Mottó: "A szabadság igazi tartalmát akkor ismerem meg, ha fölfedezem, hogy mire vagyok, mire lehetek szabad, hogy szabad lehetek a Jó cselekvésére. Ezt a leckét Magyarország csak (sic!) a magyar történelmi egyházaktól kaphatja meg", mondta a Parlamentben 2008. április 2-án megrendezett "Az ország lelke és az egyház" klerikális tanácskozáson Orbán Viktor, aki szerint az állam és az egyház szétválasztásáról álvita folyik, hiszen ezek már a "kelleténél is jobban" szét vannak választva.
______________________
1000. október 9. István király II. Sylvester pápa tanácsára határozatot hoz a magyarok, székelyek, kunok, valamint a magyarországi keresztény papság által is használt régi magyar betűk és vésetek, a jobbról balra haladó pogány írásmód megszüntetéséről, továbbá a templomokban található pogány írásmóddal írt imakönyvek megsemmisítéséről. „A beadott iratok és vésetek pedig tűzzel-vassal pusztíttassanak el, hogy ezek kiirtásával a pogányvallásra való emlékezés és visszavágyódás megszüntetődjék.”
1526. június 23. A fenyegető török veszedelem küszöbén a magyar kormány elrendeli, hogy a templomi arany és ezüst jószág felét a haza védelmére összeszedjék és pénzzé veressék. Noha a begyűjtés a pápa jóváhagyásával történt, a papság annak több helyen is ellenállt.
1708. február 29. Pozsonyban megnyílik az I. József által összehívott országgyűlés, amelyen a szécsényi konföderáció (Rákóczi) hívei nem vettek részt, megjelent viszont herceg Keresztély Ágost esztergomi érsek vezetésével 16 püspök, 26 kanonok, apát és prépost, valamint a világi arisztokrácia többsége, élén Esterházy Pál nádorral.
1719. október 9. III. Károly elrendeli, hogy Csáky Imre kalocsai érsek elnöklete alatt a püspöki kar tartson gyűlést és határozzon azon összegről, amelyet a főpapság a várak karbantartására rendszeresen fizetni köteles. A főpapság megadóztatására vonatkozó császári rendelkezést az országgyűlések attól kezdve az állandó sérelmek közé sorolták.
1782. október 10. II. József császár a Magyar Kamara Vallásalapjának ellenőrzése alá helyezi az egyházi vagyont és jövedelmeket, valamint kimondja, hogy egyházi személy vagy közösség csak szükségleteinek megfelelően haszonélvezője, nem pedig birtokosa az egyházi vagyonnak (mint azt a magyar rendi jog vallotta), az egyházi vagyonfölösleg fölött pedig az uralkodó rendelkezik, s azt a szegények és rászorultak javára fordítja.
1790. november 30. A magyar katolikus főpapok gyűlést tartanak a kalocsai érsek lakásán és II. József türelmi rendelete elleni tiltakozásként írásba foglalják, hogy téves az a felfogás, miszerint előbb magyar az ember és csak azután katolikus, ugyanis mindenben a vallás az első, ezért a lelkiismereti és vallásszabadság megengedhetetlen.
1848. január 20. A Windischgraetz csapatai által megszállt Pesten kibocsátott pásztorlevélben a magyar katolikus püspöki kar „a gondviselő isteni akarat parancsára” hivatkozva a császári csapatoknak való behódolást a lelkészeknek éppúgy, mint a hívőknek vallási kötelességükké teszi. Korábban ugyanezek a püspökök azzal az indoklással, hogy a lelkipásztoroknak nem illik politikai harcokba avatkozniuk, megtagadták a Honvédelmi Bizottmány azon kérését, hogy a pásztorlevelekben a hívőket a haza védelmére buzdítsák.
1848. március 20. Miután a magyar országgyűlés alsótáblája három nappal korábban határozatban törölte el az egyházi tizedet, a magyar püspökök beadványt intéznek az uralkodóhoz, amelyben a bécsi udvartól kérnek védelmet „a jogaikba történt erőszakos beavatkozás és jövedelmeik csökkenése ellen”.
1849. január 12. Hám János esztergomi érsek körlevélben utasítja egyházmegyéje papságát, hogy támogassák a Magyarországra bevonuló császári csapatok tevékenységét, a császári kiáltványokat pedig a templomi szószékekről hirdessék ki.
