Felhőfi, aki alig néhány száz éve élt ezen a földön, elhatározta egyszer, hogy majd nem hal meg soha. Jókedvű tettrekészség követte ezt az elhatározást. Mint amikor úgy dönt a meglett korú férfi, hogy abbahagyja a dohány élvezetét, s ettől ruganyosak lesznek a léptei. Azután természetesen rágyújt a meglett férfi, hosszan fújja ki a füstöt, és bánatosan néz utána, mert abban a bodorodó illatban ott száll egy újabb gyengeség, egy újabb kudarc.
Így járt Felhőfi is ezzel az elhatározással.
A halottak napján döntött úgy, hogy ő majd nem hal meg soha, hanem helyette ferblizni fog az Úristennel, amikor már csak ők ketten maradnak élők, és hosszúak, kicsit szomorkásak lesznek ettől a téli délutánok.
Homályosan megígérte még magának Felhőfi, hogy sürgősen utána néz a ferbli szabályainak, azután kiment a temetőbe.
A temetőben egy csónakos várta. - Jó napot! - köszönt Felhőfi, és nem csodálkozott, pedig végül is csodálkozhatott is volna. Azután beült a csónakba, kényelmesen elhelyezkedett, és elindultak.
A csónakos nem volt mogorva alak, pedig egyetlen szót sem szólt. Felhőfi pedig biztos volt benne, hogy ismeri valahonnét, még a múlt századból, vagy még régebbről, vagy valahonnét.
Az út nem tartott sokáig, és Felhőfi kiszállt.
Egy hosszú, széles, nagyon tiszta, hófehér teremben állt, ahol rigorózus tisztaság volt és emelkedett csöndesség. Emlékezett Felhőfi, hogy az egészen kicsi falucskák templomaiban volt ilyen csöndesség, hétfő délelőttönként, valamikor. Amikor egyetlen öregasszony üldögélt az üres padok között, összekulcsolt kézzel, s olyan arccal, mint aki készülődik valahová.
A hófehér, hószagú teremben nem volt senki. Felhőfi téblábolt, nézelődött, s már éppen kezdte kényelmetlenül érezni magát, amikor valaki ott termett előtte, karon fogta, és elindult vele valahová. - Szervusz, Ákos... - mondta Felhőfi, mert az a valaki Ákos volt, egykori osztálytársa, aki alig valamivel érettségi után meghalt. - Szervusz, Felhőfi... - mondta a halott, és senki sem csodálkozott, senki sem félt. És végül betértek egy szobába, amely a nagy, hófehér, hószagú teremből nyílt oldalvást.
Szép, nem nagy, barátságos, kellemesen, puhán berendezett szoba volt az a szoba, és ott ült bent Felhőfi minden halottja. A két nagyapja. Kártyáztak. Egy bohém, nagy színész, István. Ő egy nagy könyvet nézegetett, amiben gyönyörű szép, cifra lovak voltak. Ott volt még a régi jó barát, a zsámbéki fogadós, és savanyú vetrecét főzött éppen. Meg egy másik jó barát, az ősz hajú, ősz szakállú ember. Ő mosolygott. És még Ady Endre is ott volt, meg Csontváry Kosztka, a Napút-festő és Janus Pannonius és Nagy László. És még pár százan. Foglalatoskodtak, és örültek Felhőfinek. Egészen megtelt a kicsi, puha szoba örömmel és boldogsággal. Azután az egyik sarokban Felhőfi megtalálta a Nagymamáját. Felhőfi nagymamája kilencvenkét esztendős volt, kitűnő egészségnek örvendett, és Felhőfi nem értette, miért van ott. - Szervusz, kisfiam... - mondta halkan Nagymama. - Én már régóta járok ide. Van úgy, hogy itt töltöm az egész napot. Csak estére megyek vissza a csónakossal. Először aznap jöttem, mikor elhatároztam, hogy nem fogok meghalni soha. S végül egészen ideszoktam. Meglátod, te is ideszoksz majd. Sokat fogunk beszélgetni...
Mikor este lett, megjött a csónakos. Felhőfi beült a csónakba, kényelmesen elhelyezkedett, és a fodrozódó túlvilági vízen nézte, miképpen úszik el egy újabb gyengeség, egy újabb kudarc. De nem sírt Felhőfi. Mert a halottait még önmagánál is jobban szerette egy kicsit. - Különben is - mosolyodon el magában -, nagypapáék ultiztak. Azt meg már most is tudok...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése