lellemese

Noha sokaknak szúrja a szemét – részben az enyémet is –, hogy a 77-szeres gyilkos körüli hűhó óhatatlanul nagy reklámot biztosít a szélsőséges nézeteknek, s a per végére ez az extrémizmus emblémájává vált alak több lesz már egy emblémánál, meg kell hagyni, hiba lenne suttyomban, gyáva-diszkréten és titkolózva kezelni a dolgot. Elsősorban azért, mert nem csupán egész Norvégiát, hanem egész Európát, s tulajdonképpen az egész világot érinti. Breivik egy olyan tünet, amely egy mindenkire veszélyes és tagadhatatlanul terjedő betegségre mutat rá.

Normális ember nem öl meg 77 személyt, főleg nem fiatalokat/gyerekeket, főleg nem politikai okokból. Erkölcsi szempontból semmiképpen. Ám nyilvánvaló, hogy ha ilyen alapon mindenkit pozitív elmeorvosi diagnózissal látunk el, aki gyilkolásra adja a fejét, akkor mindenkit fel is menthetünk a büntetőjogi felelősség alól. Ami pedig elfogadhatatlan.

A Breivik-per az eddigi „határ” szakítópróbája lesz jogi, erkölcsi és orvosi értelemben is.

A Breivik-per egyben a társadalmi fájdalomküszöb tesztelése. Egyelőre beláthatatlan következményekkel. Éppen e beláthatatlanság miatt válik nagyon fontossá a lefolyása és az eredményei. Persze, könnyebb lett volna Bin-Ladenhez hasonlóan akció közben lelőni, majd minél gyorsabban megszabadulni a testtől, de a nehezebb utak, ha gyors eredményekkel nem is, általában azért komplexebb tanulságokkal gazdagíthatnak minket. Már, ha tudunk velük mit kezdeni. Ha elég érettek vagyunk e tanulságok levonására és megemésztésére, majd pedig társadalmunkba való implementálására.

Az már most nyilvánvaló, hogy a nyugati típusú demokrácia kezéből kicsúszott az extrémizmus. Mind a bal, mind a jobb oldali. Tulajdonképpen mindegy, melyik, hiszen, elveikben, módszerekben és céljaikban szinte megegyezőek. (Anno politológia tanárom a táblára szorított krétával a középpontot nem egy tengelyen jelölte be, hanem egy körön. Értelemszerűen jobb és bal irányba szimultán haladva ugyanott kötött ki. A középponttól legtávolabbi, „szélső” pont a körön mindkét irányba mozdulva egybeesett. S mindjárt vizuálisan is szemléltethető/érthető és egyértelmű lett, amit ezen ideológiák tartalmi leírása és elemzése addig nem derített volna fel.)

Ha tetszik, ha nem, környezetünket mára bizonyos mértékig eluralta az extrémizmus. E mértékkel még nem foglalkoztunk eléggé. Azok a jelek, amelyeket eddig valamely történelmi eseményekben gyökerező intolerancia-hagyomány verbális, vizuális, de azért nagyjából már vicces és ártatlan megnyilvánulásának tartottunk (pl. „szalonnacionalizmus”), egyszeriben erőre kapnak. Figyelve az emberek reakcióit és beszédét, szokásait, internetes megnyilvánulásait, nem lehet kétséges a faji, etnikai, nemzeti, vallási, szexuális és társadalmi türelmetlenség fokozódása legjobb esetben is a prezentáció szintjén. Amely egyre többször válik extrémizmussá. Ráadásul még a nem erkölcsi, hanem jogi értelemben felfogott szólásszabadság határain belül, pontosabban azzal takarózva.

Bizarr módon a tolerancia és a szabadság lényegével visszaélve az intolerancia érdekében és a szabadság, az élet korlátozása érdekében.

Amennyiben egy többségi csoport tart egy kisebbségtől, az még racionális módon leírható és elemezhető. Nehezebben analizálható azonban az az ellentmondásos helyzet, ha egy, a maga módján szintén kisebbségi helyzetben lévő csoport, annak egyénei rendeződnek csatasorba egy másik kisebbséggel szemben. Az már javarészt aktuálpolitikai magatartás, semmint konzekvens ideológiai szituáltság kérdése.

Márpedig nagyobb léptékkel mérve például a szlovák és a magyar társadalmat éppen ez a veszély fenyegeti. Kisebb léptékű megközelítésben pedig a szlovákiai magyarságot szintén. Hallunk, látunk (olvasunk) ma szlovákiai magyar embereket zsidózni, cigányozni, tótozni, oláhozni, buzizni? Igen. Csak a kocsmában? Csak az utcán? Csak a műveletlenség klasszikus terepein, ahogyan eddig (mindig is)? Nem. Félművelt vagy fél(re)művelt, értelmiségi posztokon ülő emberek szintén hangerőt emelve szórják szét gyűlöletkeltő eszméiket. Írók, költők, lelkészek / papok, mérnökök, miegymás. Legelszomorítóbb, hogy tanárok is. Köztük egy-egy nevelési tanácsadó. Nem csupán mindenki által sajnos leírt zsákfaluk megszűnőben lévő kisiskoláinak (nem mintha ezek lényegtelenek lennének, sőt, ezek tán a legfontosabbak), hanem vezető vagy nagy múltú középiskolák oktatói. Diplomával, vagy sokan afelé haladva fittyet hánynak tudományos elméletekre és eredményekre, s nagyjából Breivikhez hasonlóan és természetesen a szólásszabadság leple alatt áltudományos nézeteket terjesztenek. Hamis történelmet írva, valaha létező, de mára leértékelt társadalmi-kulturális paradigmák jelentőségét mesterségesen felnagyítva, tényekből irracionális, de hihetőnek tűnő következtetéseket levonva. Akár az őket szorító többség...