1849. január 28. A magyar fővárost elfoglaló Windischgraetz tábornok jelenti Schwarzenberg osztrák miniszterelnöknek: „Az ország püspökei, a prímással az élen jelentkeztek nálam, hogy egy küldöttséget küldjenek Olmützbe, amely az odaadás és tisztelet kifejezését helyezné a császár lábaihoz”. Ugyanezt az epizódot az említett prímás, a nemzeti kormány által kinevezett Hám János így eleveníti fel emlékirataiban: „Nem sokkal megérkezése után a Budán és Pesten tartózkodó főpapokkal tisztelegtünk Windischgraetz herceg előtt és kifejeztük Őfelsége iránt érzett hűségünket és hódolatunkat. Ugyanezen célból Jellachich tábornok excellenciáját is felkerestem lakásán”.
1849. szeptember 9. Örömének adva hangot amiatt, hogy „Isten segítségével az ország újra engedelmességre tért és a rebellisek féktelensége elfojtatott”, Hám János szatmári püspök – akit a nemzeti kormány hercegprímássá nevezett ki, a császár viszont elmozdított hivatalából – hódoló feliratot intéz az uralkodóhoz.
1849. október 23. A Religió című „kath-politico egyházi és irodalmi” lap írja Kossuth Lajosról: „bandita-talentum... az európai dulók (sic!) cinkosa, az orgyilkolási titkos társulatok szövetségese volt..., ki nagyravágyásának, dicsvágyának, kapzsiságának és bosszúszenvedélyének nemzete életét feláldozta, ki pályáját árvák meglopásával kezdette és honának s honfitársainak nagyszerű kifosztásával végezte”.
1849. november 8. Scitovszky János, Magyarország hercegprímása ünnepélyes halotti misét celebrál a császári csapatok elesett katonáiért, a magyar nemzet szabadságáért életüket áldozó honvédekről viszont „elfelejt” megemlékezni.
1850. augusztus 25. Az Esztergomban tartott magyar püspöki értekezlet résztvevői feliratot intéznek az osztrák uralkodóhoz, amelyben kifejezik szerencsekívánataikat a magyar nemzet felett aratott győzelméhez. „A krisztusi kereszt ellenségeinek szándéka az volt ugyanis, hogy a trónok mellett az oltárokat is eltöröljék a föld színéről, és minthogy tudták, hogy az uralkodók koronái nagyobb biztonságban vannak, ha a papság őrködik felettük, mint hogyha fegyverek, minden harci eszközüket Krisztus egyháza ellen fordították. De Isten, aki meghiusítja a népek terveit, megítéli szándékaikat, nevetségessé (...) tette őket", áll egyebek mellett a főpapi dokumentumban.
1868. december 5. Eötvös József liberális javaslata alapján elkészül a népiskolai rendszer és a közoktatás reformjáról szóló törvény, amelyet csak a főpapság heves tiltakozása közepette sikerült keresztülvinni. A törvény kötelezővé tette a nyilvános iskolák látogatását 6-12, illetve 15 esztendős korig, biztosította az anyanyelvi oktatást és állami népiskolák felállítását.
1919. március 29. „A kommunizmus krisztusi elv. Tehát elvileg kifogás ellene keresztény alapon nem emelhető”, szögezi le lelkipásztor olvasóinak szánt szerkesztői üzenetben a Lelkészegyesület című református lap, miközben az egyház püspökei a Tanácsköztársaság iránti segítőkészséget és együttműködést javasoltak a lelkészeknek és az egyházi testületeknek. A debreceni tudományegyetem református teológiai karának három nappal korábban született határozata a bolsevizmust „mint a Názáreti által hirdetett és az emberiség által várt istenországát” köszöntötte, s annak megvalósításához felajánlotta támogatását.
1920. április 25. Az Új Lap országos felháborodást és nemzetközi visszhangot kiváltó cikke szerint Lőw Immanuel szegedi főrabbi holland újságíróknak nyilatkozva gyalázta a nemzetet. „Ennek az országnak nincs létjogosultsága. Magyar nemzet nem létezik, sőt a magyar faj is kiveszett már”, fogalmazott a főrabbi, aki a természetes földrajzi egység kapcsán kijelentette: „Kérem uraim, ez egy nagy hazugság, ilyen nem létezik. Erről csak szónokolnak. Ezek csak frázisok. (...) Magyarország a kutyának való: szét kell darabolni”.
1950. szeptember 26. A Katolikus Papok Országos Békebizottsága felhívásában minden katolikus pap és hívő kötelességévé teszi a tanácsválasztás és „a békéért folytatott harc” (vagyis a kommunizmus nemzetközi fedőcélja) sikeréért való küzdelmet.
1951. július 3. A Magyar Katolikus Püspöki Kar nyilatkozatot tesz a Népköztársaság törvényei iránti szolidaritásáról, és támogatásáról biztosítja a katolikus papok békemozgalmát.
1957. február 18. A Magyar Református Egyház Konventi Elnöksége körlevélben határolja el magát az egyházon belül 1956. november 1-én haladó elemek által létrehozott Országos Intéző Bizottság „ellenforradalmi törekvéseitől”. Később vezető egyházi személyiségek egészen odáig mentek, hogy az egyház megtisztítását célzó 56-os reformmozgalmat „az ige elleni lázadásnak” minősítették.
1957. március 31. A Reformátusok Lapja leközli Ravasz László püspök rádiószózatát az ’56-os események értékeléséről, amelyben többek között ez áll: „Bűnbánattal valljuk meg, hogy az egyház mint földi intézmény a kényszerűségen felül is engedte magát megkötöztetni a vele halálos ellentétben álló politikai hatalom erőszakától és cselekvéseitől, és emiatt örökkévaló lelki céljainak elérésében is kárt vallott. (...) A forradalomnak nemcsak a reakció az ellentéte, hanem az anarchia is. Még gondolni se merjen senki az elmúlt korszakok rendszereinek visszaállítására. A forradalom vívmányainak megőrzése és továbbfejlesztése, hibáinak megigazítása és igazságtalanságainak jóvátétele lehet egyetlen célunk. Életfeltétel, létkérdés, hogy mielőbb helyreálljon a rend és a nyugalom. Üdvözlet azoknak, akik az igazság és a szeretet magvetését végzik”.
1957. április 10. A Magyar Katolikus Püspöki Kar nyilatkozatban fejezi ki bizalmát a Kádár-kormány törekvései iránt.
1961. március 15. A katolikus egyház és a kommunista államhatalom között kialakult „jó viszony” miatti aggodalom által vezéreltetve a Katolikus Püspöki Kar a tudomására jutott egyházon belüli államellenes szervezkedés kapcsán a papság miheztartása végett leszögezi, hogy „a leghatározottabban ellene van bármilyen államellenes cselekedetnek”, és „mint a magyar nép ellen vétőt” elítél minden egyházi személyt, aki államellenes szervezkedésben részt vesz vagy ilyen tevékenységet támogat, valamint nyomatékosan rámutat arra, hogy azok az egyháziak, akik „a Magyar Népköztársaság törvényeibe ütköző államellenes szervezkedés” céljából „bárhol is működjenek bűnös tevékenységükkel (sic!), a katolikus egyház kárára cselekszenek”. A katolikus klérus által kibocsátott körlevél azután született, hogy 1961. február 3-ról 4-re virradó éjszaka a Kádár-kormány politikai rendőrsége őrizetbe vette katolikus papok – zömében az 1952 óta titokban működő Regnum Marianum papi közösséghez tartozó – egy csoportját. „...ezek a papok nemcsak a Magyar Népköztársaság ellen vétettek, hanem a katolikus egyház ellen is”, áll az egyházi testület dokumentumában.
1985. március 31. „Népünkkel együtt ünnepelve, Isten irgalmasságát dicsőítve tekintsünk vissza a négy évtizeddel ezelőtti történelmi jelentőségű eseményekre és az azóta megtett útra. (...) Megindultan és kegyelettel emlékezünk meg a Szovjetunió Vörös Hadseregének és szövetségeseinek a felszabadításunkért hozott súlyos véráldozatáról” írja a Reformátusok Lapja.
1985. április 28. „Mi keresztyének felszabadult hazánkban örvendezve, szabadon és boldogan éljük keresztyén életünket”, lelkendezik az Evangélikus Élet című hetilap, amely az ország „felszabadulásának” negyvenedik évfordulójára emlékezve egy teljes hónapon keresztül a szocializmus építésére buzdította híveit, miközben „hálával” gondolt a szovjet halottakra is, „és az élőkre, akik négy évtizeden át verítékkel, naponkénti életáldozatokkal építik magyar népünk új életét”.
