját. Márpedig a forgatókönyvírók legtöbbször ezt teszik, s ennek remek táptalajt biztosít többek között a legtöbbször előcibált történelmi esemény, a II. világháború. Főleg akkor, ha a filmek nagy részét amerikai zsidók készítik elsősorban amerikaiak számára.

Praktikusan így születtek meg Hollywoodban a gonosz, „furcsa nyelven” üvöltöző, kegyetlen nácik, és a paprikavörös arccal őrjöngő Hitler torz klónjai, valamint a „náci” mint az emberi gonoszság kvintesszenciája, a történelem legördögibb bestiája. S bármennyire nevetséges és szubjektív mindez, a trükk mégis rendre működik! A nézők legtöbbje, ha II. világháborús filmet néz, automatikusan hozzárendeli a látottakhoz, hogy „igaz történet alapján”. Mert valóban léteztek akkoriban valami nácik, meg volt valami bajszos vezetőjük is, meg háborúztak is, meg sok szörnyűség történt. Nekik ennyi elég is. A lényeg, hogy legyen rengeteg robbanás, meg üldözés, meg harc. Egy szóval kanyarintsanak a filmiparosok a II. világháborúból is egy egész estés, fasza, kardozós-baszós filmet, kit érdekel, hogy a filmekkel ellentétben nem szimplán a jó és a rossz harca zajlott akkoriban, hanem egy annál jóval bonyolultabb történet!

Tarantino pedig alapvetően ezt az eltorzult, hollywoodi metódust akarta kiparodizálni. Ordít a Becstelen Brigantykról a rendező cinizmusa, amivel ezt a végtelen ökörséget is jó étvágyat kívánva kínálja fel a közönség számára, várva azt, hogy ezt is megeszik-e, s feltéve a kérdést, hogy Hollywood minderre miért adott egyáltalán pénzt. Mindennek eredménye természetesen az lett, hogy a közönség konformista fele nyálát folyatva onanizált, a másik fele pedig döbbent dühvel nézte végig a filmet – ha egyáltalán végig nézte.

Ám, hogy megértsük a rendezőt (noha ez utóbbi félmondat olyan, mint a gimnázium irodalomóráján, mikor megkérdezték, mire gondolt az író), elsőként a zsidó kommandósokból verbuvált nácivadászokról kell szót ejteni. Ők adják ugyanis a film gerincét, s egyértelműen ők azok, akik miatt a nézők egyik része boldogan tapsikol, a másik része morcosan rázza a fejét, a maradék pedig – a kisebbségben lévő harmadikok – elégedetten csettintenek, hiszen ők értik az intelligensen és precízen felépített fricskát. Az előbbi két társaság egyébként az, akikből bohócot csinált Tarantino. De vissza a nácivadászokhoz.

Első blikkre ők a történet tökös legényei, a zsidókból álló, bevállalós különleges alakulat, amely egyetlen egy célt tűzött ki maga elé: az ellenséges vonalak mögött partizánokként cikázva becserkészni, majd bosszútól fűtve kicsinálni a lehető legtöbb nácit. Pontosabban „kurva nácit”. Pedig nem. A csapat tagjai ugyanis a film talán legkidolgozatlanabb karakterei (nyilván nem véletlenül), nem többek bosszúéhes, vérszomjas, gyűlöletben tobzódó zsidóknál, akik kéjes élvezettel és széles mosollyal az arcukon trancsírozzák a kurva nácikat, illetve mindenkit, akiről ők azt gondolják, hogy náci. Felteszem a kérdést: mikor láttunk utoljára ilyesmit? Hollywoodban a zsidók jellemzően lehajtott fejjel bandukolnak a gázkamrába, majd miután odaértek, sűrű elnézést kérve csukják magukra az ajtót.