A breivikek fertőznek. Mára már minden európai társadalomnak megvannak a saját, egyelőre főleg verbális, helyenként pedig utcán kocsikat meggyújtó, kirakatokat beverő, erőszakoskodó, verekedő, de arcukat még kendőkkel fedő breivikei. Netán romagyilkosai... S mire ez a szöveg megjelenik, talán már minden társadalmilag definiálható csoportnak is?

Kinek a felelőssége ez? A társadalomé. Pontosabban megoszlik egyes rétegei és szegmensei között.

Kinek a felelőssége lesz viszont, ha az „alvó”, még csupán fel-felhorkantó extrémizmus kitörli szeméből a csipát és végignyújtózik az egész világon? Vagy mondjuk csak a szlovákiai magyarságon? Annak, aki cinkosan hallgatott? Aki félrenézett, ha a buszon vagy az utcán észlelte. Aki kényelmesen nem vett róla tudomást? Aki nem tulajdonított neki kellő figyelmet és fontosságot? Aki úgy vélte, ez nem személyesen az ő ügye, hanem közösségi probléma? Annak, aki közösségi emberként, netán vezetőként (iskolaigazgatóként, papként, tanárként, cégvezetőként, értelmiségiként, netán politikusként, bíróként) sem lépett fel ellene? Aki szerint az extrémizmus határa még messzebb van?

Mert nem kizárólag az aktív szélsőségeseké, illetve az extrémizmust deklaratíve és demostratíve felvállaló személyeké és csoportoké, az biztos! Erkölcsi értelemben mindenképpen a társadalom legtöbb szegmense lehetőségeihez mérten hozzájárul a társadalom alakulásához. Felelősséget is vállal tehát. Illetve ráhárul a felelősség arányos része. A társadalom breivikei nem vákuumban élő breivikek. Cselekedeteik szintén csupán társadalmi kontextusban interpretálhatók. Az ember nem lehet semleges. Úgy nem lehet valaki „nembreivik”, hogy közben nem helyezkedik vele egyértelműen szembe. Ha pedig kicsit is enged az extrémizmusnak, óhatatlanul breivikesedik némileg. Ilyen az egyén felelőssége.

Vannak tolerálhatatlan dolgok. Például a gyilkolás. Szélsőséges kényszereket leszámítva (pl. egy másik élet védelme) nincs helye az egészséges társadalomban. Ahogyan az emberi/társadalmi léptékű (vagyis nem totálisan mindenre kiterjedő) szabadság oktalan vagy emberileg elfogadhatatlan (sajnos relatív, képlékeny, jogilag szintén nehezen megfogható fogalmak) korlátozásának sem. Az extrémizmus pedig éppen a szabadság és az élet korlátozására irányul.

Akárhogyan végződik a Breivik-per, az hatást fog gyakorolni a norvég társadalomra. És az európaira.

Akárhogyan alakul a szervezett formában még fel nem lépő szlovákiai magyar extrémizmus jövője, melyet sem szociológiai sem pedig más objektív módszerekkel elég erőteljesen és behatóan tudtommal nem vizsgált sem a szlovák sem a magyar tudományos oldal (hacsak a titkosszolgálatok nem...) – mintha nem létezne – az ilyen vagy olyan (sőt sokféle) hatással lesz az ország közösségeire.

Ha a szlovákiai magyarság kitermel egy akkora bázist, amely elegendő lesz egy szervezett, társadalmilag releváns, akár a szomszéd ország mintái szerint működtethető, „jogtiszta” szélsőséges csoport megalapítására (például nagy létszámú, civilnek álcázott társaság, netán párt – leginkább szélsőjobbos megalkotására van esély), az a szlovák társadalom, de még inkább a szlovákiai magyar közösség (ha nem esett még totálisan szét) szégyene és felelőssége lesz. Tagadhatjuk, hogy a szlovákiai magyar breivikek és/vagy potenciális breivikek köztünk járnak. Szégyellhetjük is. De nem kerülhetjük el, hogy egyszer majd ne szembesüljünk velük. Nem mindegy, késő lesz-e már. Nem mindegy, milyen formában.

S ha már társadalmi felelősségről esett szó, arról sem szabad megfeledkezni, hogy az európai képviseleti demokráciák eszközei e témában a társadalmi lét más institúciói (kultúra, oktatás stb.) mellett leginkább a jog eszközei. Vagyis a törvényhozás és a gyakorlati jogalkalmazás intézményei.

Nem megnyugtató, nem jó, nem örvendetes, de elérkeztünk oda, ahol, amikor ezek együttes, korrekt és főleg sürgős lépéseire lesz szükség, hogy breivikeink ne okozhassanak olyan károkat, amilyeneket a 77-szeres gyilkos. Anélkül persze, hogy hivatott szerveink korlátoznák oktalanul valaki szabadságát és életét, anélkül hogy az USA-hoz hasonlóan átzuhanjanak a ló másik oldalára. Nem lesz könnyű. Sem nekik, sem az átlagpolgároknak. Cselekedni sem, egyensúlyt találni sem. Első lépésként a problémát bevallani sem.


http://www.parameter.sk/rovat/paravelemeny/2012/04/17/breivikeink#comment-32203