1987. március 6. II. János Pál pápa kinevezi esztergomi érsekké Paskai Lászlót, akiről két évtizeddel később kiderül, hogy a hatvanas és hetvenes években „Tanár” fedőnéven az állambiztonsági szervek ügynökeként ténykedett.
1987. május 21. Kádár János születésnapját szívből jövő, meleg szavakkal köszönti a Reformátusok Lapja, imigyen: „Mindezek a – népünk jövőjét megalapozó – eredmények elképzelhetetlenek lennének a népért odaszentelt (sic!) életű vezető személyiségek nélkül, akiknek Isten azt a feladatot szabta ki – mi több: azt a képességet adta kamatozásra ajándékul, sáfárságul –, hogy döntéseikben a nép egészének érdekeit képviseljék. A hálaadásnak adunk itt most is hangot azért, hogy a történelem Ura a bölcsesség, a mély emberség, a népe iránt számtalanszor bebizonyított szeretet ajándékával rajta keresztül az egész közösséget gazdagította.”
1987. december 17. A magyarországi egyházak és a kommunista államhatalom közötti idillikus kapcsolatot demonstráló „egyházpolitikai vitára” kerül sor az Országházban. A kommunista apparatcsikok és az egyházi vezetők kölcsönös hozsannázása keretében Miklós Imre, az Állami Egyházügyi Hivatal elnöke megállapítja, hogy az MSZMP és az egyházak eljutottak a közös társadalmi-politikai célokért munkálkodó szövetség kialakításához, melynek keretében minden ötödik (!) pap tagja valamely reprezentatív politikai szervnek; Berecz János, az MSZMP KB titkára örömét fejezi ki amiatt, hogy sok hívő ember van Magyarországon, akik szerinte együtt munkálkodnak a nem hívőkkel; Kürti László református püspök a marxizmusban rejlő „keresztyén szociáletikai értékeket” méltatja és egyháza feltétlen támogatásáról biztosítja a kormányzatot; Nagy Gyula evangélikus püspök teljes egyetértését fejezi ki Berecznek a hittel kapcsolatos eszmefuttatása iránt; Szakács József, a Magyarországi Szabadegyházak Tanácsának elnöke pedig bibliai idézetekkel támasztja alá az állam és egyház közötti felhőtlen viszonyt.
1989. május 2. „Tudomásul kell vennünk, hogy sajnos mi, katolikusok vagyunk, úgy látszik, a Kádár-rezsim utolsó támaszai. És azt se higgyék, hogy a katolikus egyházban nincs Münnich Ferenc társaság, legfeljebb másképp hívják. Az egyházak legfontosabb feladata a szocialista embertípus előállítása volt. Az egyház, közreműködéséért cserébe, megkapta a közreműködés lehetőségét”, mondja felszólalásában Giczy György, a KDNP későbbi elnöke a Jurta színházban.
1993. február 26. A Heti Magyarországnak nyilatkozó Landeszmann György budapesti főrabbi szerint ha kivonnák a zsidó értékeket Magyarországról, “akkor nem maradna más, csak a bő gatya és a fütyülős barack”, a második világháborúban elesett katonák pedig nem a magyar nép mártírjai, „mert (...) a fasizmus mellett harcoltak a bolsevizmus ellen, és akkor a fasizmus volt a nagyobb veszély”.
Forrás: http://antidogma.hu/node/3509
18 megjegyzés:
Jó, tudom, nem a lényeghez tartozik, de:
„1848. január 20. A Windischgraetz csapatai által megszállt Pesten kibocsátott pásztorlevélben a magyar katolikus püspöki kar „a gondviselő isteni akarat parancsára” hivatkozva a császári csapatoknak való behódolást a lelkészeknek éppúgy, mint a hívőknek vallási kötelességükké teszi. Korábban ugyanezek a püspökök azzal az indoklással, hogy a lelkipásztoroknak nem illik politikai harcokba avatkozniuk, megtagadták a Honvédelmi Bizottmány azon kérését, hogy a pásztorlevelekben a hívőket a haza védelmére buzdítsák.”
– szóval, itt valami végzetesen összekutyulódott.
Elsőre (nyilvánvalóan) elírásra gondolhatnánk. Az a dátum nem '48 hanem '49.