A csapat vezetője bizonyos Aldo Raine hadnagy, aki – mondjuk ki – a forgatókönyv legnagyobb tahója. Egy igazi arrogáns, pöffeszkedő, önelégült jenki, aki mindig mindent jobban tud, és a szent cél érdekében bármit bevállal. Sok szempontból ő testesíti meg az USA „én vagyok az erősebb kutya, ezér’ én baszok akkor is, ha neked nem tetszik” mentalitását. Tegyük is hozzá rögtön, hogy Aldo semmivel sem jobb a vérszomjas, zsidó kommandósoknál. Ő is osztja azt az elvet, hogy „csak a döglött náci, a jó náci”, ám ezt még ki is egészíti azzal, hogy csak a skalpolt döglött náci, a jó náci. Mindez ritkán látott, hihetetlen brutalitásban csúcsosodik ki. Akinek érzékeny a gyomra, inkább oda se nézzen.

És ez az a momentum, amellyel Tarantino csőbe húzta a legtöbb nézőt, egész Hollywooddal együtt! Hiszen a sok idióta lelkesen tapsikol, hogy végre jól megadják a náciknak! A lelkes antifasiszták, a békés többség, azok, akik elvben elítélik az erőszakot és mindig a saját felsőbbrendűségüket hirdetik a nácikkal (pardon, a kurva nácikkal) szemben, most magukból kivetkőzve ujjonganak (mint idehaza a Bakács-féle alakok), mikor a filmben baseball-ütővel verik pépesre az egyik náci fejét! De közben elfeledik a tényt, hogy a cél nem mindig szentesíti az eszközt. Tehát a vérszomjas brutalitás, az vérszomjas brutalitás, bárki is követi el! Mindegy, hogy zsidó vagy náci. Aki tehát a zsidó nácivadászokkal egy másodpercig is szimpatizálni képes, azt ezúton kérem, sürgősen keresse fel kezelőorvosát, gyógyszerészét! Persze a nézők többségének mindez egy cseppet sem aggályos, a lényeg, hogy ütik a nácikat. Mer’, mint tudjuk, a kurva nácikat bizony ütni kell! Mindegyiket. Tiszta erőből, vas ököllel, az igazság és az antifasizmus nevében!

Emlékezetes az a jelenet, amelyben Aldo egy foglyul ejtett, német tisztet próbál szóra bírni, hogy mutassa meg a közelben állomásozó német csapatok pontos helyzetét a térképen. Ekkor a német tiszt elmosolyodik, és azt mondja a szívére téve a kezét: „Ezt tisztelettel megtagadom, uram.” Aldo és a többi nácivadász mindezen gúnyosan röhög, szemmel látható, hogy számukra az olyan magasztosabb fogalmak, mint a haza, a hűség vagy a bajtársiasság, nem sokat jelentenek. És mielőtt az egyik „hős” nácivadász, az Eli Roth alakította Medvezsidó brutális módon agyonverné a fegyvertelen tisztet, gúnyosan megkérdi tőle az egyik kitüntetésére bökve: „Ezt zsidóölésért kaptad?” Mire a náci tiszt: „Bátorságért.” És persze ne feledjük Aldo beteg eszmefuttatását sem a nácikról, miszerint a náci (értsd, a filmben minden német) az náci marad egész életére, és nincs az az isten, hogy egy náci a háború után levesse az egyenruháját, és boldogan éljen a családjával.

Tehát, ha csak ezt az egy jelenetet vizsgáljuk, már akkor világosan látszik, hogy mekkorát tévednek azok, akik eddig Tarantinot csípőből zsidóbérencnek, a Becstelen Brigantykat pedig szimpla, náci-irtós, zsidó propagandafilmnek titulálták! Erről szó sincs. Gondoljunk csak a kocsmai jelenetre! Ott bizony nem nácikat látunk, még csak nem is német katonákat, hanem embereket. Embereket, akik a barátaikkal mulatnak, iszogatnak, nevetgélnek, valami idétlen – valószínűleg spéci német szabályokkal – barkóbát játszanak, no meg az egyik bajtársuk gyermekének születését ünneplik. Milyen fura, igaz? Számoljuk csak össze, hogy eddig hány amerikai, II. világháborús filmet láttunk, amelyben a nácik nem csupán megvetni való, ordítozó (vagy éppen hidegvérű) pszichopatákként, halomra lőhető ellenségként szerepeltek? Nem túl sokat.

