Valamikor az utolsó napokon hangzott el az a felvetés, amit én már valahol a legelején vártam volna - hiszen amerikai szervezetről van szó -, miszerint: „Gondoljátok csak végig: közel ezer évvel ezelőtt néhány ember megépítette ezt a labirintust és talán nem is gondolta volna, hogy ma, 2011-ben még mindig emberek fogják járni. Ki tudja, hogy ez a labirintus, amit mi építettünk meddig lesz itt és, hogy vajon néhányszáz év múlva ugyanígy azon fognak gondolkozni emberek, hogy milyen indokok motiválták a készítőket és egyáltalán: kik is voltak ők? Mindenesetre történelmet építettünk.” Az tény, hogy ahogy ott csúsztam-másztam a földön a macskakövekkel - kösz, drága McAdam, a találmányért! -, vagy épp hordtam le őket a kertbe kétvödrösével, időnként elfogott a romantika, hogy most nagyon letesszük a kéznyomunkat és valami maradandót alkotunk. Jó érzés volt építeni, különösen azért, mert Jeff (Saward) amolyan magán-asszisztensének nevezett ki és mint ilyen, igazán sok gyakorlati részletet megtudhattam tőle, aki nagy szakértője és építője a labirintusoknak, szerte a világon. Ráadásul az addig „átláthatatlanul” bonyolult chartres-i minta is szépen lassan felfedte azokat a kis fogódzóit, amik ismeretében már vállalkoznék - persze csak hosszú határidővel - egy ilyen mintázat kirakására, megrajzolására.

Igazi megtiszteltetésnek vehettem, hogy a központi rozettával való bíbelődést rám bízta Jeff!

El is tartott egy darabig, mert azokkal a gránit kockakövekkel sokat kellett variálni, hogy az ívek kirajzolódjanak és mutatósak is legyen. És ebben a tekintetben Jeff-fel együtt mindketten maximalisták vagyunk, mint kiderült…

Összesen 14 tonna követ mozgattunk meg, ami - az átlagéletkort (kb 55év) és azt figyelembe véve, hogy mindössze hárman voltunk férfiak - nem kis teljesítmény! De azt el kell ismerni, hogy az amerikaiak lelkesedése nem ismer határokat és ebből könnyen merítenek erőt a nehéz fizikai munkához (cipelés, ásás, emelgetés). Ezek közül az ásás volt a legnehezebb, mert a száraz földbe nem volt könnyű beletaposni az ásót - még akkor sem, ha a köveket nem kellett teljesen elsüllyeszteni, szintbe hozni, hanem csak félig, vagyis alig 10cm-es mélységet kellett leásni. Viszont azt sokszáz méteren keresztül, hiszen a labirintus szinte pontosan a katedrálisban lévő eredetinek a méretével megegyező volt, illetve néhánytíz centivel kevesebb, mert épp csak akkora földterület állt rendelkezésre a kertben…

Az ünnepélyes átadáson már nem maradhattam, hiszen haza kellett érnem a Zarándok Labirintusához, Pannonhalmára. De biztosan visszatérek Chartres-ba és már nagyon várom, hogy megjárhassam az első olyan középkori labirintust, aminek az építésében aktívan részt vettem.