Viszont kronológikusan is '48 márciusa elé helyezte a szerző. Logikailag : vajon mit keresett Windischgraetz (megszállóként) Pest-Budán (48 elején)?
Megnéztem az antidogma-lapon található „Nonkonform naptár” c. oldalt, ahol szószerint megegyezően ugyanez van leírva. (vagyis innen történt az ollózás)
Megrendült a bizalmam az írott szó szentségében!
Ezek után mit mondjak az unokáknak, ha majd megkérdik: Mondd nagypapi, milyen volt vajon az egyházak és a Honvédelmi Bizottmány viszonya 1849-ben???
én meg tán épp a lényeghez:
megszoktuk már lassan, hogy a fidesz kormányzása arról szól, hogy kanonizálja, hogy vannak egyenlőek és mégegyenlőbbek
Az új egyházi, az új szociális és a most készülő közoktatási törvényben is tetten érhető ez a törekvés.
Nézzük most csak egyházi szempontból.
Nem titok, hogy a kormányban egyházpozitív személyek is ülnek. Tudott vagy nem tudott, az első fidesz kormány alatt is nagy volt a befolyásuk, pl pályázatok elbírálásánál.
Az is tény, hogy a kvázivallás fidesznek nagy a támogatottsága az egyházak (történelmi egyházak) körében. Az is ismert, hogy egyes állami feladatok ellátását ha egyházak végzik, azzal lényegében mindenki jól jár. Az ellátott, a tankötelezett, karitatív közegben élhet, tanulhat, a dolgozó feladatellátása lényegében nem változik, a fenntartó egyház a papjait, jó kádereit kenyérhez tudja juttatni, az állam pedig biztos lehet benne, hogy ha a "cuius regio eius religio" elv mintájára osztja feladatot, hűséget, támogatást és szavazatot vesz az egyházaktól.
Most már csak azt kell biztosítani, hogy a szociális és a közoktatási szektor meglehetős (sok szavazatot garantáló) hányada kerüljön egyházi kézbe és hogy az egyházak körébe megbízható (érdek-egyező) csoportok tartozzanak.
És lőn este és lőn reggel - és lassan ránk virrad a hetedik nap, mikor megpihenhetünk a szép narancssárga nap fény! alatt...
„egyes állami feladatok ellátását ha egyházak végzik, azzal lényegében mindenki jól jár”
Csak azok a nem egyházi intézmények járnak nagyon rosszul, amelyek roppant hendikeppel végzik azokat a feladatokat, amiket az egyházi működtetésűek kétszer akkora ÁLLAMI (köz)pénzből!
Aztán: jól jár-e az a (mondjuk) ateista (adófizető), aki a gyermekét egy egyházi középiskolába kénytelen beíratni, az lévén egyetlen a környéken?
Szekularizáció? Esélyegyenlőség?
ketté kell választani azt, ami eddig volt attól, ami készül
Ami volt: állami normativát minden szoc szolgáltató és közokt int. megkapta, ha megfelelt a törvényi előírásoknak. Önk. ehhez hozzáadott saját forrásból, egyház megkapta központi forrásból egyházi kiegészítő támogatás formájában (mértéke az előző évben az önkormányzatok által hozzátett összeg országos átlaga --> oka, hogy az egyházak elveszítették 48-ban a birtokaikat, az államnak köszönve hogy nincs saját forrásuk) Egyéb fenntartók pedig - a magánszektor - akár meglehetős egyéni hozzájárulásokat is szedhetett.
A magánszektor mind nagyobb szeletet vágott ki magának az okt és szoc tevékenységből: korlátozni kellett valahogy a konjunktúrát. Elsőként a szoc rendszerbe bevezetett ITKR kitalációja jött (emeszpé találmány). Majd a törvényi keretek és a normatívák oly mértékű változtatása, hogy a magánszektor becsődöljön.