Mindezek ellenére egy másodpercig se gondoljuk, hogy Tarantino a németekkel szimpatizálna! Tarantino egyik karakter felett sem próbál ítélkezni. Nem moralizál. Minden bizonnyal erre nem képes ráállni a nézők többségének az agya. Olyannyira hozzászoktak a kétpólusú háborús filmekhez, hogy lépten-nyomon ezt kérik számon a rendezőtől, és minden egyes jelenet mögött a szokásos, jó-rossz sablon nyomait lesik. De ilyesmi nincs ebben a filmben. Nem is lehetne. A Becstelen Brigantyk ugyanis ennél sokkal kifinomultabb alkotás!

Természetesen nem lehet elmenni Hitler ábrázolása mellett sem. Magától értetődő, hogy egy pukkancs paprikajancsinak festi le őt Tarantino! Mintha csak felütötte volna a „Hogyan ábrázoljuk minél visszataszítóbban Hitlert?” című kézikönyvet. Ám a szokásos sablont még meg is toldotta néhány durva ecsetvonással, így a végeredmény annyira nevetségesen eltúlzottra sikerült, hogy önmaga paródiájába csap át. Egyszerűen lehetetlen komolyan venni! De miért is kéne? Tarantino kénye-kedve szerint zsonglőrködik az alapanyagokkal, össze-vissza keverve azokat. Ja, hogy a nézők képesek valóságként megélni, amit a mozikban II. világháború címén adnak el nekik? Az már legyen az ő bajuk!

Ezért sem véletlen, hogy a Becstelen Brigantykban központi szerepet játszik a mozi. Film a filmben, mondhatnánk. És lám, a családjáért bosszút álló zsidólány a filmvászonról kéjesen kacag a fináléban, miközben Goebbels és a többi náci, no meg a hölgy kísérőik (akik minden bizonnyal szintén nácik) legyekként hullnak a karzatról, Eli Roth pedig már-már szexuális kielégüléssel ereszt bele hat tárnyi töltényt a páholyban ülő Führer arcába. És legyünk őszinték, tulajdonképpen ez történt képletesen az elmúlt évtizedekben is. Ilyen a zsidó bosszú Hollywood-módra, hogy egy újabb dixitet citáljunk elő a filmből. Hiszen rendezők/forgatókönyvírók jönnek-mennek, de mindig megragadják az alkalmat, hogy belerúghassanak egy nagyot a nácikba és a fasisztákba (amik még mindig szinonim fogalmak, ugye). Manapság pedig már háborús film sem kell ehhez. A burkolt vagy éppen nyílt utalások a nácikkal kapcsolatban vagonszámra (hogy stílusos legyek) furakodnak be mindenhová. Aki azonban bármiféle reális veszélyt lát abban, hogy ez a nyilvánvalóan történelmietlen film bármikor is a hivatalosan elfogadott történelmi események szintjére lép, azon engedtessék meg, hogy mosolyogjak egy derűset. Ez a film semmi más, mint két és fél órányi egyértelmű provokáció. Mégpedig a jobb fajtából!

Oldalakon keresztül lehetne persze még elemezni a filmet, de hosszú lett ez így is. Mert még egy szót sem szóltam a kiváló dialógusokról, a többi karakterről, a pszichopata zsidóvadász Cristoph Waltzról, aki egyszerűen zseniális alakítást produkált, vagy a zsidólány és a német katona érdekes viszonyáról. De talán nem is baj. A javát inkább meghagyom a nézőknek.

Az viszont biztos, hogy aki nem látta még a Becstelen Brigantykat, az sürgősen nézze meg; aki pedig már látta (függetlenül attól, hogy tetszett-e neki vagy sem), az nézze meg újra! Mert ez bizony egy 10/10-es alkotás!

forrás:  http://www.antidogma.hu/node/3511

A videon, mondjuk így:  a "szerelmi jelenet"