lellemese

AZ ESZMÉNY NYOMÁN

(részlet)

A lélektan megállapítása, hogy a nyomor, a tömegekre nehezedő tartós nélkülözés, a legelemibb testi igények huzamos kielégítetlensége, az éhezésnek, lerongyolódásnak, megaláztatásoknak embertelen gyötrelmei elsorvasztják a lelket is. Bizonyos idő múlva valami megdöbbentő kifejezéstelenség és érdeklődésnélküliség felhőzi be a szerencsétlenek tekintetét, arckifejezését. Még csak nem is lázadoznak, önérzetük, emberségre ösztönző akaratuk is elhal, szinte kimozdíthatatlan beletörődéssel viszik baromi sorsukat. És csak Isten a megmondhatója, hány ilyen testvérünk ténfereg a városok szívtelen utcáin.

A falut meg a hiábavaló vergődés fárasztotta el. Régóta tartanak a szűk esztendők. Kezdetben nekigyűrkőzött, azt hitte, legyűri vagy kiböjtöli, mint apái. Dolgozott a megszakadásig és remélt évekig, de már fáradt. A robotos, eredménytelen esztendők megnyúlt sora mindentől elvette kedvét, és ma fásultan, idegenül, távolról szemléli mind a saját, mind a faja életét.

Az általános kép bizonyára nem ilyen sötét minden részletében, de ha nem akarunk önmagunknak hazudni, be kell vallanunk, hogy sokan vannak testvéreink között, akik a reménytelenség, a csalódások és megcsalatások következtében a népi közösségből lelkileg már kiváltak. S ezt az elgyötört és kiábrándult tömeget csak fenntartás nélküli önzetlenség árán, a hazugságok álarcát levetve, tiszta nézésű szándékkal közelíthetjük meg. A nép is olyan, mint a gyermek: tettekből ért. A szokott szónoklatok öblös hangjaira már nem indul meg, hogy a márciusi esküt önfeledten tovább harsogja, hanem az apostolokat várja, akik nem dicsőséget keresnek, hanem munkát vállalnak, nemcsak belőle élni, hanem érette dolgozni is tudnak.

Márton Áron

UGARTÖRÉS ELŐTT O

(részlet)

Sajnos nem szólam, hanem komoly ítélettel terhes szomorú tény, hogy népünk művelése ás nevelése az Árpádok korával lezáródott. Egyetemes szándékú, tudatos ás nagyvonalú népművelés az országépítő Árpádok merész terveinek akaratos valósítása óta nem volt. Körülményeik nehézkessége mellett is tömegek átfogása felé kinyúló népművelést utoljára 6k csináltak. A szerzetesrendek, melyeket egymás után telepítettek be és nagy kiváltságokkal láttak el, nemcsak igét hirdettek; a káptalani és plebániális iskolák, melyeket kemény törvények kényszere tartott, nemcsak betűvetést ás számolást tanítottak, hanem a földművelés, ipar, művészet fogásainak ismertetésével az élet- ás létfenntartás durva, primitív formái helyett megmutatták a könnyebb, szebb, emberibb élet útjait, a liturgia tömeghatásával széles rétegek kedélyvilágát, s az erős keresztény szellemmel tömegek erkölcseit nemesítették. Hasonló komoly törekvést történelmünkben évszázadok hosszú során keresztül egész napjainkig nem találunk.

Olcsó eljárás még mindig nemzedékek sorát, vagy hivatások rendjeit rángatni e miatt a vádlottak padjára. Történelmi végzet, utóbb a nálunk torzultabban jelentkező korszellem rövidlátása húzott le a haladás szekeréről. Történelmi sorsunk arra ítélt, hogy testünkkel világerők ütközését fogjuk fel ás egy félévezredes szakaszon át idegen szándékok igáját vonjuk. A hozzánk csökötten érkezett hangos szabadelvűség pedig sűrű jelszavaival csak felszínen dolgozott, az igaz kultúrával sem mélységben, sem szélességben nem vette társadalmunk rétegeit megmunkálás alá, Az Egyházat elgáncsolta s az ő elemi iskolája beérte a beutalt gyermekek néhány évfolyamának nevelésével, a falai közül kibocsátottaknak többet nem nézett utána. A középiskola pedig környékéről, a népi talajból felszívta elsősorban a tehetségeseket, hozzásegítette egy felsőbb, zárt réteg előnyösebb életéhez azért, hogy a néphez többé igaz együttérzéssel, segítő szándékkal ne térjenek vissza soha. Nálunk nyersebben következett be, mint másutt, hogy az életmód, műveltség, érzés és gondolkozás különbözősége ás nagy távolsága miatt ugyanannak a népnek kebelében külön népek keletkeztek, egymás fájdalmát, de még egymás nyelvét sem értik meg.

Márton Áron

NEMZET ÉS KULTÚRA

(részlet)

S ha minket az idők kikezdtek, ha nálunk ma elnyújtott, hosszú sírások hangzanak fel naponta, hogy egykor tömbös, kiterjedt magyar szigetekből szórványok lettek és ma e szórványokat is egyre végzetesebben nyaldossa a környező nép hullámverése, azért van, mert népünk tömegénél a nyelv és vér közössége mellől hiányzott a kultúra közössége. Munkáját évszázadokon keresztül igénybe vették kultúrák építéséhez, de a kultúra tartalmából nem részeltették, áldásait nem vitték el hozzá, magyar mivolta az emberi élet nagy értékeihez közelebb nem hozta. Egy pompázó kultúra közvetlen tövében elhagyottan élt, a kultúra közösségéből kifelejtették. Kevesek büszkélkedtek, hogy milyen művelt nemzet vagyunk, a nemzet nagy részének azonban a büszkeség tartalmáról tudata, és a nemzeti elkülönülésre kézzelfogható különösebb oka nem volt.

A kultúrát nemzetek teremtik, de a nemzeti élet biztosítéka a kultúra. Sőt több, mint egyszerű biztosíték: a nemzet kultúrájában él. Az élethez való jog pedig természeti jog, életét minden nemzetnek isteni parancs folytán kötelessége megtartani. S a szórványok leverő valóságából előkomorló vád olyan közvetlen közelről idéz meg a múltért és szólít fel a jövőért, hogy süket füleknek is fel kell hasadniok, a réveteg nézéseknek is éles látásra kell pattanniok, a régi dicsőségünk párnáin álmodozóknak is tunyálkodás helyett végre munkát kell vállalniok.