Majd jött egy hullám, melyben az önkormányzatok kívántak szabadulni az ellátási kötelezettség alól: egyházakra nem érvényes az ITKR és a központi költségvetés finanszíroz... tehát, együttműködő önkormányzatok esetén kész a recept. (milyen érdekes véletlen, az önkormányzatok lojalitása)
Iskoláknál hasonló a helyzet, azzal a különbséggel, hogy a veszteséges iskolák megtartása a továbbiakban nem az önkormányzat költségvetését terheli, hanem állami forrásból történik egyházi fenntartás esetén. Ergo: egyféle választási ígéret beváltása lehet a vidékelmaradottságának feltartóztatása terén. (de senki nem ad arra garanciát, hogy az állam egy elegáns sasszéval nem fog majd kihátrálni az oktatási bizniszből, 2013 után... )
A jövő:
Jövőre minden iskola állami kézbe kerül (okafogyottá válik az egyházi kiegészítő támogatás, mert annullálódnak a bázisszámok)
Itt folytatom: nem az az érdekes, , hogy van-e esélyegyenlőség, hanem, hogy az oktatási és szociális szektorra hogy lehet összességében kevesebb pénzt felhasználni.
Lázár (lúzer) János a minap azt mondta: minimalizálni kell a szociális deficit. Na. Ezzel jól megmondta:
Amelyik területen csak lehet, optimalizálni kell a kiadásokat.
Ez nem biztos, hogy azt jelenti, hogy a megtakarítás a cél, jobban valószínűnek tartom, hogy a javak újraelosztásának átgondolása. Aki (fidesz) támogató, a megfelelő kifizetőhelyeken sorba állhat. Aki meg ellenző, az magára vessen.
Az egyházak szerepe a közéletben sosem csak a vallásgyakorlás szabadságának megvédésére korlátozódott. A bennük levő társadalmi mozgósítóerő pedig nem elhanyagolható.
Tehát: ha a kormányzat a megfelelő (egyházpozitív) ideológiával kommunikálja a saját ügyködését és az egyházaknak érdekévé válik megvédeni a kormányzatot, meg lehet találni azt az ösvényt (vagy sztrádát) ami mentén a kölcsönös segítségnyújtást mindkét fél hasznával együtt jár. Ám meg kell tudni határozni a "jó" egyházak és "rossz" egyházak közti helyes arányt --> új egyházi TV, egyházi minősítés megszerzésének új táncrendje, lényegében az éppen kormányzó párt igényeinek, céljainak, szájaízének való megfeleléssel...
(most eléggé zanzásítva írtam le, nem tudom, érthetően-e?)
„Az egyházak szerepe a közéletben sosem csak a vallásgyakorlás szabadságának megvédésére korlátozódott” Kimaradt egy zárójeles kifejezés a mondat végéről: (eufemizmus!)
Miért érzem egyre erősebben, hogy az egész (államilag visszaszipkázott) központosított újraelosztás rendszere következetesen egy irányba mutat.
A Párt Politikai Bizottsága „megfelelő” határozatokat hoz, az állami szervek pedig ezek alapján hoznak döntéseket. Ebbe az irányba már elég sok és jelentős lépés történt már eddig is. Számomra két dolog következik ebből.
1. a mostani berendezkedést örökidőkre tervezik. (Ezt szolgálják a nemzeti (értsd fideszes) kezekbe juttatott milliárdok.)
2. ha az első verzió mégsem jönne be, egy DEMOKRATIKUS új rezsim majd képtelen lesz az áldemokratikusan kialakított diktatúrát, és annak strukturáját megváltoztatni. Nyilvánvalóan NEM fognak (nem tudnak) visszamenőleges törvényeket alkotni, magánvagyonokat einstandolni...
És, hogy a témádhoz visszatérjek, egyben reménykedhetünk még: hogy a Jóisten irgalmaz majd nekünk.
(Bár – van egy olyan érzésem – , hogy ő is inkább a Fidesznek van lekötelezve.)
Számodra két dolog következik ebből:
"1. a mostani berendezkedést örökidőkre tervezik. (Ezt szolgálják a nemzeti (értsd fideszes) kezekbe juttatott milliárdok.)
2. ha az első verzió mégsem jönne be, egy DEMOKRATIKUS új rezsim majd képtelen lesz az áldemokratikusan kialakított diktatúrát, és annak strukturáját megváltoztatni. Nyilvánvalóan NEM fognak (nem tudnak) visszamenőleges törvényeket alkotni, magánvagyonokat einstandolni..."
Én nem erre a következtetésre jutok.
Eredetileg azt a törvényszerűséget vizsgáltuk, mi hasznára van az államnak és az egyháznak az egymással való együttműködés (kollaborálás) - és arra az eredményre jutottunk, hogy a szekularizációt lehet üdvözölni, de hatalmi érdekek nem fűződnek hozzá. (legitimáció?)
Ebből a szempontból hiba úgy felállítani a szereplőket, hogy vannak a "jók" (demokratikusan gondolkodók) meg a "rosszak" (nemzeti fundamentalizmusban gondolkodók). Vannak hatalmat gyakorlók és vannak, akiken ezt a hatalmat gyakorolják. Az ezt alátámasztó ideológia olykor változik, de a hatalom gyakorlásának maximalizálására törekvés mindig tetten érhető.
Ismerjük a Churchill-nek tulajdonított mondást: "A demokrácia rossz dolog, de nem találtak ki nála jobbat" Ebben ott van az a fránya választói akarat, ami legitimálja a hatalom gyakorlóját. Ott a hatalom gyakorlóinak a küldetés-nyilatkozata, egy ideológia, amivel elhitetik a hatalom gyakorlására való predesztinációjukat. Na, és itt nem mindegy, hogy milyen frázisokat pufogtatnak, és milyen értékeket használnak ki önös érdekből.
Teljesen mindegy, hogy milyen politikai oldalról beszélünk, gyakorlatilag mind így működik."A cél szentesíti az eszközt. Az eszköz meg a populizmus oltárán feláldozott eszme... Jah, csakhogy ez nem is szentesítés, hanem ócsítás. Paradox módon kifordítva a mondást: "Az eszköz szentesíti a célt".
Arra meg, hogy "egyben reménykedhetünk még: hogy a Jóisten irgalmaz majd nekünk."
E felől ne aggódj!
"Az Isten igéje viszont nincs bilincsbe verve.” (2. Tim. 2:9) - A jósiten nem kollaborál a fidesszel (sem)! :)
Ezzel az ócsítás szóval még nem találkoztam. Utána kellett néznem. Utólag már egyértelmű.
Ami meg a fő témát érinti: sohasem szerencsés, ha a hitbeli és a napi politikai szempontok összekeverednek. Gyerekkoromból emlékszem, hogy a szüleim is milyen hangsúllyal emlegették a "békepapokat". Érdemes megnézni azt is, hogy a történelem során a nagy tudományos eredmények születésének időszakai mindig egybeestek az egyházi hatalom meggyengülésének időszakaival. Sőt, nemcsak a tudományos eredmények, hanem a nemzeti nyelvek megerősödése, az irodalmi nyelvek kialakulása is a korábban egyeduralkodó katolicizmussal szembeforduló protestentizmusnak köszönhető, legalábbis Európában.
Elolvastam, jó vers. A reformáció bizony nagyon meggyengítette a katolikus egyház hatalmát, jött is az ellenreformáció. Mert amilyen hitű volt a földesúr, ahhoz az egyházhoz mentek a papi tizedek. De a korábbi nagy keleti-nyugati egyházszakadás is máig érezteti a hatását, pl. a jugoszláv utódállamok háborúi is az ortodox-katolikus-iszlám területek törésvonalainál voltak a leghevesebbek.
Erről az a nagyon határozott véleményem, hogy egy szekularizált országban nem lenne szabad az oktatás köröl sunnyogni, üzletelni és különféle ideológiát becsempészni az iskolákba. Az oktatás az állam feladata az önkormányzatokon keresztül. Ha valamely szervezet mégis erre szánja magát, akkor az tegye a saját pénzéből.
És ez így megy évszázadok óta. Mint ilyenkor mindig, most is a franciák jutnak eszembe, akik egyszer és mindenkorra "leszámoltak" az egyházakkal. Aki akar játszhat egyházasdit, de csak a saját pénzén.
egyelőre egy link, ha kell, majd fűzök hozzá magyarázatot
http://reposzt.hu/blog/jakab-b%C3%A1lint/2012-05-24/cs%C3%ADksomly%C3%B3-reform%C3%A1tus-szemmel
"Az oktatás az állam feladata az önkormányzatokon keresztül." - mióta is? És az egyház mivel is vesztette el az erre való alkalmatlanságát? :o
Ja, igen. És meddig még az önkormányzaton keresztül? :P
Kiegészítem a véleményemet. Az oktatás kizárólag az állam feladata kellene legyen az önkormányzatokon keresztül. Ha valamely szervezet mégis erre szánja magát, akkor az tegye a saját pénzéből.
Sajnos ma ez van: http://net.jogtar.hu/jr/gen/hjegy_doc.cgi?docid=99300079.TV
A második kérdésedre már megadtam a választ: "Erről az a nagyon határozott véleményem, hogy egy szekularizált országban nem lenne szabad az oktatás köröl sunnyogni, üzletelni és különféle ideológiát becsempészni az iskolákba.
Ebből csak az sülhet ki, hogy az alaptanterven kívül azt taníthatnak, arra felé orientálhatják a gyerekeket amerre akarják. Már ott tartunk, hogy két különböző iskolába járt gyerek nem is érti a másikat, hogy pl. történelemből hogyan tanulhattak mást.
Juhor!
1, Te most teoretikusan közelíted meg a kérdést? Mert ha igen, akkor te, mint demokrácia-hívő, nem vonhatod kétségbe a TÖRVÉNYT, ami legitim, parlamenti demokráciában született, mint az általad hivatkozott 79/1993. Közokt. TV.
2, ha a "sitz im Leben"-jét tekinted, akkor meg érzékelted, gondolom már, hogy az állam pillanatnyilag egy konzervatív-keresztény párt "megszállása" alatt van. Ebből következik a társadalmi vitát gerjesztett hit- és erkölcstan tantárgy leendő bevezetése. 2013-tól az általános iskolák is állami kézbe kerülnek, a középiskoláknál a tulajdonos és szerkezeti váltás is megtörtént, de nem a Ktv-ben, hn. az ÖTV-ben. (2011. december) Az egyházi iskolák talán eszközre és bérre központi költségvetésből kapnak majd pénzt, az épületfenntartás még nem tisztázott...
3, Két dátum és két dokumentum szintén meghatározza témánkat:
- Mária Terézia Ratio Educationis rendelete, 1877.
- az iskolák államosításáról szóló, 1948. 33. Tv.
4, A közoktatási törvény szigorúan előírja az intézmények közti átjárhatóságot. A NAT határozza meg a kerettantervet, amit helyi viszonyokra leképezve kis (max 10%) eltéréssel dolgozhatnak át. Ez épp arra a célra született, "hogy két különböző iskolába járt gyerek" értse egymást. Arról most nem szólok, hogy a pedagógus társadalom a szocializmus utolsó bástyája... Arról igen, hogy azok az iskolák, amelyek tantervükben és módszereikben lényegesen eltérnek a többitől (ennél fogva nem működik az átjárhatóság) a szülők beleegyezésével teszik ezt és a szülők búsás tandíjat fizetnek. Pl Waldorf iskolák...
Ez ugyancsak zanza.
Kérdés van?
1. Nem vonhatom kétségbe, de lehet más a véleményem egy szerintem rossz törvényről, amit meg lehetne változtatni, természetesen demokratikusan.
2. Sajnos külföldiül nem értek. :))
Tévedés ne essék! Nem a fidesz féle államosítási törekvést támogatom, ahol az önkormányzatoknak és az iskoláknak érdemi szerepük nem lesz!
3. Mária Terézia jól csinálta. "Megtörve a katolikus egyház iskolák feletti hegemóniáját, kijelentette, hogy az oktatás az állam feladata".
A 48-as törvény is helyes volt.
4. Helyes. Ha a szülők az államitól eltérőt akarnak, fizessenek.
Arról valóban ne szólj, hogy véleményed szerint "a pedagógus társadalom a szocializmus utolsó bástyája..."
nem érzed akkor paradoxonnak, hogy a mindenkori hatalom és a mindenkori egyház, mindezek ellenére, mégis egymásban keres időről-időre szövetségest?
vagy
mégis igaza lehet Orbán Viktornak: "az állam és az egyház szétválasztásáról álvita folyik, hiszen ezek már a "kelleténél is jobban" szét vannak választva."
???
Régen maga az egyház volt a hatalom. Később hatalmat kaptak királyok, szintén egyházi támogatással. Aztán megtörtént a felvilágosodás, ahonnan kezdve egyre halványult az egyházak szerepe. Ma ott tartunk, hogy egy komoly restaurációs törekvés mutatkozik, de az nem igaz, hogy "a mindenkori hatalom és a mindenkori egyház, mindezek ellenére, mégis egymásban keres időről-időre szövetségest".
Megjegyzés küldése